H. P. BLAVATSKY

 

TITKOS TANÍTÁS IV.

 

 

ANTROPOGENÉZIS – AZ EMBER TEREMTÉSE

 

 

 

 

 

A TUDOMÁNY, A VALLÁS ÉS A FILOZÓFIA SZINTÉZISE

 

 

 

SATYÂT NÂSTI PARO DHARMAH

Nincs magasztosabb vallás az igazságnál

 

 

 

 

 

 

 

 
Dr. Harry Györgyné fordítását (1965) átdolgozta: Szabari János, 2014.

 

 

Magyar Teozófiai Társulat

 

 

 

 

EZT A MUNKÁT

 

MINDEN ORSZÁG ÉS MINDEN FAJ

 

IGAZ TEOZÓFUSÁNAK

 

AJÁNLOM,

 

 

MERT ŐK AKARTÁK, ÉS NEKIK KÉSZÜLT.

 


T A R T A L O M

 

ELŐZETES MEGJEGYZÉSEK.. 5

ANTROPOGENÉZIS DZYAN STANZÁIBÓL.. 13

MAGYARÁZATOK.. 17

I. STANZA: AZ ÉRZŐ ÉLET KEZDETEI. 17

Két özönvíz előtti csillagász. 35

II.    STANZA: A TERMÉSZET SEGÍTSÉG NÉLKÜL KUDARCOT VALL.. 38

Az Isteni Lények teremtése az exoterikus leírásokban. 42

A brahmanák kronológiája. 48

III.  STANZA: KÍSÉRLETEK AZ EMBER MEGTEREMTÉSÉRE.. 54

IV.  STANZA: AZ ELSŐ FAJOK TEREMTÉSE.. 62

A testet öltő hatalmasságok azonosságáról és különbözőségeiről 64

V.    STANZA: A MÁSODIK FAJ FEJLŐDÉSE.. 79

Az isteni hermafrodita. 91

VI.  STANZA: A „VEREJTÉK-SZÜLÖTTEK” FEJLŐDÉSE.. 96

Néhány szó a „vízözönökről” és „Noékról”. 102

Létezhetett-e az ember 18 millió évvel ezelőtt?. 109

VII. STANZA: A FÉLISTENI FAJOKTÓL AZ ELSŐ EMBERI FAJOKIG.. 118

VIII. STANZA: AZ EMLŐSÁLLATOK FEJLŐDÉSE, AZ ELSŐ BUKÁS. 131

Mik lehetnek az ellenvetések az eddig elmondottakkal szemben?. 135

IX. STANZA: AZ EMBER VÉGSŐ FEJLŐDÉSE.. 139

Édenek, kígyók és sárkányok. 147

Az „Isten-fiak” és a „Szent sziget”. 160

X. STANZA: A NEGYEDIK FAJ TÖRTÉNETE.. 165

Ősi tanítások a Purâna-kban és Mózes Könyvében: A fizikai fejlődés. 183

Körkép a korai fajokról 191

A képzelet szülöttei-e az óriások?. 201

A „harmadik szemmel” rendelkező fajok. 210

Az emberiség ősi Manui 223

XI. STANZA: A HARMADIK ÉS A NEGYEDIK FAJOK CIVILIZÁCIÓJA ÉS PUSZTULÁSA   229

A küklopszi romok és a hatalmas kövek az óriásokról tanúskodnak. 247

XII. STANZA: AZ ÖTÖDIK FAJ ÉS ISTENI TANÍTÓI. 254

A kígyók és a sárkányok a különböző jelképrendszerekben. 257

Csillagászati és kozmikus jelek. 258

Isteni tanítóink. 265

A sátáni mítosz eredete. 275

Noé egy kabir volt, ezért démonnak kellett lennie. 283

A legrégibb perzsa hagyományok a sarki és az elsüllyedt kontinensekről 285

Nyugati feltevések a görög és a purânai hagyományok alapján. 291

Az „átok” filozófiai szempontból 296

Kiegészítő töredékek a XII. Stanza verseiről szóló egyik kommentárból 306

BEFEJEZÉS. 316

 


 

 

Ή έμί διδαχή ούκ έστιν έμή, άλλά τοΰ πέμψαντός με.

„Az én tudományom nem az enyém, hanem azé, a ki küldött engem.”

(János, VII. 16.)

 

A modern tudomány ragaszkodik az evolúció tanításához, ahogyan a józan ész és a Titkos Tanítás is, és ezt az elgondolást támogatják az ősi legendák és mítoszok is, sőt, maga a Biblia is, amikor a sorok között olvasunk. Látjuk, hogyan fejlődik ki lassan egy virág a bimbóból, az pedig a magból. De honnan van ez a mag, amely magában foglalja a fizikai átalakulás előre megszabott programját, és azokat a láthatatlan, tehát spirituális erőket, amelyek fokozatosan kifejlesztik a formáját, a színét és az illatát? Maga a szó, fejlődés önmagáért beszél. A jelenlegi emberi faj csírájának meg kellett lennie már e fajt megelőző ősökben, ahogyan a mag is, amely a következő nyár virágát rejti magában, az anya-növényben fejlődött ki. A szülő lehet, hogy csak némileg különbözik, de mégis eltér jövendő utódjától. A jelenlegi elefánt és gyík özönvíz előtti ősei talán a mamut és a plesiosaurus voltak, akkor a Védák, a Völuspa és a Mózes Könyve „óriásai” miért ne lehettek volna a mi emberi fajunk ősei? Miközben biztosan képtelenség azt hinni, hogy a „fajok átalakulása” az evolucionisták egyes materialisztikus elképzelése szerint ment végbe, természetes viszont azt gondolni, hogy minden faj, kezdve a puhatestűektől egészen az emberszabású majomig, a saját őseredeti jellegzetes formájából alakult át.

(Isis Unveiled, I. köt. 152-3.)


ELŐZETES MEGJEGYZÉSEK

az ősi stanzákról és a négy történelem előtti kontinensről

Facies totius universi, quamvis infinitis modis variet,

Manet tamen semper eadem. – Spinoza*

Az ebben a kötetben tárgyalt stanzákat és a hozzájuk kapcsolódó kommentárokat ugyanazokból az ősi feljegyzésekből vettük, mint az I. kötetben ismertetett, a kozmogóniáról szóló stanzákat. Amennyire lehetséges, szószerinti fordítást adunk, de néhány stanza túlságosan homályos ahhoz, hogy magyarázat nélkül meg lehessen őket érteni, ezért – ahogyan az I. kötetben is – először teljes terjedelmükben ismertetjük, majd pedig, miközben sorról sorra vesszük azokat a kommentárokkal együtt, megpróbáljuk megvilágítani értelmüket, lábjegyzetekkel is kiegészítve, hogy a kommentárban foglalt magyarázat még teljesebb legyen.

Az emberiség fejlődésével kapcsolatban a Titkos Tanítás három új tételt fogalmaz meg, amelyek teljesen ellentmondanak mind a modern tudománynak, mind a jelenlegi vallásos dogmák állításainak. Ezek a következők: (a) hét embercsoport egyidejű fejlődése földünk hét különböző részén; (b) az asztrális test korábbi megszületése, mint a fizikai testé, mivel az előbbi a minta az utóbbi számára; és (c) az ember ebben a körben megelőzött az állatvilágban minden emlőst, beleértve az emberszabású majmokat is.E/1

Nem egyedül a Titkos Tanítás az, ami a hét őseredeti emberről beszél, akik egyidejűleg születtek Földünk hét különböző részén. Hermész Triszmegisztosz Isteni Pymander-ében ugyanezt a hét őseredeti embertE/2 találjuk meg, akik a Természetből és az Égi Emberből fejlődtek ki –, az utóbbit a Teremtő Szellemek összefoglaló értelmében véve. A George Smith által összegyűjtött káldeai táblák töredékein, amelyekre a babiloni teremtés-legendát jegyezték fel, a Cutha-tábla első oszlopa hét „holló-arcú” emberi lényt – vagyis sötétbarna arcbőrű embert – említ, akiket „a [hét] Nagy Isten teremtett”. Vagy ahogyan a 16. 17. és 18. sorban megmagyarázzák:

A Föld közepén nőttek fel és lettek nagyok,

És sokasodtak számban,

Hét király, testvérek ugyanazon családból.E/3

Ez az a hét edomi király, akikre a Kabalah-ban is találunk hivatkozást. Az első faj, amely tökéletlen volt, vagyis amely még az egyensúly (a nemeké) létrejötte előtt született, és amit ezért megsemmisítettek.E/4

Hét király, mind fivérek, megjelent s gyermekeket nemzett, népeik száma 6000 volt. Negras [a halál] Isten elpusztította őket. „Hogyan pusztította el őket?” Egyensúlyba hozta azokat, akik még nem léteztek.E/5

Fajként úgy „pusztították” el őket, hogy egybeolvasztották saját (kiizzadás által keletkezett) utódaikkal. Ez annyit jelent, hogy a nem nélküli faj a (potenciálisan) kétnemű fajba reinkarnálódott, ez utóbbi a hermafroditákba, végül ezek a különvált nemű későbbi harmadik fajba. Ha ezek a táblák nem lennének ilyen töredékesek, bizonyára szóról szóra ugyanazt a beszámolót tartalmaznák, mint az ősi feljegyzésekben és a Hermésznél találhatók, legalábbis ami az alapvető tényeket illeti, ha nem is az apróbb részleteket. Hermész feljegyzéseit ugyanis a félrefordítások jelentősen eltorzították.

Teljesen biztos, hogy e tanítások látszólagos természetfölöttisége, noha allegorikusak, olyan homlokegyenest ellentétesek a Biblia betűszerinti kijelentéseivel,E/6 csakúgy, mint a tudomány legújabb feltevéseivel, hogy szenvedélyes visszautasítást fog kiváltani. Az okkultista azonban tudja azt, hogy az ezoterikus filozófia hagyományainak kell helyeseknek lenniük, egyszerűen azért, mert ezek a leglogikusabbak, és mert minden nehézséget megoldanak. Ezenkívül itt vannak az egyiptomi Toth Könyvek, a Halottak Könyve, valamint a hindu Purânák a hét Manu-jukkal, ahogyan a kaldeo-asszír feljegyzések, amelyeknek cseréptáblái megemlítik a hét őseredeti embert, vagy Ádámot. E név valódi jelentését a Kabalah segítségével lehet kideríteni. Azok, akik hallottak valamit a Samothracia-i Misztériumokról, arra is emlékezni fognak, hogy a Kabiri általános elnevezés a „Szent Tüzek” voltak, amelyek Electria vagy Samothrace – Vulkánnak szentelt – szigetének hét helységében a „Szent Lemnos-ban született Kabir-t” megteremtették.

Pindaros szerint ez a Kabir, akinek a neve Adamas volt,E/7 a Lemnos-i hagyományok szerint a Föld méhéből született őseredeti ember típusa volt. Ő volt a nemzési rendszerben az első férfiak őstípusa, és egyike volt az emberiség hét ősének vagy nemzőjének.E/8 Ha ezt összekapcsoljuk azzal a ténnyel, hogy Samothrace-t a föníciaiak gyarmatosították, ő előttük pedig a titokzatos pelazguszuk uralkodtak a szigeten, akik keletről jöttek, és emlékezetünkbe idézzük azt is, hogy a föníciaiak, a kaldeaiak és az izraeliták „misztériumbeli” Istenei azonosak voltak, akkor könnyen felfedezhetjük a Noé-féle vízözön zavaros leírásának eredetét is. Az utóbbi időkben tagadhatatlanná vált, hogy a zsidók, akik a teremtésről szóló kezdetleges elképzeléseiket Mózestól, aki viszont az egyiptomiaktól szerezte, teremtéstörténetüket és első kozmogóniai hagyományaikat a kaldeo-akkád beszámolókból szerkesztették össze, amikor azokat Ezra és mások újraírták. Elegendő tehát, ha megvizsgáljuk a babiloni és asszír ékírásokat és egyéb feliratokat, hogy ott megtaláljuk különböző helyeken elszórva nemcsak az Adam, Admi vagy Adami név eredeti jelentését, hanem a hét Ádám vagy emberi ős teremtését is, akik fizikailag a Föld Anyától születtek, spirituálisan vagy asztrálisan pedig az Ősapák Isteni Tüzéből keletkeztek. Az asszirológusoktól, akik semmit nem tudnak az ezoterikus tanításokról, aligha várhatjuk azt, hogy nagyobb figyelmet szenteljenek a babiloni hengereken állandóan visszatérő, titokzatos hetes számnak, mint amennyire nem tűnik fel nekik, hogy e számok megtalálhatók Mózes Könyveiben és a Biblia többi részében. Mindenesetre tény az, hogy e hengereken – eltekintve a töredékek pusztuló állapotától – éppen olyan világosan megtalálható az Ősszellemek száma és az azoktól leszármazó hét embercsoport, mint ahogyan megtalálható a Pymander-ben és a Kabalah Book of Concealed Mystery című részében. Ez utóbbiban Adam Kadmon a Sephiroth-i Fa, ugyanakkor „a Jó és Rossz tudásának Fája” is. A 32. vers azt mondja, hogy e Fa körül „hét oszlop van”, vagy a hét teremtő Angyal palotái, akik a Földünkön a hét bolygó hatókörében működnek. Mivel Adam Kadmon egy gyűjtőnév, ugyanúgy gyűjtőnév az emberi Ádám neve is. George Smith ezt írja a Chaldean Account of Genesis című könyvében:

Az Ádám név, amelyet ezekben a legendákban az első emberi lényre alkalmaznak, nyilvánvalóan nem személynév, hanem az emberiség fogalmaként használt név. A Mózes Könyvében Ádám egy személynévként jelenik meg, de bizonyos részekben nyilvánvalóan ugyanolyan értelemben használatos, mint az asszír kifejezés.E/9

Továbbá sem a kaldeai, sem a bibliai vízözön-történetek – az egyikben Xisuthrus, a másikban Noé alakjával – nem az egyetemes vízözönről, sem pedig a Vaivasvata Manu indiai allegóriájában lejegyzett atlantiszi vízözönökről szólnak. Ezek a történetek a Samothrace-i ezoterikus misztériumokon alapuló exoterikus allegóriák. Még ha a régi kaldeaiak ismerték is a Purâna-i legendákban elrejtett ezoterikus igazságot, a többi nép már csak a Samothrace-i misztériumokat ismerte, és azokat foglalta allegóriákba. Hozzáillesztették azokat a saját csillagászati és antropológiai vagy inkább fallikus elképzeléseikhez. Samothrace történelmileg arról ismert, hogy az ókorban híres volt egy vízözönről, amely elborított az egész szigetet, és elérte a legmagasabb hegyek csúcsait. Ez az esemény még az argonauták kora előtt történt. A szigetet teljes hirtelenséggel az Euxine vizei borították el, amelyről addig azt hitték, hogy egy tó.E/10 Volt azonban az izraelitáknak ezenfelül még egy másik legendájuk is, amire alapozhatták szimbólumukat, annak a vízözönnek a legendája, amely a jelenlegi Góbi-sivatagot a legutolsó alkalommal tengerré változtatta át mintegy 10.000 vagy 12.000 évvel ezelőtt, és amely sok Noét és családjaikat a környező hegyekbe űzte. Minthogy a babiloni beszámolókat csak mostanában restaurálták törött cserépdarabok százezreiből – csupán a Kouyunjik-domb mélyéből Layard ásatásai során eddig húszezer felirat-töredéket szedtek ki – az itt idézett bizonyítékok viszonylag szűkösek. De akármilyenek is, szinte minden tanításunkat megerősítik, hármat legalábbis feltétlenül. Ezek a következők:

(1) Az első faj, amely eljutott a nemzésig, egy sötét faj volt (zalmat-qaqadi), amit ők Adamu-nak, vagy Sötét Fajnak neveztek, míg Sarku, vagy a Világos Faj ezután még hosszú ideig tiszta maradt.

(2) A babiloniak a Bűnbeesés idején két főfajt ismertek, ezt a kettőt pedig az Istenek Faja, a Pitrik éterikus testmása még megelőzte. Ez Sir H. Rawlinson véleménye. Ez a két faj a mi második és harmadik gyökérfajunk.

(3) A hét Isten, akiknek mindegyike teremtett egy embert vagy embercsoportot, „bebörtönzött vagy testet öltött Istenek” volt. Ezek az Istenek a következők: Zi Isten, Zi-ku Isten, a nemes élet, a tisztaság igazgatója, Mir-ku Isten, a nemes korona, „a [később] bebörtönzött Istenek megváltója a haláltól” és a „saját kezével létrehozott sötét fajok” teremtője, Libzu Isten, „a bölcs az Istenek között”, Nissi Isten, Suhhab Isten. Végül pedig Hea vagy Sa, az előbbiek szintézise, a bölcsesség és mélység istene, akit a bűnbeesés idején Oannes-Dagon-nal azonosítottak, és összefoglaló néven Demiurge vagy Teremtő néven neveztek.E/11

A babiloni töredékekben két úgynevezett „Teremtés” van, és mivel a Mózes Könyve is ezekhez ragaszkodott, a két első fejezetében megtaláljuk egymástól megkülönböztetve az Elohim-i és a Jehova-i teremtést. Ezek megfelelő sorrendjét azonban nem őrizte meg sem ez a leírás, sem más exoterikus beszámolók. Az Okkult Tanítások szerint viszont ez a két „teremtés” egyrészt az Ősapák, a Pitrik vagy az Elohim által teremtett őseredeti hét emberre, másrészt a bűnbeesés utáni embercsoportokra vonatkozik.

Mindezeket a későbbiek folyamán a tudomány fényében fogjuk megvizsgálni, és össze fogjuk hasonlítani valamennyi régi nép írásait, köztük a Bibliát is. Addig is, mielőtt a történelem előtti fajok antropogenezisét ismertetnénk, hasznos lenne megegyeznünk abban, hogy milyen nevet adjunk azoknak a földrészeknek, amelyeken a mi ádámi fajunkat megelőző négy nagy faj megszületett, élt és meghalt. E kontinenseknek sokféle ősi és ezoterikus nevet adtak, és ezek is változtak azon nemzetek nyelve szerint, amelyek krónikáikban vagy szentírásaikban megemlítették azokat. Például amire a Vendidâd-ban Airyana Vaêjô-ként utalnak,E/12 ahol az eredeti ZoroaszterE/13 született, azt a purânai irodalomban Shveta Dvîpa-nak, Meru Hegyének, Vishnu Hajlékának, stb. nevezik, a Titkos Tanításban pedig egyszerűen az „Istenek Földjének” hívják, aminek fő vezetői „e Bolygó Szellemei”.

Ezért, hogy elkerüljük a lehetséges, sőt nagyon valószínű zűrzavart, ami a különböző nevek használatából keletkezhet, a következőkben folyamatosan előforduló négy kontinensnek a művelt olvasó számára ismerősebb elvezéseket fogunk adni. Azt ajánljuk tehát, hogy az első kontinensnek, helyesebben az első terra firma-nak, amelyen az isteni Ősapák az első fajt kifejlesztették, a következő elnevezést adjuk:

I. Az Elpusztíthatatlan Szent Föld.

Ennek a névnek az az oka, hogy a tanítások szerint ez az „Elpusztíthatatlan Szent Föld” soha nem osztozott a többi kontinens sorsában, mert ez az egyedüli, amelynek az a végzete, hogy fennmaradjon valamennyi körön át a manvantara kezdetétől a végéig. Ez az első ember bölcsője, és az utolsó isteni halandó lakhelye, akit egy Shishta-ként kiválasztanak az emberiség jövendő magvának. Erről a titokzatos és szent földről csak nagyon keveset lehet mondani, talán csak annyit, hogy – ahogyan azt az egyik kommentár költőien kifejezi – „A Sarkcsillag szeme vigyáz reá a Nagy Lélegzet egy napjának hajnalától alkonyatáig.”E/14

II. Hiperborea.

Ezt a nevet fogjuk használni a második kontinensre. Hegynyúlványai az Északi sarktól délre és nyugatra húzódtak, hogy befogadják a második fajt, és magába foglalta mindazt, amit most Észak-Ázsiaként ismerünk. Ezt a nevet adták a legrégebbi görögök annak a távoli és titokzatos tájnak, ahová – a hagyományuk szerint – Apolló, a Hiperboreai, minden évben elutazott. Csillagászati szempontból természetesen a Nap az, aki elhagyva hellén szentélyeit, évente egyszer szerette meglátogatni távoli országát, ahol a Nap tudomásuk szerint egy félévig nem nyugszik le. Ahogy az Odüsszeia egyik verse mondja: „’Εγγύς γάρ νυκτός τε καί ήματός είσι κέλευθοι”.E/15

De történelmileg, vagy inkább talán etnológiailag és geológiailag ennek más a jelentése. A hiperboreaiak földje, vagyis az ország, amely a hó és szélviharok fagyott-szívű istene, Boreas földjén túl terül el, aki a Rhipæus hegyláncon szeretett mély szendergésben pihenni, nem egy elképzelt ország volt, amint azt a mitológusok feltételezik, és nem is Scythia és a Duna szomszédságában terült el.E/16 Hyperborea egy valódi kontinens volt, egy komoly szárazföld, amely azokban a korai időkben nem ismerte a telet, és szánalmas maradványainak még ma is csak egy éjszakájuk és egy nappaluk van egész éven át. A görögök azt mondták, hogy az éjszaka árnyai sohasem borulnak rá, mert ez az „Istenek Földje”, Apolló, a fény istenének kedvenc lakhelye, lakosai pedig az ő szeretett papjai és szolgái. Ezt lehet napjainkban költőies mesének tekinteni, de akkoriban ez a költői igazság volt.

III. Lemúria.

A harmadik kontinenst Lemúriának javasoljuk nevezni. Ezt az elnevezést P.L. Sclater találta ki vagy gondolta ki, aki 1850 és 1860 között zoológiai alapon bizonyította egy olyan kontinens tényleges létezését a történelem előtti időkben, amely szerinte Madagaszkártól Ceylonig és Szumátráig terjedt. Magába foglalta a jelenlegi Afrika egyes részeit, egyébként azonban ez a hatalmas földrész, amely az Indiai-óceántól Ausztráliáig terjedt, ma már teljesen elsüllyedt a Csendes-óceánban, és csak itt-ott maradtak fenn legmagasabb hegycsúcsai, amelyek ma szigetek. A természettudós A. R. Wallace ezt írja Charles Gould-nak:

A harmadkori Ausztrália Új-Guineáig és a Salamon-szigetekig, talán a Fidzsi-szigetekig terjed, és erszényes állatai alapján feltételezni lehet, hogy összeköttetésben állt az északon levő kontinenssel a másodidőszak folyamán.E/17

Ezt a témát másutt részletesen fogjuk tárgyalni.E/18

IV. Atlantisz.

Így nevezzük a negyedik kontinenst. Ez lenne az első történelmi földrész, ha a régiek hagyományai több figyelmet kapnának az eddigieknél. Platón ugyanilyen nevű híres szigete csak ennek a nagy kontinensnek egyik töredéke volt.E/19

V. Európa.

Az ötödik kontinens Amerika volt, mivel azonban a földgömb túlsó felén van, az indo-árja okkultisták általában a vele csaknem egyidős Európát és Kis-Ázsiát említik ötödik kontinensként. Ha az okkultisták tanításai a kontinensek megjelenését azok geológiai és földrajzi sorrendjében követnék, akkor ezt a besorolást meg kellene változtatni. Mivel azonban a kontinensek egymásutániságát úgy állapították meg, hogy kövessék a fajok fejlődési sorrendjét az elsőtől az ötödikig, a jelenlegi árja gyökérfajunkig, Európát az ötödik nagy kontinensnek kell neveznünk. A Titkos Tanítás nem veszi figyelembe a szigeteket és félszigeteket, és nem is követi a szárazföldek és tengerek modern földrajzi eloszlását. Legkorábbi tanításai és a nagy Atlantisz elpusztulása óta a Föld felszíne többször is megváltozott. Volt olyan idő, amikor Egyiptom deltája és Észak-Afrika Európához tartozott, még mielőtt a Gibraltári szoros kialakult, majd pedig a kontinens újabb megrázkódtatása teljesen megváltoztatta Európa földrajzi arculatát. Az utolsó komoly változás mintegy 12.000 évvel ezelőtt történt,E/20 és ezt követte Platón kis Atlantisz szigetének elmerülése, amit Platón az anya-kontinens után nevezett el Atlantisznak. A régi időkben a földrajz a misztériumok része volt. A Zohar ezt mondja:

A [szárazföld és a tenger] titkait feltárták a titkos tudomány emberei előtt, de a földrajztudósok előtt nem.E/21

Annak az állításnak, hogy a fizikai ember eredetileg egy hatalmas, harmadkor előtti óriás volt, és már 18 millió évvel ezelőtt létezett, természetesen ostobaságnak kell látszania a modern tanítások csodálói és hívei szemében. A biológusok egész csapata fog elfordulni attól az elképzeléstől, hogy a másodidőszak e harmadik fajbeli titánját, amely alkalmas volt arra, hogy sikeresen felvegye a harcot a levegő, a vizek és a szárazföldek akkori hatalmas szörnyetegeivel, mint ahogyan őseiknek – az atlantisziak éterikus őstípusainak – sem volt okuk félni a nekik ártani nem tudó őslényektől. A modern antropológus csak hadd nevessen a titánjainkon, mint ahogyan nevet a bibliai Ádámon is, és ahogyan a teológus őt neveti ki az emberszabású majomősével együtt. Az okkultisták és azok szigorú bírálói úgy érezhetik, hogy mostanra meglehetősen jól kölcsönösen kiegyenlítették a számláikat. Az okkult tudományok mindenesetre kevesebbet mondanak, és többet nyújtanak, mint akár a darwini antropológia, akár pedig a bibliai teológia.

Nem kellene az ezoterikus kronológiától senkinek megrémülnie, mert a kor legnagyobb tekintélyei a számok terén éppen olyan szeszélyesek és bizonytalanok, mint a Földközi-tenger hullámai. Ami csak a geológiai korszakok időtartamát illeti, a Királyi Társaság tudós tagjai reménytelenül tanácstalanok, és a legnagyobb könnyedséggel ugornak át egymillió évről ötszáz millióra, amint ezt az összehasonlítás folyamán nem is egyszer látni fogjuk.

Szavaink bizonyítására vegyünk erre egy példát, Croll-nak, a Királyi Társaság tagjának számításait. E szaktekintély szerint – ahogyan egy amerikai geológus idézi tőleE/22 – 2.5 millió év telt el a harmadkor, vagyis az eocén kor kezdetétől, viszont egy angol geológusE/23 azt írja, hogy Croll „szerint 15 millió év telt el az eocén korszak kezdetétől”. A Titkos Tanítás állításait mindkét számadat magába foglalja.E/24 Ugyanis ha a Titkos Tanításnak megfelelően négy-öt millió évet veszünk a negyedik gyökérfaj kezdete és végső kifejlődése közötti időtartamnak a Lemuro-Atlantiszi kontinensen, egy millió évet az ötödik, vagy árja fajra a jelen időkig, és kb. 850 ezer évet a nagy Atlantisz utolsó hatalmas félszigetének elsüllyedésére – mindez könnyen lejátszódhatott a Croll által a harmadkorra elfogadott 15 millió év alatt. Kronológiai értelemben azonban a korszak időtartama végül is másodlagos fontosságú, mivel vannak bizonyos amerikai tudósok, akikre ráfanyalodhatunk. Ezeket az urakat nem hatja meg, hogy megállapításaikat nemcsak kétségeseknek, hanem képtelenségeknek nevezik, továbbra is fenntartják, hogy az ember a Földön más a másod-időszakban létezett. Ők ugyanis emberi lábnyomokat találtak ilyen képződményű sziklákon. Továbbá M. de Quatrefages sem talál komoly tudományos ellenérvet arra, miért ne létezhetett volna ember már a másod-időszakban.

A geológiai korok és korszakok – ez a színtiszta igazság – egyszerűen megszokott fogalmak, mivel még alig körvonalazottak, ráadásul nincs két olyan geológus vagy természettudós, akik megegyeznének a számokban. Így tehát az okkultistának választásához széles területet kínálnak a tudós társaságok. Támaszkodjunk például T. Mellard Reade megállapításaira? Ez az úr az egyik előadásában, amit a Királyi Társaságban 1878-ban „Limestone as an Index of Geological Time” (A mészkő, mint a geológiai korszak egyik mutatója) címen tartott, azt állítja, hogy minimálisan 600 millió évre van szükség ahhoz, hogy az üledékes rétegek kialakuljanak, és a mész tartalmú anyagok megsemmisüljenek.E/25 Vagy forduljunk Darwin műveihez kronológiánk alátámasztására, amelyekben kifejti, hogy elmélete szerint a szerves átalakulásokhoz 300-500 millió év szükséges? Sir Charles Lyell és Houghton professzor megelégedtek azzal, hogy a kambrium kezdetét 200-240 millió évvel ezelőttre helyezték. A geológusok és a zoológusok a maximális időtartamot bizonygatják, bár Huxley egy időben a földkéreg megszilárdulásának kezdetét 1.000 millió évvel ezelőttre helyezte, és ebből egy évezredet sem akart engedni.

A mi szempontunkból azonban nem az a fontos, hogy a természettudósok a geológiai korszakok időtartamában megegyeznek-e vagy sem, hanem inkább az, hogy csodálatos módon egy pontban tökéletesen megegyeznek, és ez egy nagyon lényeges pont. Egyetértenek abban, hogy a miocén kor folyamán – akár egy, akár 10 millió évvel ezelőtt is volt az – Grönlandon, sőt még a Spitzbergákon is, az általunk másodiknak vagy Hiperborea kontinensnek mondott földrész maradványain „csaknem tropikus éghajlat volt”. Nos, a Homérosz előtti görögök megőriztek egy élő hagyományt erről az „Örök Nap Országáról”, ahová Apolló évente egyszer elutazott. A tudomány pedig ezt mondja:

A miocén korszak alatt Grönlandon (70° északi szélesség) nagy bőségben teremtek a fák, mint a tiszafa, a vörösfenyő, a kaliforniai fajtákkal rokon mamutfenyő, a bükkfák, a platánok, a fűzfák, a tölgyek, a nyárfák, a diófák, valamint a magnólia és a zamia.E/26 

Tehát röviden, Grönlandon olyan déli növények voltak, amelyek az északi földrészen ismeretlenek.

Akkor most természetszerűen adódik a kérdés: Ha a görögök Homérosz idejében tudtak egy hiperboreai földről, vagyis egy olyan áldott földrészről, amely a tél és a forgószél istenének, Boreas-nak uralmán kívül esett, egy tökéletes vidékről, amelyet a későbbi görögök és íróik tévesen próbáltak Scythia-n túl elhelyezni, egy olyan országról, ahol a nappalok hosszúak és az éjszakák rövidek voltak. Azon túl pedig volt egy ország, ahol a Nap sohasem nyugodott le, és a pálmafa szabadon nőtt, ha mindezt tudták a görögök, akkor vajon ki mondta el nekik? Az ő idejükben, és korszakokkal korábban is Grönlandot bizonyára már örök hó és soha el nem olvadó jégpáncél fedte, mint ahogyan ma is. Minden jel arra mutat, hogy a hosszú nappalok és a rövid éjszakák földje Norvégia vagy Skandinávia volt, amin túl terült el az örök fény és nyár áldott földje. Mivel a görögök tudtak erről, akkor a hagyománynak egy náluk sokkal régibb néptől kellett származnia, akik tisztában voltak azokkal az éghajlati különbségekkel, amelyekről maguk a görögök mit sem tudhattak. Még napjainkban is a tudomány azt feltételezi, hogy a sarki tengereken túl, az Északi Sark közepén van egy tenger, amely sohasem fagy be, és van egy örökzöld kontinens. Az Ősi Tanítások, valamint a Purâna-k is – ha az ember megérti az allegóriáikat – ugyanezeket az állításokat tartalmazzák. Elégedjünk meg tehát azzal az erős valószínűséggel, hogy a modern tudomány szerinti miocén kor folyamán, abban az időben, amikor Grönland szinte trópusi ország volt, élt ott egy nép, amely ismeretlen a történelem számára.

Megjegyzés

 

Kérjük az olvasót, jegyezze meg, hogy a következő fejezetek nincsenek szoros időrendiségbe foglalva. Kötetünkben ismertetjük a Stanzákat, amelyek a tanítások vázát képezik, valamint bizonyos fontosabb részeihez kapcsolódó megjegyzéseket és magyarázatokat. A további kötetekben különböző kiegészítő részleteket gyűjtöttünk össze, és megpróbáljuk a témát alaposabban megmagyarázni.

 

 

Vala íme egy szűz, ég leánya,

Kave szép teremtő tündér,

Nagy szentségben élt az égben,

Mind szüntelen szüzességben.

……………………………………..

Hordja méhe magzatterhét,

Hordja hétszáz álló évig,

Nem lesz meg a létlen magzat.

……………………………………..

Kacsa jön, kecses madárka,

Kóvályogva, karingálva,

Földet néz, hol fészkelhetne.

……………………………………..

Észreveszi kék víz tükrén

Vízasszonya térét tüstént.

…………………………………….

A térdfőre lassan leszáll,

Fészkét rajta meg is rakja,

Tojásokat tojik abba.

…………………………………….

Arany tojást, hat darabot,

Hetediket vasból valót.

 

Kalevala, 1. rúna (Vikár Béla fordítása)


 

ANTROPOGENÉZIS DZYAN STANZÁIBÓLS/1

 

I.                  STANZA

 

1. Lha, amely a Negyediket forgatja, azon hét Lha szolgája, akik keringenek, Szekereiket hajtva Uruk, az Egy Szem körül. Lehelete Életet adott a Hétnek. Életet adott az Elsőnek.

2. Szólt a Föld: „Ragyogó Arc Ura, Házam üres… Küldd el Fiaidat, hogy benépesítsék ezt a Kereket. Elküldted Hét Fiadat a Bölcsesség Urához. Hétszer közelebb lát téged magához, hétszer jobban érez téged. Megtiltottad Szolgáidnak, a kis Köröknek, hogy elfoglalják Fényedet és Melegségedet, hogy feltartóztassák útjában nagy Adományodat. Küldd el most ugyanezt Szolgádhoz”.

3. Szólt a Ragyogó Arc Ura: „Küldök neked egy Tüzet, amikor munkád megkezdődik. Emeld fel szavadat a többi Loká-khoz: fordulj Atyádhoz, a Lótusz Urához Fiaiért… Néped az Atyák uralma alatt lesz. Embereid halandók lesznek. A Bölcsesség Urának Emberei halhatatlanok, de a Soma Fiai nem. Fejezd be panaszaidat. A hét Bőr még rajtad van… Még nem vagy kész. Embereid még nincsenek készen”.

4. Nagy vajúdások után a Föld levetette a régi Hármat, és felvette Hét új Bőrét és ott állt az elsőjében.

 

II.              STANZA

 

5. A Kerék még forgott harmincszor tízmillióig. Rûpa-kat teremtett; lágy Köveket, amelyek megkeményedtek, kemény Növényeket, amelyek megpuhultak. Láthatót teremtett a láthatatlanból, Rovarokat és kis Életeket. Az Anya lerázta őket hátáról, valahányszor azokkal elborították. … Harmincszor tízmillió után megfordult. Hátára feküdt, oldalára feküdt. … Nem hívta az Ég Fiait, nem kérte a Bölcsesség Fiait. Saját kebeléből teremtett. Kifejlesztette a Víz-embereket, a retteneteseket és rosszakat.

6. A rettenetes és rossz Víz-embereket ő maga teremtette a többiek maradványaiból. Megformálta őket az Első, a Második és a Harmadik salakjából és iszapjából. A Dhyâni-k jöttek és megnézték… jöttek a Dhyani-k a ragyogó Atya-Anyától, a Fehér Tájakról, a Halhatatlan Halandó Hajlékaiból.

7. Nem tetszett nekik. „Nem a mi Testünk. Nem alkalmas Rûpa-k az Ötödikhez tartozó Fivéreinknek. Nem jó lakhelyek az Életeknek. Tiszta Vizeket kell inniuk, nem zavarosat. Szárítsuk ki a vizeiket”.

8. Jöttek a Lángok. A Tüzek a Szikrákkal, az Éjszaka Tüzei és a Nappal Tüzei. Kiszárították a zavaros, sötét Vizeket. Saját melegükkel felitatták azokat. Jöttek a Magasság Lha-i, a Mélység Lhamayin-ja. Elpusztították a két- és négyarcú Formákat. Legyőzték a Kecske-embereket, a Kutyafejű Embereket, a Haltestű Embereket.

9. A Víz-anya, a Nagy Tenger sírt. Felemelkedett, eltűnt a Holdban, amely őt felhúzta és megszülte.

10. Amikor ezek elpusztultak, a Föld Anya csupaszon maradt. Kérte, hogy szárítsák ki.

 

III.           STANZA

 

11. Eljött az Uraknak Ura. A Föld Testéből elválasztotta a Vizeket, és ez lett az Égbolt odafenn, az első Ég.

12. A nagy Chohan-ok hívták a Hold Urait, a Levegő-testűeket: „Teremtsetek Embereket, olyan természetű Embereket, mint ti vagytok. Adjátok meg Formáikat belülről. A Föld majd megalkotja a külső Burkokat. Hím-nők lesznek. A Láng Urai is…”

13. Mindegyik a neki kijelölt Földre ment; Heten, mindegyik a saját részére. A Láng Urai visszamaradtak. Ők nem akartak menni, nem akartak teremteni.

 

IV.           STANZA

 

14. A Hét Sereg, az Akarat-szülte Urak, az Életadás Szelleme által sarkallva, kiválasztották magukból az Embereket, mindegyik a saját Területén.

15. Megszületett a Jövő Embereinek hétszer hét Árnyéka, mindegyik saját Színében és Fajtájában. Mindegyik Atyjának alárendeltje. Az Atyák, a Csontnélküliek, nem adhattak életet Csontokkal rendelkező Lényeknek. Az ő szülötteik Bhûta voltak, Forma és Elme nélküliek. Ezért ezeket a Chhâyâ Fajnak nevezik.

16. Hogyan születtek a Mânushya-k? Hogyan teremtették az elmével rendelkező Manu-kat? Az Atyák segítségül hívták saját Tüzüket, azt a Tüzet, amely a Földben ég. A Föld Szelleme segítségül hívta a Nap Tüzét. Ez a Három közös erőfeszítéssel egy jó Rûpa-t teremtett. Ez tudott állni, járni, szaladni, feküdni vagy repülni. De még csak egy Chhâyâ volt, Értelem nélküli Árnyék…

17. A Leheletnek szüksége volt egy Formára; az Atyák megadták. A Leheletnek szüksége volt egy Sűrű Testre; a Föld megformálta. A Leheletnek szüksége volt az Élet Szellemére; a Nap Lha-i belehelték a Formájába. A Leheletnek szüksége volt a Testének Tükörképére; „Odaadtuk a magunkét!” – mondták a Dhyâni-k. A Leheletnek szüksége volt a Vágyak Hordozójára; „Megkapta!” – mondta a Vizek Kiszárítója. De a Leheletnek szüksége van egy Elmére is, hogy átfogja az Univerzumot; „Ezt nem tudjuk adni!” – mondták az Atyák. „Magamnak sem volt soha!” – mondta a Föld Szelleme. „A Forma kiégne, ha odaadnám az enyémet!” – mondta a Nagy Tűz. … Az Ember üres, értelemnélküli Bhûta maradt. … Így adtak Életet a Csont Nélküliek azoknak, akik a Harmadikban a Csontos Emberek lettek.

 

V.                   STANZA

 

18. Az Elsők a Jóga Fiai voltak. Fiaik a Sárga Atya és a Fehér Anya gyermekei.

19. A Második Faj sarjadással és kiterjeszkedéssel jött létre, a Nem nélküliből lett Egynemű.S/2 A Második faj, óh Lanoo, így teremtődött.

20. Atyáik az Ön-szülték voltak. Ön-szülték, Chhâyâ-juk az Urak, az Atyák, a Szürkület Fiai ragyogó Testéből keletkezett.

21. Amikor a Faj megöregedett, a régi Vizek az újabb Vizekkel keveredtek. Amikor a régi Cseppek zavarossá váltak, eltűntek és beolvadtak az új Áramba, az Élet forró Áramába. Az Első Külseje a Második Belsejévé vált. A régi Szárny az új Árnyékká vált, éspedig a Szárny Árnyékává.

 

VI.           STANZA

 

22. Ekkor a Második kifejlesztette a Harmadikat, a Tojásból-keltet. A Verejték nőtt, Cseppjei nőttek, és a Cseppek keménnyé és kerekké váltak. A Nap felmelegítette; a Hold lehűtötte és megformálta; a Szél táplálta, amíg meg nem ért. A Fehér Hattyú a Csillagos Égboltról beárnyékolta a nagy Cseppet. A Jövendő Faj Tojását, a késő Harmadik Hattyú Emberét. Először férfi-nő, majd férfi és nő.

23. Az Ön-szülték voltak a Chhâyâ-k, a Szürkület Fiainak Testéből képződött Árnyak. Sem tűz, sem víz nem pusztíthatta el őket. A fiaikat igen.

 

VII.       STANZA

 

24. A Bölcsesség Fiai, az Éjszaka Fiai, készen az újraszületésre, lejöttek. Látták az Első Harmadik rút formáit. „Mi választhatunk – mondták az Urak – mi bölcsek vagyunk”. Egyesek beléptek a Chhâyâ-kba. Egyesek egy Szikrát bocsátottak ki. Egyesek halogattak a Negyedikig. Saját Rûpa-jukból töltötték a Kâma-t. Azok, akik beléptek, Arhatok lettek. Azok, akik csak egy Szikrát kaptak, tudás nélkül maradtak; a Szikra pislákolt. Egyharmad elme-nélküli maradt. Jîva-ik nem voltak készen. Őket félretették a Hét közé. Ők szűk-fejűkké váltak. Egyharmad készen volt. „Ezekben fogunk lakozni” – mondták a Láng és a Sötét Bölcsesség Urai.

25. Hogyan cselekedtek a Bölcsesség Fiai, a Mânasa-k? Visszautasították az Ön-szültéket. Azok nincsenek készen. Elzavarták a Verejték-szültéket. Azok nincsenek egészen készen. Nem akartak az első Tojásból-keltekbe belépni.

26. Amikor a Verejték-szülték létrehozták a Tojásból-kelteket, a kettősöket, a hatalmasokat, az erős csontosakat, a Bölcsesség Urai szóltak: „Most fogunk teremteni”.

27. A Harmadik faj a Bölcsesség Urainak Vâhan-ja lett. Az teremtette az Akarat és Jóga Fiait, Kriyâshakti által teremtette őket, a Szent Atyákat, az Arhatok Őseit…

 

VIII.    STANZA

 

28. Az első állatokat a verejtékcseppekből, az anyag maradványaiból, az előző Kerék embereinek és állatainak holttesteiből és felkavart porból teremtették.

29. A csúszó-mászókon kívül teremtettek csontos állatokat, tengeri sárkányokat és repülő sarpa-kat. A földön csúszók szárnyakat kaptak. A hosszúnyakú vízlakók a levegő madarainak őseivé váltak.

30. A Harmadik alatt a csontnélküli állatok növekedtek és megváltoztak; csontos állatokká váltak, Chhâyâ-juk megszilárdult.

31. Először az állatok váltak ketté. Elkezdtek szaporodni. A kettős ember szintén kettévált. Azt mondta: „Legyünk mi is olyanok, mint ők, egyesüljünk és hozzunk létre teremtményeket”. És úgy tettek…

32. Azok, akikben nem volt Szikra, hatalmas nőstényállatokat vettek magukhoz. Ezekkel néma fajokat nemzettek. Ők maguk is némák voltak. De nyelvük feloldódott. Ivadékaik nyelve néma maradt. Szörnyetegeket nemzettek. Hajlott hátú, négy lábon járó, vörös szőrrel borított szörnyetegeket nemzettek. Néma fajt, hogy szégyenüket ne mondhassák el.

 

IX.           STANZA

 

33. Ezt látva, a Lha-k, akik nem teremtettek embereket, sírtak, mondván:

34. „Az Amânasa-k bemocskolták jövendő lakhelyeinket. Ez Karma. Lakjunk a többiekben. Tanítsuk jobbra őket, nehogy még rosszabb legyen.” Ezt tették…

35. Azután minden ember kapott Manas-t. Látták az értelem-nélküliek bűnét.

36. A negyedik Faj kifejlesztette a beszédet.

37. Az egy kettővé vált; ahogyan minden élő és csúszó-mászó, amely még egy volt: óriás halak, madarak és kagylófejű kígyók.

 

 

X.              STANZA

 

38. Így, kettesével, a hét Területen, a Harmadik Faj létrehozta a Negyediket; a Sura A-surává vált.

39. Az Első, minden Területen, holdszínű volt; a Második sárga, mint az arany; a Harmadik vörös; a Negyedik barna, amely bűntől fekete lett. Az első hét emberi sarj mind egyszínű volt. A következő hét keveredni kezdett.

40. Azután a Harmadik és a Negyedik gőgjükben felfuvalkodtak. „Mi vagyunk a királyok, mi vagyunk az istenek.”

41. Gyönyörű nőket vettek magukhoz. Az értelem-nélküliek, a szűk-fejűek fajtájából vettek feleségeket. Szörnyetegeket nemzettek, gonosz démonokat, hímneműeket és nőneműeket, valamint Khado-kat, kevés értelemmel.

42. Templomokat építettek az emberi test imádására, a hím és a nő imádására. Ettől kezdve a Harmadik Szem nem működött többé.

 

XI.           STANZA

 

43. Hatalmas városokat építettek. Különleges földanyagból és fémekből építettek. A kiokádott tüzekből, a hegyek fehér köveiből és fekete kövekből kifaragták saját képeiket, saját méretükre és hasonlóságukra, és azokat imádták.

44. Óriási képmásokat faragtak, kilenc yati magasat, amekkora testük volt. Atyáik földjét a belső tüzek pusztították el. A Negyediket a víz fenyegette.

45. Jöttek az első vízözönök. Elborították a hét nagy szigetet.

46. A szentek mind megmenekültek, a gonoszok elpusztultak. Velük együtt a legtöbb óriási állat, amelyek a föld verejtékéből születtek.

 

XII.       STANZA

 

47. Kevesen maradtak meg. Néhány sárga, néhány barna és fekete, és néhány vörös maradt meg. A Hold-színűek örökre kipusztultak.

48. A szent nemzetségből származó Ötödik megmaradt; felettük uralkodtak az első Isteni Királyok.

49. …A Kígyók, akik újra leszálltak, kibékültek az Ötödikkel, tanították és vezették őt…


 

MAGYARÁZATOK

 

A tizenkét Stanzáról, valamint a Stanzákban és a Slokákban szereplő fogalomrendszerről, azok számozásának megfelelően

 

I. STANZA: AZ ÉRZŐ ÉLET KEZDETEI

 

1.        A Lha, vagy a Föld Szelleme.  2. A Föld könyörgése a Naphoz.  3. A Nap válasza.  4. A Föld átalakulása.

 

1. LHA (a), AMELY A NEGYEDIKETI/1 FORGATJA, AZON HÉTI/2 LHA SZOLGÁJA (b), AKIK KERINGENEK, SZEKEREIKET HAJTVA URUK, AZ EGY SZEMI/3 KÖRÜL. LEHELETE ÉLETET ADOTT A HÉTNEKI/4. ÉLETET ADOTT AZ ELSŐNEK (c).

 

„Ők mind a Bölcsesség Sárkányai” – teszi hozzá a kommentár (d).

(a) A „Lha” a Himaláján túli vidékeken ősi kifejezés a „szellemre”, bármilyen égi vagy emberfeletti lényre. Ez a fogalom fedi le az égi hierarchiák teljes sorozatát, kezdve az Arkangyaltól vagy Dhyâni-tól le, egészen a sötétség angyaláig, vagy földi szellemig.

(b) Ez az egyszerű nyelvezetű kifejezés azt jelenti, hogy Földünk – amely negyedik a láncban – szellem-őrzője a hét bolygói géniusz vagy szellem fő Szellemének (vagy Istenének) van alárendelve. Ahogyan már elmagyaráztuk, a régiek isteneik sorában hét fő misztérium-istenséget tartottak számon, akiknek a vezetője exoterikusan a látható Nap volt, vagyis a nyolcadik Isten, ezoterikusan pedig a Második Logosz, a Demiurgos. A Hét – akik mostanra a keresztény vallásban az „Úr Hét Szemévé” váltak – a hét bolygó uralkodói voltak. Ezeket azonban nem úgy tekintették, mint azok a népek, amelyek elfelejtették vagy helytelenül ismerték a valódi misztériumokat, és a felsorolásukban nem vették bele sem a Napot, sem a Holdat, sem pedig a Földet. Exoterikusan a Nap volt a tizenkét Nagy Isten vagy az állatövi csillagképek vezetője. Ezoterikusan pedig a Nap volt a Messiás, a Krisztus – a Nagy Lélegzet vagy az Egy által „felkent” alattvaló –, akit körülvesz a tizenkét alárendelt erőközpontja, amelyek alárendeltjei a bolygók a hét Misztérium-istenének is.

A Hét Magasabb megparancsolta a Hét Lha-nak, hogy teremtsék meg a világot” – jelenti ki egy kommentár. Ez azt jelenti, hogy Földünk – a többiről nem beszélve – teremtését vagy megformálását Földi Szellemek végzik, az uralkodók csupán felügyelik. Ez az a kezdeti mag, amiből később az asztrológia és a csillagimádat fája kifejlődött. A Magasabb Lények a Kozmokrátorok voltak, Naprendszerünk megformálói. Ezt valamennyi ősi kozmogónia megerősíti, mint például Hermészé, a kaldeaiké, az árjáké, az egyiptomiaké, sőt még a zsidóké is. Az állatöv jelei – a „Szent állatok” vagy az „Égi Öv” – éppen úgy a Bne’ Alhim – az Istenfiak vagy az Elohim – mint a Föld Szellemei; de az állatövi jelek ezeknél korábbiak. Soma és Sin, Isis és Diana mind holdbeli istenek vagy istennők, akiket Földünk Atyáinak és Anyáinak neveznek, amely alájuk van rendelve. Ők azonban szintén alárendeltjei saját „Atyáiknak” és „Anyáiknak” – ezek a különböző nemzeteknél felcserélhetők és változhatnak – olyan Istenek és bolygóik, mint a Jupiter, a Szaturnusz, Bel, Brihaspati, stb.

(c) „Lehelete Életet adott a Hétnek”, ez éppen úgy vonatkozik a Napra, amely életet ad a bolygóknak, mint a „Magasságos Egyre”, a Szellemi Napra, amely életet ad az egész Kozmosznak. Az istenek leszármazásának misztériumaihoz vezető kapu csillagászati és asztrológiai kulcsait csak a Stanzákat kísérő későbbi jegyzetekben lehet megtalálni.

Az ősi feljegyzések homályos slokáiban a nyelvezet ugyanolyan szimbolikus, bár kevésbé misztikus, mint a Purâna-kban. A későbbi magyarázatok segítsége nélkül, amelyeket az Adeptusok generációi szerkesztettek egybe, lehetetlen lenne pontosan megérteni a slokák jelentését. Az ősi kozmogóniákban a látható és láthatatlan világok ugyanazon lánc kettős összekapcsolását jelentik. Ahogyan a Láthatatlan Logosz a Hét Hierarchiájával – amelyeket fő angyaluk vagy rektoruk képvisel vagy személyesít meg – egyetlen HATALMAT, a belsőt és láthatatlant formálják meg, ugyanúgy a formák világában a Nap és a hét fő bolygó alkotják a látható és tevékeny erőket. Ez utóbbi Hierarchia úgymond a láthatatlan – a legalacsonyabb fokozatok kivételével – és mindig tárgyiasulatlan angyalok látható és tárgyiasult Logosza.

Ezek szerint – kissé elébe vágva a későbbi magyarázatoknak – azt tartják, hogy minden fajnak fejlődése során valamelyik bolygó közvetlen befolyása alatt kell megszületnie. Az első faj – ahogyan a későbbiekben látni fogjuk – a Naptól kapta az élet-leheletet, míg a harmadik emberiség – azok, akik párosodni kezdtek, vagy az androgün állapotból kettéváltak férfira és nőre – a Vénusz közvetlen befolyása alatt áll, amelyről azt tartják, hogy az „a ’kis nap’, amelyben a napgolyó felhalmozza fényét.”

Az I. kötetben levő Stanzák összefoglalásánál bemutattam, hogy az istenek és az emberek geneziseI/5 ugyanabból az egy pontból ered, ami nem más, mint az Egy Egyetemes, Megváltoztathatatlan, Örök és Abszolút EGYSÉG. Elsődleges, megnyilvánult aspektusában láttuk, hogy Belőle lesz: (1) a tárgyiasulás és a fizika síkján az ŐSEREDETI SZUBSZTANCIA és ERŐ, – vagyis a centripetális és centrifugális, a pozitív és negatív, a férfi és női, stb. erő; (2) a metafizika világában pedig az UNIVERZUM SZELLEME, vagy a Kozmikus Gondolatalkotás, amelyet egyesek LOGOSZ-nak neveznek.

Ez a Logosz a pithagorászi háromszög csúcsa. Amikor a háromszög teljes, akkor a tetraktisszé, vagyis a négyzetben levő háromszöggé válik, és ez kettős szimbólum: a négy betűvel jelzett Tetragrammaton a megnyilvánult Kozmoszban, a megnyilvánulatlan Kozmoszban pedig annak alapvető hármas sugara, a noumenon-ja.

Metafizikusabb módon nézve a Kozmikus Végokok fenti osztályozásához nem szükséges abszolút filozófiai pontosság, inkább csak kényelmessége miatt használtuk. Egy nagy Manvantara kezdetén, Parabrahman először Mûlaprakriti-ként, majd a Logoszként nyilvánul meg. Ez a Logosz azonos a nyugati panteisták „Öntudatlan Egyetemes Elméjével”, vagy ehhez hasonló kifejezésekkel. Ez alkotja a megnyilvánult Létezés tárgyiasulatlan oldalának alapját, és ez minden egyéni tudatosság megnyilvánulásnak a forrása. Mûlaprakriti, vagy az Őseredeti Kozmikus Szubsztancia jelenti a dolgok tárgyiasult oldalának alapját, a kozmogenezis és minden tárgyiasult fejlődés bázisát. Az Erő tehát az Őseredeti Szubsztanciával együtt nem a parabrahmani lappangó állapotból emelkedik ki. Az erő a Logosz tudat-feletti gondolatának energiává való átalakítása, amelyet ez a gondolat úgymond a potenciális lappangásból az Egy Valósággá tárgyiasít. Innen erednek az anyag csodálatos törvényei, innen az „eredeti lenyomat”, amelyet olyan értelmetlenül fejteget Temple püspök. Az erő tehát nem egyidejű Mûlaprakriti első tárgyiasulásával. Mindazonáltal mivel erő nélkül az utóbbi szükségszerűen és teljesen tehetetlen – egy puszta absztrakció – szükségtelen a Kozmikus Végokok egymásutániságának rendszerével kapcsolatban egy túlzott finomságú pókhálót szőnünk. Az erő időben követi Mûlaprakritit, de erő nélkül Mûlaprakriti tulajdonképpen nem létező.I/6

Az „Égi Ember” vagy tetragrammaton, aki a Protogonos, a Tikkoun, a passzív Istenség elsőszülöttje, és aki az Istenség Árnyékának első megnyilvánulása, az az Egyetemes Forma vagy Eszme, amelyből a Megnyilvánult Logosz, Adam Kadmon keletkezik, vagy pedig a kabbalában magának az Univerzumnak, másként nevezve a Második Logosznak négy betűvel kifejezett szimbóluma. A Második az Elsőből jön elő, és kifejleszti a Harmadik Háromszöget.I/7 Ennek utolsójából (az angyalok alacsonyabb rendjéből) jön létre az ember. Mi itt most ezzel a harmadik aspektussal fogunk foglalkozni.

Az olvasónak nem szabad elfelejtenie, hogy nagy különbség van a Logosz és a Demiurgos között, mert az első Szellem, a második pedig Lélek; vagy ahogyan Dr. Wilder mondja:

Dianoia és Logosz azonos értelműek. Mivel az elme magasabb rendű, és szoros kapcsolatban van a Τò ’Aγαθòν-nal, az egyik a magasabb rendű felfogó, a másik a megértő, az egyik a szellemi, a másik a lelki.

De ezen felül a különböző rendszerekben az embert a Harmadik Logosznak tekintették. A Logosz szó ezoterikus jelentése – Logosz = beszéd, vagy szó, ige – a rejtett gondolat tárgyiasult értelmezése, mintha egy fénykép lenne. A Logosz a tükör, ami visszatükrözi az ISTENI ELMÉT, az Univerzum pedig a Logosz tükre, bár az utóbbi ennek az Univerzumnak az esse-je (lét-sége). Ahogyan a Logosz mindent visszatükröz a Plerôma Univerzumában, úgy az ember is önmagában visszatükröz mindent, amit a saját Univerzumában, a Földön lát és talál. Ez a kabbala Három Feje – „unum intra alterum, et alterum super alterum”.I/8 „Minden Univerzumnak (világnak vagy bolygónak) megvan a maga Logosza” – mondja a Tanítás. Az egyiptomiak a Napot mindig is „Ozirisz Szemének” hívták, és ő volt a Logosz, az Elsőszülött, vagy a Fény, amely megnyilvánítja a világot, amely „az Elrejtőzött isteni Értelme és Elméje”. Mi csak e Fény hétszeres Sugarán keresztül ismerhetjük meg a Logoszt a Demiurgos-on keresztül, tekintve, hogy az utóbbi a bolygónk és minden rajta levő „Teremtője”, az előbbi pedig e „Teremtő” irányító Ereje, amely egyszerre jó és rossz, a jó és a rossz eredője. Ez a „Teremtő” önmagában se nem jó, se nem rossz, csak a természetben az elkülönülő aspektusai öltenek magukra ilyen vagy olyan jellegzetességet. A térben szétszórt láthatatlan és ismeretlen Univerzumokkal a Nap-istenek egyikének sem volt semmi dolga. Ez a gondolat nagyon világosan van kifejezve a Hermész Könyvében és valamennyi ősi néphagyományban. Általában a Sárkány és a Kígyó szimbolizálja – a Jó Sárkánya és a Gonosz Kígyója, amelyet a Földön a fehér és a fekete mágia képvisel. A finn eposzban, a KalevalábanI/9 megtaláljuk a Gonosz Kígyójának eredetét: az Suoyatar nyálából születik, élő lélekkel pedig a gonosz princípiuma, Hisi látja el. Leírja a küzdelmet a „gonosz”, a Kígyó vagy a Varázsló és Ahti, a Sárkány vagy Lemminkainen, a fehér mágus között. Az utóbbi Ilmatar hét fiának egyike. Ilmatar a szűz, a „levegő leánya”, aki a Teremtés előtt „az égből a tengerbe esett”, vagyis a Szellem átalakult az érző élet anyagává. A következő néhány sorban rengeteg jelentést és okkult gondolatot találunk. A hős Lemminkainen:

Töri falat mágiával,

Darabokra a kerítést,

Szilánkokra a hét karót,

Pozdorjává kígyó fészkét.

            ……………

Támad a szörny mit se nézve

            …………….

Tűzokádó állkapcsával

Lemminkainen fejéhez vág.

Hősünk gyorsan emlékezve

Mondja ki a tudás szavát,

Mit ősei tanítottak,

Régi korok tárházából.

(d) Kínában Fohi embereinek, vagy az „Égi Embernek” nevezik a tizenkét Tien-Hoang-ot, a Dhyânik vagy angyalok tizenkét hierarchiáját, akiknek emberi arcuk és sárkány testük van. A sárkány az isteni bölcsességet vagy szellemet jelenti.I/10 Ők úgy teremtik az embereket, hogy hét agyagfigurába – vízbe és földbe – öltenek testet, amelyeket e Tien-Hoang-ok alakjára formálnak, és ez a harmadik allegória.I/11 A skandináv Eddák tizenkét Æser-je ugyanezt teszi. A szíriai drúzok Titkos Katekizmusában – egy olyan legendában, amelyet az Eufrátesz mentén és környékén lakó legősibb törzsek szóról szóra azonosan mondanak el – az embereket az „Isten Fiai” teremtették, akik leszálltak a Földre, majd miután összegyűjtöttek hét mandragórát, életet öntöttek a gyökerekbe, amelyek azonnal emberré váltak.I/12

Mindezek az allegóriák egy és ugyanazon eredetre mutatnak: az ember kettős és hármas természetére. Kettős férfiként és nőként, és hármas, mert belülről spirituális és pszichikai esszenciából áll, kívülről pedig anyagi felépítésű.

 

2. SZÓLT A FÖLD: „RAGYOGÓ ARC URA,I/13 HÁZAM ÜRES… KÜLDD EL FIAIDAT, HOGY BENÉPESÍTSÉK EZT A KEREKET.I/14 ELKÜLDTED HÉT FIADAT A BÖLCSESSÉG URÁHOZ (a). HÉTSZER KÖZELEBB LÁT TÉGED MAGÁHOZ, HÉTSZER JOBBAN ÉREZ TÉGED (b). Megtiltottad Szolgáidnak, A KIS KÖRÖKNEK, HOGY MEGKAPJÁK FÉNYEDET ÉS A MELEGSÉGEDET, HOGY FELTARTÓZTASSÁK ÚTJÁBAN NAGY ADOMÁNYODAT. KÜLDD EL MOST UGYANEZT SZOLGÁDHOZ” (c).

 

(a) A „Bölcsesség Ura” Merkúr, vagy Budha.

(b) A modern Kommentár szerint ezek a szavak arra a jól ismert csillagászati tényre vonatkoznak, hogy a Merkúr hétszer annyi fényt és hőt kap a Naptól, mint a Föld, vagy akár a gyönyörű Vénusz, amely csak kétszeresét kapja annak, ami a mi jelentéktelen bolygónkra esik. Az, hogy ez a tény ismert volt a régiek számára, kikövetkeztethető a „Föld-Szellem” Naphoz intézett könyörgéséből, ahogyan ezt a szövegben láthatjuk.I/15 A Nap azonban visszautasítja, hogy benépesítse a bolygót, mert az még nem kész az élet befogadására.

A Merkúr asztrológiai bolygóként még a Vénusznál is titokzatosabb és okkultabb. A Merkúr azonos a mazdeán Mithra-val, a Védőszellemmel vagy Istennel, aki „a Nap és Hold között helyezkedik el, mint a Bölcsesség ’Napjának’ örökös társa”. Pausanias (V. könyv) úgy mutatja be, mint akinek közös oltára van Jupiterrel. Szárnyai voltak, amik azt fejezték ki, hogy útja során a Nap mellett teljesít szolgálatot; és a Nuntis-nak, Nap-farkasnak, „solaris luminis particeps”-nek* nevezték. Ő volt a lelkek vezetője és felidézője, a nagy Mágus és a Főpap. Vergilius pálcájával a kezében írja le, hogy azzal előhívja az Orcus-ba süllyedt lelkeket – tum virgam capit, hac animas ille evocat Orco.I/16 Ő az aranyszínű Merkúr, az Χρυσοφαής Ερμής [Aranyarcú Hermész], akit a főpapoknak nem volt szabad megnevezniük. A görög mitológiában az egyik „kutyával” szimbolizálták (éberség), amely az égi nyáj (okkult bölcsesség) fölött őrködik, és Hermész Anubisznak nevezték, más helyen Agathodæmon-nak. Ő az Argus, aki a Földet őrzi, és akit a Föld összetévesztett magával a Nappal. Julianus császár a Merkúr közbenjárásával imádkozott az Okkult Naphoz minden éjszaka, mert ahogyan Vossius mondja:

Minden teológus azt állítja, hogy Merkúr és a Nap egyek… Ő volt valamennyi Isten közül a legékesszólóbb és legbölcsebb, amin nem is lehet csodálkozni, mivel Merkúr olyan szorosan közel van a Bölcsességhez és az Isten Igéjéhez (a Naphoz), hogy mindkettővel összetévesztették.I/17

Vossius itt nagyobb okkult igazságot mondott, mint gondolta volna. A görögök Hermésze szoros kapcsolatban van a hindu Saramâ-val és Sârameya-val,** az isteni pásztorral, „aki a napsugarak és csillagok arany nyáját őrzi”.

A Kommentár világosabb megszövegezésében pedig:

A bolygó, amelyet a Föld Szelleme és hat segítőtársa hajt előre, a Nap Szellemétől kapja minden életerejét, életét, és képességeit a hét planetáris Dhyâni közvetítésével. Ők a Nap Fényének és Életének hírnökei.

Ahogyan a Föld hét tájékának mindegyike, úgy a hétI/18 Elsőszülött [az őseredeti emberi csoportok] mindegyike a fényét és életét a saját egyéni Dhyâni-jától kapja spirituális értelemben, fizikailag pedig e Dhyâni palotájától [házától, a bolygójától]. Ugyanez igaz a Földön megszületendő hét nagy fajra is. Az első faj a Nap jegyében születik, a második Brihaspati [Jupiter] jegyében, a harmadik Lohitânga [Mars, a „tüzes testű”, ugyanakkor Vénusz vagy Shukra] jegyében. A negyedik Soma [a Hold, de a mi bolygónk is, mivel a negyedik bolygó szintén a Hold jegyében és a Holdból született], valamint Shani, Szaturnusz,I/19 a Krûra-lochana [a Gonosz szemű] és az Asita [a Sötét] jegyében, az ötödik pedig Budha [Merkúr] jegyében.

Ugyanígy van az emberrel és az emberben levő minden „emberrel” [minden princípiummal]. Mindegyik a saját Elsőjétől [a Bolygói Szellemétől] kapja egyedi tulajdonságát, ezért minden ember egy hetesség [vagy olyan princípiumok kombinációja, amelyeknek az eredete az adott egyedi Dhyâni egyik tulajdonságában van]. A Föld valamennyi aktív erejét vagy energiáját a hét Úr valamelyikétől kapja. A fény Shukra-n (Vénuszon) keresztül jön, amely háromszoros adagot kap belőle, és annak egyharmadát átadja a Földnek. Ezért a kettőt „Iker-nővéreknek” nevezik, de a Föld Szelleme alárendeltje a Shukra „Urának”. A mi bölcseink a két bolygót úgy ábrázolják, hogy az egyik a kettős jel [az ősi szvasztika, amelyről hiányzik a négy kar, vagyis a È kereszt) felett, a másik pedig az alatt van. I/20

A „kettős jel”, amint azt az okkultizmus minden tanulmányozója tudja, a természet férfi és női princípiumainak, a pozitívnak és a negatívnak a szimbóluma, mert a szvasztika vagy  mindez, és még sokkal több. Az ősi időkben mindig, a csillagászat – amelyre az Isteni Dinasztiából származó egyik király tanította meg a negyedik fajt – és az asztrológia születésétől kezdve a Vénuszt úgy ábrázolták a csillagászati táblázatokban, mint egy kereszten álló bolygót, a Földet pedig úgy, mint egy kereszt alatt álló bolygót. Ennek ezoterikus jelentése az, hogy a Föld nemzésbe merült, vagyis fajainak szaporodását a szexuális egyesülésen keresztül éri el. A későbbi nyugati nemzeteknek azonban sikerült ezt a szimbólumot egészen másként értelmezni. Misztikusaikon keresztül – akiket a római egyház fénye vezetett – e jelet úgy magyarázták, hogy Földünket és minden rajtalevőt a kereszt vált meg, míg a Vénusz – másként Lucifer vagy Sátán – rátapos a keresztre. A Vénusz a legokkultabb, a legerősebb és a legtitokzatosabb valamennyi bolygó között, az, amelynek a befolyása a Földünkre és a hozzá való viszonya a legerősebb. Az ezoterikus brahmanizmusban Vénusz vagy Shukra – egy férfi istenségI/21 – Bhrigu fia, a Prajâpati-k egyike, egy védikus bölcs, és ő az ősi óriások Daitya-Guru-ja, vagy pap-tanítója. A Purâna-kban levő Shukra-ról szóló teljes történet a harmadik és a negyedik fajra vonatkozik. Ahogyan a Kommentár mondja:

Shukra-n keresztül származtak le az első „izzadság-szülöttekből” a harmadik [gyökérfaj] „kettős egyedei” [a hermafroditák]. Ezért a harmadik [faj] alatt a y [kör és átmérő] szimbólummal ábrázolták, míg a negyedik alatt a  jellel.

Ez magyarázatra szorul. Az átmérő, amikor egy körbe zárva látjuk, a női természetet jelenti, ugyanis az első eszményi világ, amely önmagát nemzi és önmagától termékenyül meg az egyetemesen szétszórt Élet-szellem által – így vonatkozik az ősi gyökérfajra is. Androgünné válik, ahogy a fajok, és minden más a földön kifejlesztik fizikai formáikat, a szimbólum pedig átalakul egy körbe zárt átmérővé, amelyből egy függőleges vonal ereszkedik le, kifejezve a még szét nem vált férfit és nőt. Ez az első és legkorábbi egyiptomi tau: , majd ebből lesz a È, vagyis a szétvált férfi és nőI/22, nemzésbe merülve. Vénuszt (a bolygót) egy kereszten levő gömb jele szimbolizálja, amely azt mutatja, hogy e bolygó uralkodik a természetes emberi nemzésen. Az egyiptomiak Ankh-ot, az „életet” a füles kereszttel, vagy ☥-tel ábrázolták, ami csupán Vénusz (Isis), egy másik formája, és ezoterikusan azt jelentette, hogy az emberiség és minden állati élet kilépett az isteni spirituális körből, és belemerült a fizikai férfi és női nemzésbe. Ez a jel a harmadik faj végétől kezdődően ugyanolyan fallikus jelentőségű, mint az Édenkert „Életfája”. Anouki, Isis egyik formája, az Élet istennője, az Ankh-ot pedig a héberek az egyiptomiaktól vették át. Ezt a szót Mózes vezette be a nyelvbe, akit az egyiptomi papok tanítottak a bölcsességre, és aki sok más misztikus szót átvett tőlük. A héberben az Ankh, a személyes raggal „életem” – lényem – jelentésű, és ez az „Anouchi személyes névmás” az egyiptomi Anouki istennő nevéből.I/23

Dél-India Madras tartományának egyik legrégibb katekizmusában a hermafrodita Ardhanârî istennőI/24 középső testrészén a füles kereszt, a szvasztika, a „férfi és női jel” van, hogy jelezze vele a harmadik faj pre-szexuális állapotát. Vishnu-t, akit most a köldökéből kinövő lótusszal ábrázolnak – vagyis Brahmâ univerzuma, ami az a központból, Nara-ból kifejlődik – az egyik legrégibb faragványon kétneműnek (Vishnu és Lakshmî) ábrázolják, aki egy vízen lebegő lótuszlevélen áll, a víz félkörben felemelkedik körülötte, és a szvasztikán, „a nemzés – vagyis az ember származásának – forrásán” keresztül ömlik.

Pythagoras Shukra-Vénuszt Sol alter-nek, azaz a „másik Napnak” nevezi. A „Nap hét Palotája” közül a keresztény és zsidó kabbalában a Lucifer-Vénuszé a harmadik, a Zohar Samael hajlékának nevezi. Az okkult tanítás szerint ez a bolygó a Föld őse, és spirituális prototípusa. Ezért mondják, hogy Shukra (Vénusz-Lucifer) kocsiját „földszülte lovak” Ogdoad-ja húzza, míg a többi bolygó szekereinek paripái másfélék.

A Földön minden elkövetett bűnt megérez Ushanas-Shukra. A Daityák Guruja a Föld és az emberek Védőszelleme. A Föld a Shukra-n történő minden változást megérez és visszatükröz.

Shukra-t vagy Vénuszt így a Daitya-knak, a negyedik faj óriásainak tanítójaként ábrázolják, akik a hindu allegóriában valaha az egész Föld felett megkapták a korlátlan uralmat, és legyőzték a kisebb isteneket. A nyugati allegória titánjai is szorosan kapcsolódnak Vénusz-Luciferhez, akit a későbbi keresztények a Sátánnal azonosítottak. Mivel pedig Vénuszt – csak-úgy, mint Isist – a fején tehénszarvval, a misztikus Természet szimbólumával ábrázolták, ami jellemző a Holdra és átváltoztatható arra, hiszen ők holdi istennők voltak, e bolygó körvonalát a teológusok jelenleg a misztikus Lucifer szarvai közé helyezik.I/25 Az ősi hagyományt, amely szerint Vénusz változásai egyidejűek (geológiai értelemben) a Földével, hogy bármi történik az egyiken, az megtörténik a másikon is, és hogy sokszoros, jelentős közös változásokon mentek keresztül, később képzeletszülte módon értelmezték. Ennek következtében Szent Ágoston a két bolygó egymáshoz való helyzetében, színében, sőt pályájában történő számos változását a Vénusz-Lucifer teológiailag megszőtt jellemére vonatkoztatja. Annyira megy jámbor fantáziálásában, hogy a bolygón végbement legutóbbi változásokat a Noé-féle és mitikus vízözönnel hozza kapcsolatba, amelyről azt tartja, hogy i.e. 1796-ban történt.I/26

Mivel a Vénusznak nincs holdja, allegorikus értelemben azt szokták mondani, hogy Âsphujit (ez a „bolygó”) örökbe fogadta a Hold leszármazottját, a Földet, „aki túl nőtt szülőjén, és sok gondot okozott” – ez utalás a kettő közötti okkult kapcsolatra. A ShukraI/27 (bolygó) uralkodója annyira megszerette örökbe fogadott gyermekét, hogy testet öltött Ushanas-ként, és tökéletes törvényeket alkotott számára, amiket a későbbi korokban semmibe vettek és elutasítottak. Egy másik allegória a Harivansha-ban arról szól, hogy Shukra elment Shivához, és megkérte, hogy védje meg tanítványait, a Daitya-kat és az Asura-kat a harcos istenektől, és céljának elősegítésére egy jóga-rítust végzett: „fejjel lefelé ezer éven át szívta be a pelyva füstjét”. Ez a Vénusz tengelyének nagy hajlásszögére vonatkozik – amely 50 fokot tesz ki –, és arra, hogy örök felhőkbe van beburkolva. Mindez azonban csak a bolygó fizikai összetételére vonatkozik. Az okkult miszticizmusnak a bolygó uralkodójával, a bolygót éltető Dhyân Chohan-nal kell foglalkoznia. Az allegória, amely szerint Shukra megátkozta Vishnut, hogy büntetésből hétszer kell megszületnie a Földön, mert megölte (Shukra) anyját, tele van okkult filozófiai jelentéssel. Ez nem a Vishnu Avatárjaira vonatkozik, minthogy ezek eddig kilencen voltak – a tízedik eljövetelét még várják – hanem a Föld emberfajaira. Vénusz vagy Lucifer – másként Shukra és Ushanas –, a bolygó, a Földünk fényhozója, mind fizikai, mind misztikus értelemben. A keresztények a korai időkben ezt jól tudták, mivel egyik legkorábbi római pápájukat főpapi néven Lucifernek hívták.

Minden világnak megvan a maga szülő-csillaga és a testvér-bolygója. Így a Föld a Vénusz örökbe fogadott gyermeke és fiatalabb testvére, de a lakói saját fajtájúak… Minden érző, teljes lény [teljes hetességű ember vagy magasabb lény] kezdetétől fogva olyan formákkal és szervezettel van ellátva, amelyek teljes összhangban vannak az általuk lakott bolygó természetével és állapotával.I/28

Számtalan Létezés bolygója, vagy Élet-központ létezik, amelyek elkülönült központok embereik és állataik szaporodása számára. Egyik sem hasonlít semmiben sem testvérbolygójára vagy bármely más bolygóra saját egyedi leszármazottaiban.I/29

Mindegyiknek kettős fizikai és spirituális természete van.

A nukleolák örökkévalók és örökké tartók, a központok időszakosak és végesek. A nukleolák az Abszolút részét képezik. A nukleolák annak a sötét és áthatolhatatlan erődnek a lőrései, ami örökké rejtve marad az emberi, sőt Dhyâni látás elől. A központok a belőle kiszabaduló örökkévalóság fénye.

Ez a FÉNY az, amely a „Létezés Urainak” formáivá sűrűsödik. Közülük az elsők és a legmagasabbak összefoglalóan a JÎVÂTMÂ vagy Pratyagâtmâ. [ami átvitt értelemben a Paramâtmâ-ból származó. Ez a görög filozófusok Logosza, aki minden új Manvantara elején megjelenik.] Tőlük lefelé – ennek a Fénynek egyre inkább megszilárduló hullámaiból, amik a tárgyiasulás síkján durva anyaggá válnak – jön elő a Teremtő Erők megszámlálhatatlan hierarchiája. Vannak közöttük forma nélküliek, mások meghatározott formával rendelkeznek, megint másoknak, a legalacsonyabbaknak [az elementáloknak] pedig nincs saját formájuk, hanem felvesznek bármely formát a környező körülményeknek megfelelően.

Így spirituális értelemben csak egyetlen Abszolút Upâdhi [kiindulási pont] létezik, amelyből, amelyen és amelyben manvantarikus célból felépül az a megszámlálhatatlan alapvető központ, amelyekből az aktív időszak alatt az egyetemes, ciklikus és egyéni fejlődési folyamatok kiindulnak.

A Létezés e különböző központjait átható és éltető Értelmeket a Nagy Hegyláncon túliI/30 emberek megkülönböztetés nélkül Manu-knak, Rishi-knek, Pitri-knek,I/31 Prajâpati-knak, stb. nevezik; a másik oldalon pedig Dhyâni-Buddháknak, Chohán-oknak, Melhá-knak [Tűzisteneknek], Bodhiszattvá-knak,I/32 és így tovább. Az igazán tudatlanok Isteneknek hívják őket, a művelt világiak az Egy Istennek, a bölcsek pedig, a beavatottak, bennük csupán AZ manvantarai megnyilvánulásait tisztelik, akiről sem a mi Teremtőink [a Dhyân Chohanok], sem azok teremtményei soha semmit nem tudhatnak meg, és nem is tudják megmagyarázni. Az ABSZOLÚT-at nem lehet meghatározni, sem halandó, sem halhatatlan sohasem látta, és meg sem érthette a Létezés korszaka alatt. A változó nem ismerheti meg a Megváltoztathatatlant, az élő pedig nem értheti meg az Abszolút Életet.

„Ezért az ember nem tud megismerni saját őseinél magasabb lényeket,”. „Nem is szabad imádnia őket”, hanem meg kell tanulnia, hogy miként jött ebbe a világba.

(c) A hetes számnak, amely az alapszám az összes többi közül minden nemzeti vallási rendszerben a kozmogóniától kezdve az emberig, meg kell lennie a létjogosultságának. Az ősi amerikaiaknál éppen olyan vezető szerepet játszik, mint az ősi árjáknál és egyiptomiaknál. E kérdéssel bővebben fogunk foglalkozni az V. kötetben, de addig is néhány tényt megemlíthetünk itt. A Sacred Mysteries among the Mayas and the Quiches 11,500 years ago szerzőjeI/33 a következőt mondja:

Úgy tűnik, a hetes szám valamennyi civilizált ősi népnél különösen szent szám volt. Miért? Erre a kérdésre soha nem kaptunk kielégítő választ. Mindegyik különálló nép más magyarázatot ad, saját [exoterikus] vallásának sajátos tanításai szerint. Nem lehet kétség afelől, hogy a szent misztériumokba beavatottak számára ez volt a számok száma. Pythagoras… az „élet hordozójának” nevezi, amely magába foglalja a testet és a lelket, mivel egyrészt egy négyesség alkotja, ami a bölcsesség és az értelem, másrészt egy hármasság, ami a cselekvés és az anyag. Julianus császár a Matrem-ben és az Oratio-banI/34 így fejezi ki magát:„Ha érinteném a szent misztériumainkba történő beavatást, amelyeket a kaldeaiak tettek bacchusivá a hétsugarú isten tiszteletére, általa világosítva meg az emberi lelket, akkor olyan dolgokat kellene mondanom, amelyek teljesen ismeretlenek a csőcselék számára, de jól ismertek az áldott teurgisták előtt.”I/35

Aki pedig ismeri a Purâna-kat, a Holtak Könyvét, a Zendavesta-t, az asszír cseréptáblákat és végül a Bibliát, és aki megfigyelte a hetes szám állandó felbukkanását a legrégibb időkből származó, egymástól távol eső és kapcsolatban nem lévő népek feljegyzéseiben, tekintheti-e véletlen egybeesésnek a következő tényt, amelyet az ősi misztériumok ugyanezen kutatója ismertet? A hét misztikus számként való elterjedtségéről szólva az Amerika „nyugati kontinensén” élő bennszülöttek között, nem kevésbé érdekes megállapítást tesz. Ugyanis:

Gyakran előfordul a Popul-Vuh-ban. Megtaláljuk a hét család esetében is, akik Sahagun és Clavigero szerint azon misztikus személyiség kíséretében voltak, akit Votan-nak neveztek. Ő volt Nachan nagy városának híres alapítója, amelyet egyesek Palanque-vel azonosítanak. Megtaláljuk a hét barlangban,I/36 ahonnan a beszámolók szerint Nahuatls ősei eredtek. Cibola hét városában, amelyeket Coronado és Niza írtak le. … A hét Antillákban; a hét hősben, akikről azt mondják, hogy megmenekültek a Vízözönből.

Ráadásul a hősök minden vízözön-történetben heten vannak, kezdve a hét Rishi-től, akiket a Vaivasvata Manu mentett meg, egészen Noé bárkájáig, amelybe „hetesével” vitték be az állatokat, madarakat és egyéb élőlényeket. Így látjuk, hogy az 1, 3, 5, 7 számok, mint tökéletes – mert teljesen misztikus – számok kiemelkedő szerepet játszanak minden kozmogóniában, és az élőlények fejlődésében. Kínában az 1, 3, 5 és 7 számokat „égi számoknak” nevezik a kanonikus „Változások Könyvében”, a Yi King vagy átalakulás-ban, és az „evolúcióban” egyaránt.

Ennek a magyarázata nyilvánvalóvá válik, amikor az ősi szimbólumokat megvizsgáljuk. Ezek az I. kötet előszavában említett Ősi Kéziratban megadott számokon alapulnak és onnan erednek. A fejlődés és a nemzésbe, illetve anyagba merülés szimbóluma a , amely ugyanúgy visszatükröződik a régi mexikói szobrokon és festményeken, mint a kabbalista Sephiroth-ban és az egyiptomi Tauban. Megvizsgálva a mexikói kéziratot (Add. MSS. Brit. Mus. 9789)I/37 egy fát látunk, amelynek törzsét tíz gyümölcs borítja, készen arra, hogy a fa egyik és másik oldalán álló férfi és nő leszedje azokat, míg a fatörzs tetején két ág nyúlik ki vízszintes irányban jobbra és balra, kialakítva ezzel a tökéletes Τ-t (tau). Ezenkívül a két ág végén egy-egy hármas fürt van egy madárral – a halhatatlanság madarával, Âtmâ-val vagy az Isteni Szellemmel –, amely a kettő között ül, így az a hetedik. Ez ugyanazt a gondolatot fejezi ki, mint a Sephiroth-i Fa, amely összesen tíz, de amikor elválasztjuk a felső hármasságtól, akkor hét marad. Ezek az égi gyümölcsök, a tíz vagy , 10, amelyek a láthatatlan férfi és női csírából születtek, velük együtt alkotva a 12-t, vagyis az Univerzum Dodekaéderét. A misztikus rendszer tartalmazza a -ot, a középpontot; a 3-at, vagy Δ-et; az 5-öt, vagy -ot; és a 7-et, vagy -t; vagy -t; tehát a háromszöget, a négyzetben és a két egymásba fonódó háromszögben lévő egybefogó pontot. Ez az őstípusok világára vonatkozik. A jelenségek világa az EMBER-ben éri el csúcspontját és mindennek a visszatükröződését. Ezért az ember – metafizikai aspektusában – a misztikus négyzet, a Tetraktisz, a teremtő síkon pedig a Kockává válik. Az ember szimbóluma a kiterített kocka,I/38 a 6, amelyből 7 lesz, vagyis a , 3 keresztirányú (a női) és a 4 függőleges (a férfi); ez tehát az ember, az istenség betetőzése a földön, akinek a teste a hús keresztje, amelyen keresztül, és amelyben állandóan keresztre feszíti, és megöli az isteni Logoszt, vagyis saját MAGASABB ÉN-jét. Minden filozófia és kozmogónia ezt mondja:

A világegyetem fölött áll egy Uralkodó [összefoglalóan uralkodók], amelynek neve az IGE (Logosz); a Királynéja a működő Szellem; e kettő együtt az Első Hatalom, az EGY után.

E kettő a Szellem és a Természet, amelyek ketten alkotják az illuzórikus világegyetemünket. A kettő elválaszthatatlan marad az Eszmék Univerzumában mindaddig, amíg az tart, azután pedig visszamerülnek a Parabrahman-ba, az Egy örökké változatlanba. „A Szellem, amelynek lényege örök, egy és önmagában létező”, egy tiszta éterikus Fényt áraszt ki – egy kettős fényt, amely nem érzékelhető a kezdetleges érzékekkel – a Purâna-k, a Biblia, a Sepher Yetzirah, a görög és latin himnuszok, a Hermész Könyve, a kaldeai Számok Könyve, Lao-tze ezoterikus tanításai és egyéb írások szerint. A kabbalában, amely megmagyarázza Mózes Könyveinek titkos értelmét, ez a Fény a Kettős Ember, vagyis az androgün (vagy inkább: nem-nélküli) angyalok, akiknek a gyűjtőneve: Adam Kadmon. Ők azok, akik befejezik az embert, akinek az éterikus formáját már más isteni, de jóval alacsonyabb rendű lények árasztják ki, akik a testet agyaggal, vagy „a föld porával” megszilárdítják – ami egy valódi allegória, de éppen annyira tudományos, mint bármely darwini fejlődéstan, amellett sokkal igazabb.

A Source of Measures szerzője azt mondja, hogy a kabbala és annak valamennyi misztikus könyve a tíz Sephiroth-on alapul, ami sarkalatos igazság. A szerző a Tíz Sephirot-ot vagy a 10 számot a következőképpen mutatja be:

                                                           

A kör a nulla; a függőleges átmérője az első vagy elsődleges Egy [az Ige vagy Logosz], amelyből fakad a 2, a 3, fel egészen 9-ig, a számjegyek határáig. A 10 az első Isteni Megnyilvánulás,I/39 amely az arányok pontos kifejezésének minden lehetőségét magában foglalja, a szent Jod. A kabbala azt tanítja, hogy ezek a Sephiroth-ok az Égi Fény (20612 – 6561) számai vagy kiáradásai, ők a 10 Szó, a DBRIM, 41224, a fény, amelynek ők a kiáradásai, a mennyei ember, Adam KDM (a 144 – 144); a Fény pedig az Újszövetség vagy Frigyszövetség (41224) szerint teremtette Istent; ugyanúgy, mint az Ószövetség szerint Isten (Alhim, 31415) teremti a Fényt (20612, 6561).I/40

Az okkultizmusban – ahogyan a kabbalában is – három féle Fény van. (1) Az absztrakt és abszolút Fény, ami a Sötétség. (2) A Megnyilvánult-Megnyilvánulatlan Fénye, amelyet egyesek Logosznak neveznek. (3) A későbbi Fény, amely a Dhyân Chohanokban, a kisebb Logoszokban – összefoglalóan az Elohim-ben – tükröződik vissza, akik azután kiárasztják azt a tárgyiasult univerzumra. A kabbalában azonban – amelyet a XIII. századi kabbalisták átszerkesztettek, és gondosan hozzáigazítottak a keresztény tantételekhez – e három Fényt így határozzák meg: (1) Jehova tiszta és átható fénye, (2) a visszatükröződött fény és (3) az absztraktban levő fény.

Ez a Fény, elvont értelemben véve (metafizikai vagy szimbolikus értelemben) Alhim (Elohim, Isten), míg a tiszta átható fény Jehova. Alhim fénye általában a világhoz tartozik, annak egészében és általános teljességében, de a Jehova fénye a világ legfőbb teremtményéhez, az emberhez tartozik, akit a fény átjárt, és akit ez a fény teremtett.I/41

A Source of Measures szerzője helyesen idézi az olvasónak Inman Ancient Faiths Embodied in Ancient Names című művének II. 648. oldalát, ahol egy metszetről van szó.

A metszetet Velencében, 1542-ben nyomtattak ki, és a Boldogságos Szűz egyik rózsafüzérjéről való vesica piscis, Mária, és a női szimbólum ábrázolását mutatja.

Ezért – ahogyan Inman megjegyzi – „az inkvizíció engedélyével, tehát ortodox módon” bemutatja az olvasónak, hogy mit értett a Római Egyház ezen „a fény átható erején és annak hatásain”. Mennyire sajnálatosan eltorzultak a keleti filozófia legmagasztosabb, legnemesebb és legemelkedettebb istenfogalmai, amikor a keresztény értelmezés azokat szinte a legdurvább antropomorfikus fogalmakra alkalmazta!

Keleten az okkultisták ezt a Fényt Daiviprakriti-nek hívják, nyugaton pedig Christos Fényének. Ez a Logosz Fénye, az örökké Megismerhetetlen közvetlen visszatükröződése az egyetemes megnyilvánulás síkján. A modern keresztények a kabbala alapján viszont az imént idézett szerző szerint ezt így értelmezik:

A világ teljességére általában, annak legfőbb tartalmával, az emberrel együtt az Elohim-Jehova kifejezés alkalmazható. A Zohar-ból vett kivonataiban Rev. Dr. Cassel [egy kabbalista] annak bizonyítására, hogy a kabbala a Háromság dogmáját fejezi ki, többek között a következőket mondja: „Jehova ugyanaz, mint Elohim/Alhim”… Három lépéssel Isten (Alhim) és Jehova ugyanazzá váltak, és bár különállók, külön és együtt ugyanazt az Egyet alkotják.I/42

Hasonlóképpen Vishnu a Nappá válik, a Személytelen Istenség látható szimbólumává. Vishnu-t úgy írják le, mint aki „három lépéssel átlép az Univerzum hét régióján”. A hinduk azonban ezt exoterikus beszámolónak, felszínes tanításnak és allegóriának tekintik, míg a kabbalisták ezt az ezoterikus és végleges magyarázatként adják meg. De folytassuk:

Ahogyan bemutattuk, a Fény 20612 aránya a 6561-hez, amely a kör átmérőjének a kerülethez való integrális és számbeli arányának pontos megjelölése. Isten (Alhim, aki 31415 aránya az Egyhez, a fentinek módosított formája) ennek a redukálása azért, hogy megkapjunk egy szabványos egységet, az Egyet, mint minden számítás és mérés általános alapját. Az állati élet létrehozásához, és az egyedi időmértékhez vagy holdévhez azonban, amelynek hatásaként a fogantatás és az embrionális fejlődés létrejön, Jehova mértékének számait (tehát az „ember egyenlő Jehova” mértéket), vagyis a 113 arányát a 355-höz külön kell tanulmányozni.I/43 Ez utóbbi arány a Fény, vagyis a 20612:6561 csak egy módosított formája, mivel egy π érték, csupán ugyanannak egy variációja (tehát 20612:6561 = 3.1415:1, és 355:113 = 31415, vagyis Alhim vagy Isten), éspedig olyan módon, hogy az egyiket át lehet származtatni a másikba, és le lehet vezetni a másikból. Ez az a három lépés, amelyekkel az isteni nevek egységét és azonosságát ki lehet mutatni. Vagyis a kettő nem más, mint ugyanazon aránynak, a π-nek változatai. E fejtegetés célja az, hogy bemutassuk, mennyire azonos a kabbalában tanított szimbolikus mérési rendszer a bibliai Három Frigykötéssel és a szabadkőművesség fent említett tételével.

Először is, a Sephiroth-ot Fényként írják le, tehát ők jelentik az Ain Soph egyik funkcióját, helyesebben ők maguk annak megnyilvánulása. Ez abból a tényből következik, hogy a „Fény” a 20612-nek a 6561-hez való arányát jelenti részeként a DBRIM, 41224 „szavaknak”, vagy a Dabar, 206 (= 10 rőf) szónak. A „Fény” annyira a kabbala lényege a Sephiroth magyarázatával kapcsolatban, hogy a kabbaláról írt leghíresebb könyvet Zohar-nak, vagy „Fénynek” nevezik. Ebben a könyvben ilyen kifejezéseket találunk: „A végtelen teljesen ismeretlen volt, és nem árasztott fényt mindaddig, amíg a fénylő pont erőszakkal át nem tört, és láthatóvá nem vált”. „Amikor Ő először öltött formát magára (a korona, vagy ez első Sephira formáját), abból 9 ragyogó fényt sugároztatott ki, amelyek rajta keresztül kiragyogva minden irányba ragyogó fényt szórtak szét” – vagyis ez a 9 az 1-gyel (amely a fentiek szerint a 9 eredete volt) együtt összesen 10-et tesz ki. Vagyis a -t, vagy -t, vagy a szent Tíz-et (szám vagy Sephiroth), vagy Jod-ot – és ezek a számok voltak „a Fény”. Éppen úgy, mint a János evangéliumában, Isten (Alhim, 31415 az egyhez) volt az a Fény (20612 a 6561-hez), amely által minden dolog teremtetett.I/44

A Sepher Yetzirah-ban, vagyis a „Teremtés számában” a fejlődés teljes folyamatát számokban adják meg. E mű szerint „a Bölcsesség harminckét ösvényén” a 3-as szám négyszer ismétlődik, a 4-es szám pedig ötször. Ezért az Isten Bölcsessége számokban fejezhető ki (Sephrim vagy Sephiroth), mert a Sepher (vagy S-ph-r magánhangzók nélkül) jelentése „számolni”. Hasonlóképpen Platón is megállapította, hogy az Istenség „geometrizál”, amikor a világegyetemet megteremti.

A kabbalista könyv, a Sepher Yetzirah annak megállapításával indul, hogy Alhim rejtett bölcsessége Sephrim-ben van, vagyis az Elohim a Sephiroth-ban.

A harminckét ösvény, a rejtett bölcsesség Három Sephrim-ben állapította meg a következőket: Jah, JHVH, Tzabaoth, Izrael Elohi-ja, az Élet Alhim-ja, a Kegyelem és Könyörület El-je – magasztos magasságbéli Lakó, Örökkévaló Király, akinek neve – Szent! A három Sephrim a következő: B – S’ph-r, V – S’ph-r, V – Siph-o-r.

Ralston Skinner így folytatja:

Ez a magyarázat az eredeti szöveg „rejtett bölcsességét” rejtett bölcsességgel mutatja be, vagyis olyan szavak használatával, amelyek egy különleges számsort és egy különleges kifejezésmódot tartalmaznak. Ezek ugyanazt a magyarázati rendszert képviselik, mint amit a héber Bibliában is pontosan megtalálhatunk… A szerző, amikor magyarázatait kifejti, tételének elfogadtatása és a részletes kifejtés végeredményének összefoglalása céljából azt az egy szót: „Sephrim” (Sephiroth) – a Jezirah számát – úgy magyarázza, hogy mintegy szójátékként szétválasztja három alárendelt egységre, a s-ph-r vagy szám jelentésű közismert szóra.

Al-ChazariI/45 herceg azt mondja a rabbinak: „Azt szeretném, ha közölnéd velem a Természetes Filozófia néhány legfontosabb vagy legfőbb alapelvét, amelyeket – mint mondod – ők (az ősi bölcsek) a régmúlt időkben kidolgoztak”. Erre a rabbi így felelt: „Egyik ilyen alapelv fajunk atyjának, Ábrahámnak a Teremtés Száma”. (Vagyis Abram és Abraham, másként a 41224 és 41252 számok.) Azután azt mondja, hogy ez a számok könyve azt tanítja, hogy az „Alhim-ság és Egy-ség a DBRIM-ben”, vagyis a „szavak” jelentésű szó számaiban van meg. Ezek szerint tehát tanítja a 31415 arányát az Egy-hez a 41224 számon keresztül, amely utóbbi a Szövetség Frigyládájának leírásában két részre volt választva, két kőtáblán, amikre rávésték vagy írták ezeket a számokat, azaz DBRIM-et, másként 41224-t, tehát a 20612*2-t. Azután elmagyarázza ezt a három másodlagosan használt szót, és az egyikkel kapcsolatban a következő megjegyzéssel hívja fel a figyelmet: „és Alhim (31415 az Egy-hez) szólt, legyen Világosság (20612 a 6561-hez)”.

A szöveg szerinti három szó a következő:

רופים רפם רפם

a rabbi pedig így magyarázza ezeket: „Tanítja az Alhim-ságot (31415) és az Egy-séget (az Alhim átmérője) a Szavakon át (DBRIM=41224), amely annyit jelent, hogy egyrészről a teremtés különbözőségében a kifejeződés végtelensége rejlik, másrészről van egy harmonikus végcél az Egy-ség felé”. (Mindenki tudja, hogy az iskolák pi-jének ez a matematikai funkciója, amely megméri, megszámolja és meghatározza az ég csillagait, végén mégis az Univerzum végső egységébe foglalja össze.) „Mindez a Szavakon keresztül történik. Végső összhangjuk tökéletessé válik abban az Egy-ségben, amely elrendelte őket, és amely benne van a

רופם רפם רפם -ban”.

Vagyis a rabbi első magyarázatában kihagyja az egyik szóból a jod vagy i betűt, majd utána megint beleveszi. Ha megnézzük ezen alárendelt szavakat, akkor ezek értékét 340, 340 és 346-ban állapíthatjuk meg, összesen tehát 1026, és az általános szó felosztását azért végezték, hogy ezeket a számokat előállítsák, amelyeket T’mura segítségével különböző módokon, különböző célokra lehet átváltoztatni.I/46

Kérjük az olvasót, lapozza fel az I. kötet 4. Stanzájának 3. slokáját és a kommentárt, ahol megtalálhatja, hogy a 3, 4, (7) és a háromszor hét, vagy 1065, Jehova száma a Mahâbhârata-ban említett 21 Prajâpati száma, azaz a három Sephrim száma (betűkkel vagy ábrákkal kifejezett szavak). Összehasonlítva az ősi filozófia Teremtő Hatalmait az exoterikus júdaizmus (minthogy a zsidók ezotériája azonos a Titkos Tanítással) antropomorf Teremtőjével, a tanuló el fog odáig jutni és fel fogja fedezni, hogy valójában Jehova csak egy „holdbeli” és „nemzedékbeli” Isten. Jól ismert tény a kabbala minden lelkiismeretes tanulmányozója előtt az, hogy minél mélyebbre merül a kabbalába – illetve ami belőle megmaradt –, annál bizonyosabbá válik afelől, hogy – az exoterikus judaizmus és kereszténység irányvonalát követve – e kettő monoteizmusa nem más, mint ősi csillagimádat, amelyet a modern csillagászat ma már magáénak tart. A kabbalisták mindig is hangoztatták, hogy az Elsődleges Értelmet nem lehet megérteni. Mivel sem megérteni, sem térben elhelyezni nem lehet, névtelennek és negatívnak kell maradnia. Innen ered az Ain Soph – a „Megismerhetetlen” és „MEGNEVEZHETETLEN” – kifejezés, mivel pedig megnyilvánulásra bírni lehetetlen, ezért úgy képzelték el, mint amely kiárasztja magából a Megnyilvánuló Erőket. Következésképpen az emberi értelem csak kiáradásaiban foglalkozik és foglalkozhat vele. A keresztény teogónia, miután elvetette a kiáradások tantételét, és ezt az angyalok közvetlen tudatos teremtésével és a világ többi dolgainak a semmiből való létrehozásával helyettesítette, ma már reménytelenül zátonyra futott egyfelől a természetfölötti vagy a csoda, másfelől pedig a materializmus között. Egy extra-kozmikus Isten végzetes a filozófia szempontjából, egy intra-kozmikus Istenség – vagyis az egymástól elválaszthatatlan szellem és anyag – filozófiai szükségesség. Ha e kettőt el akarjuk választani egymástól, akkor nem marad más, mint a vaskos babona az érzelgősség álarca alatt. De miért kell a „geometrizálás”, ahogy Platón mondja, és miért kell ezeket a kiáradásokat egy hatalmas számtábla formájában bemutatni? Az előbb idézett szerző jól megválaszolja a kérdést, amikor ezt mondja:

Ahhoz, hogy a mentális érzékelés fizikai érzékeléssé váljon, rendelkeznie kell a Fény kozmikus princípiumával, és ezáltal a mentális körünknek láthatóvá kell válnia a fényen keresztül, vagy teljes megnyilvánulásához a körnek fizikailag láthatóvá, vagyis magává a Fénnyé kell válnia.

Az így megfogalmazott elképzelések váltak az univerzumban megnyilvánuló Istenség filozófiájának alapjává.I/47

Ez tehát a filozófia. Másként beszél azonban az Al-Chazari című műben a rabbi, amikor ezeket mondja:

Az s’ph-r alatt a teremtett testek kiszámítását és megmérését kell érteni. Mert a kiszámítás, aminek segítségével egy testet harmonikusan vagy szimmetrikusan fel kell építeni, aminek segítségével szerkezetileg jól kell elrendezni és az eltervezett célnak megfelelővé tenni, végül is számokból, terjedelemből, tömegből, súlyból tevődik össze; – a mozgások egyenrangú kapcsolatának, továbbá a zenei összhangnak is összességében a számokból, vagyis s’ph-r-ből kell állnia. … Sippor (s’phor) kifejezésen Alhim szavait (206 az 1-hez, vagy 31415 az 1-hez) kell értenünk, amikhez kapcsolódik vagy alkalmazkodik a szerkezeti forma vagy keret terve; például így szól a mondás: „Legyen Világosság”. A mű létrejött, amint a szavakat kimondták, vagyis amikor a mű számai előjöttek.I/48

Ez minden lelkiismeret-furdalás nélkül a szellemi materializálása. De a kabbala nem mindig alkalmazkodott ennyire az antropo-monoteisztikus elképzelésekhez. Hasonlítsuk össze ezt India hat filozófiai iskolájának bármelyikével. Például Kapila Sânkhya-filozófiájában az áll, hogy hacsak Purusha nem mászik fel Prakriti vállára – szimbolikus értelemben –, akkor az utóbbi értelem nélküli marad, míg az előbbi az utóbbi nélkül cselekvésre képtelen. Ezért a természetnek (az emberben) a szellem és az anyag összetételévé kell válnia, mielőtt azzá válik, ami, az anyagban lappangó szellemet pedig fokozatosan kell életre és tudatosságra ébreszteni. A monádnak először át kell haladnia az ásványi, a növényi és az állati formáin, mielőtt a Logosz Fénye felébred az állati emberben. Éppen ezért, ez utóbbit mindaddig nem nevezhetjük „embernek”, hanem csak úgy kell tekinteni, mint egy állandóan változó formába börtönzött monádot. A keleti filozófiában a Szavak által történő Fejlődést és nem Teremtést ismerik el, még az exoterikus feljegyzéseikben is. Ex oriente lux.* Még a mózesi Bibliában is az első ember neve Indiából származik, bármennyire is tagadja ezt Max Müller professzor. A zsidók az Ádám nevet Kaldeából vették át, az Adam-Adami pedig egy összetett szó, ezért egy több jelentésű szimbólum, és az okkult tételeket bizonyítja.

Ez nem a nyelvészeti értekezések helye. De azért emlékeztetnünk kell az olvasót arra, hogy az Ad és Adi szavak szanszkrit nyelvű jelentése: az „első”; arámi nyelven: „egy” (Ad-ad az „egyetlen egy”), asszír nyelven: „Atya”, amiből az Ak-ad vagy „teremtő atya” származik.I/49 Ha pedig már egyszer a fentiek bebizonyosodtak, akkor meglehetősen nehéz az Adam szót a mózesi Biblia eredeti kifejezésének tekinteni, és benne egyszerűen egy zsidó személynevet látni.

Gyakran összetévesztik a teogóniáikban szereplő Istenek leszármazását és jellemzőit, e szimbolikus tudomány feljegyzéseinek Alfáját és Omegáját annak alapján, ahogyan a félig beavatott brahmani és bibliai írók a világgal közölték. Ilyen kavarodás azonban nem lehetett a legkorábbi nemzeteknél, mivel ezek az Isteni Tanítók tanítványai és leszármazottai voltak. Náluk ugyanis az istenek leszármazása és jellemzői elválaszthatatlanul kozmikus szimbólumokhoz kapcsolódtak, mivel ezek az „istenek” voltak a világegyetem különböző régióinak életei és életadó „lélek-princípiumai”. Sehol semmilyen népnek nem engedték meg, hogy e megnyilvánult isteneken túli dolgokról töprengjenek. A határtalan és végtelen Egység minden nemzetnél tiltott szűzterület volt, amelyen emberi gondolat nem járhatott, és amelyet nem érinthetett terméketlen elmélkedés. Mindössze annyit tanítottak róla, hogy egyik sajátsága az összehúzódás és elernyedés, hogy periódikusan kitágul és összehúzódik. A világegyetem, tele a naprendszerek és világok megszámlálhatatlan sokaságával, eltűnik, majd újra megjelenik az örökkévalóságban, az antropomorfizált hatalmaknak vagy az isteneknek, azok lelkeinek el kell tűnniük a testeikkel együtt. Ahogyan a Katekizmusunk mondja:

A Lehelet visszatér az Örök Kebelbe, amely kilélegzi és beszívja azt.

Az eszményi természet, az absztrakt tér, amelyben az Univerzumban található minden dolog titokzatosan és láthatatlanul létrejön, mind a védikus, mind minden más kozmogóniában a természetben lévő teremtő erőnek ugyanazt a női oldalát jelenti. Aditi ugyanaz, mint Sephira és a gnosztikusok Sophia-ja, valamint Isis, Hórusz szűz anyja. Minden kozmogóniában a „Teremtő” istenség mögött és felett van egy felsőbb istenség, a Tervező, az Építész, akinek a Teremtő csak végrehajtó közvetítője. És még ennél is magasabban, mindenen túl köröskörül, belül és kívül ott van a Megismerhetetlen és az Ismeretlen, mindezen Kiáradások Forrása és Oka.

Így már könnyű megtalálni annak az okát, hogy miért szerepel Adam-Adami a kaldeai szentírásokban, amelyek kétségkívül korábbiak, mint a mózesi könyvek. Asszír nyelven Ad az „atya”, arámi nyelven Ad „egyet” jelent, az Ad-ad pedig az „egyetlen egy”, míg Ak asszír nyelven a „teremtő”. Így vált az Ad-am-ak-ad-mon a kabbalában (Zohar) Adam-Kadmon-ná, amely azt jelentette, hogy „Egy (Fiú) az isteni Atyától vagy a Teremtőtől”, az am vagy om szavak ugyanis egy időben szinte minden nyelven istenit vagy istenséget jelentettek. Tehát Adam-Kadmon és Adam-Adami jelentése az lett, hogy „az Atya-Anya vagy az Isteni Természet első Kiáradása”, szó szerint pedig az „első Isteni Egy”. Könnyen belátható, hogy ezek szerint Ad-Argat (vagy Aster’t, a szíriai istennő, Ad-on, a szíriai Úristen vagy a zsidó Adonai felesége), továbbá Vénusz, Isis, Istar, Mylitta, Éva, stb. azonosak a hinduk Aditi és Vâch istennőjével. Ezek mind „minden élők és az istenek anyjai”. Másrészről viszont – kozmikusan és csillagászatilag – valamennyi férfi isten először „Napisten” volt, azután – teológiailag – lett belőlük az „Igazság Napja” és egyéb logoszok, amelyeket mind a Nap szimbolizált.I/50 Ők mind Protogonos-ok (Elsőszülöttek) és Microprosopus-ok. A zsidóknál Adam-Kadmon ugyanaz volt, mint Athamaz, Tamaz, vagy a görögök Adonis-a – „aki egy az Atyával, és aki az Atyától van” – az Atya pedig a későbbi fajokban Helios, a Nap, mint például Apollo Karneios,I/51 aki a „Nap-szülötte” volt. Osirist, Ormazd-ot és a többit később sokkal földibb típusok követték, sőt jóformán maguk is azzá változtak, mint például Prometheus, a Kajbee hegy keresztre feszítettje, Hercules és még sokan mások, Nap-istenek és hősök, míg végül valamennyien alig jelentenek többet fallikus szimbólumoknál.

A Zohar-ban ez áll:

Az embert a Sephiroth (másként Elohim-Javeh) teremtette, és közös erővel létrehozták a földi Ádámot.

Ezért mondja Mózes Könyveiben az Elohim: „Lám, az Ember olyan lett, mint egy közülünk”. A hindu kozmogóniában vagy „Teremtésben” viszont Brahmâ-Prajâpati Virâj-t és a Rishi-ket szellemi úton teremti, ezért az utóbbiakat érthetően „Brahmâ Elme-szülte Fiainak” nevezik, a nemzésnek ez a meghatározott módja eleve kizárja a fallicizmus minden gondolatát, legalábbis a korai nemzeteknél. Ez a példa jól mutatja a két nemzet saját spiritualitását.

 

3. SZÓLT A RAGYOGÓ ARC URA: „KÜLDÖK NEKED EGY TÜZET, AMIKOR MUNKÁD MEGKEZDŐDIK. EMELD FEL SZAVADAT A TÖBBI LOKÁK-HOZ, FORDULJ ATYÁDHOZ, A LÓTUSZ URÁHOZI/52 (a) FIAIÉRT. … NÉPED AZ ATYÁKI/53 URALMA ALATT LESZ. EMBEREID HALANDÓK LESZNEK. A BÖLCSESSÉG URÁNAKI/54 EMBEREI HALHATATLANOK, DE A SOMAI/55 FIAI NEM. FEJEZD BE PANASZAIDAT. (b) A HÉT BŐR MÉG RAJTAD VAN. … MÉG NEM VAGY KÉSZ. EMBEREID MÉG NINCSENEK KÉSZEN”. (c)

 

(a) Kumuda-Pati a Hold, a Föld szülője, Soma-loka körzetében. Bár a Pitrik vagy Atyák, az Istenek Fiai, másutt Brahmâ Fiai vagy éppen Rishi-k, általában Holdbeli Ősökként ismerik őket.

(b) Pitri-Pati a Pitrik Ura vagy Királya, Yama, a Halál Istene és a halandók Bírája. Budha, Merkúr emberei képletesen „halhatatlanok” bölcsességük révén. Ezt általánosan úgy tartják azok, akik szerint minden bolygó vagy csillag lakott hely – sőt a tudósok között is vannak olyanok, mint többek között C. Flammarion, akik erősen hisznek ebben, részben logikai, részben pedig csillagászati adatokból kiindulva. Mivel a Hold egy alsóbbrendű test – még a Földhöz képest is, nem is szólva a többi bolygóról –, azok a földi emberek, akik a Hold fiaitól származnak, vagyis a Hold burkából vagy testéből való holdbéli emberektől vagy ősöktől, nem lehetnek halhatatlanok. Ők nem remélhetik azt, hogy valódi, öntudatos és értelmes emberekké válnak, hacsak más teremtők úgymond „be nem fejezik” őket. Így a Purâna-i legendában a Hold (Soma) fia Budha (Merkúr), az értelmes és bölcs, mivel Soma-nak, a láthatatlan Hold uralkodójának leszármazottja, nem pedig Indu-é, a fizikai Holdé. Így Merkúr képletesen szólva a Föld idősebb fivére, féltestvére, úgymond a Szellem leszármazottja, míg a Föld a Test ivadéka, Ezeknek az allegóriáknak sokkal mélyebb és tudományosabb jelentése van – csillagászatilag és geológiailag egyaránt – mint ahogy azt a modern fizikusaink hajlandók lennének elismerni. Az első „Mennyei Háború”, a Târakâ-maya, teljes ciklusa tele van mind filozófiai, mind kozmogóniai, mind csillagászati igazságokkal. Ebből a leírásból le lehet vezetni valamennyi bolygó élettörténetét, aszerint, hogy mi történt e bolygók isteneivel és uralkodóival. Ushanas (Shukra, vagy Vénusz), aki Soma kebelbarátja, és Brihaspati-nak (Jupiternek), az „Istenek tanítójának” – akinek feleségét, Târâ-t vagy Târakâ-t elrabolta a Hold, Soma, „és vele nemzette Budha-t” – ellensége volt, és aktív részt vállalt ebben az „Istenek” elleni háborúban, ezért egy Démon (Asura) istenséggé fokozták le, és így is maradt a mai napig.I/56

Itt az „emberek” kifejezés az égi emberekre vonatkozik, vagy azokra, akiket Indiában Pitara-knak vagy Pitri-knek, az Atyáknak, az ember nemzőinek neveznek. Ezzel ugyan még nem tüntetjük el a tanításnak azt a látszólagos nehézségét – legalábbis a modern hipotézisek nézőpontjából –, amely szerint ezek a Nemzők vagy Ősök az első emberi Ádámokat asztrális árnyékokként saját magukból teremtették. Jóllehet ez a tanítás előrelépés Ádám bordájához képest, mégis geológiai és éghajlati kifogásokat fognak ellene felhozni. Az okkultizmus tanítása azonban ezt mondja.

(c) Az ember szervezete minden fajban alkalmazkodott a környezetéhez. Az első gyökérfaj annyira éterikus volt, mint amennyire a mi fajunk fizikai. A Hét Teremtő leszármazottainak, akik kifejlesztették a Hét Őseredeti Ádámot,I/57 biztosan nem volt szüksége az élet fenntartásához és a lélegzéshez megtisztult gázokra. Ezért, bármennyire is lehetetlennek tartják ezt a tanítást a modern tudomány hívei, az okkultisták azt állítják, hogy ez volt a helyzet korszakokkal korábban, mielőtt az első fizikai ember, a lemúriai emberfaj fejlődése elkezdődött volna 18 millió évvel ezelőtt.

Az ősi szentírások azt tanítják, hogy minden helyi kalpa vagy kör megkezdésekor a Föld újra születik, előzetes fejlődését pedig eképpen írják le a Dzyan könyveinek egyikében és a rá vonatkozó kommentárban:

„Ahogyan az emberi Jîva [monád], amikor egy új anyaméhbe költözik, új testet vesz magára, így történik ez a Föld Jîva-jával is. Minden körben egy tökéletesebb és szilárdabb takarót ölt magára, amint újra kiemelkedik a tér méhéből a tárgyiasult megnyilvánulásba.”

Ezt a folyamatot természetesen az újraszületés vajúdásai, vagyis geológiai megrázkódtatások kísérik.

Az erre vonatkozó egyetlen utalást az előttünk levő Dzyan Könyvének csupán egyetlen verse tartalmazza, amely így szól:

 

4. NAGY VAJÚDÁSOK UTÁN A FÖLD LEVETETTE A RÉGI HÁRMAT, ÉS FELVETTE HÉT ÚJ BŐRÉT, ÉS OTT ÁLLT AZ ELSŐJÉBEN

 

Ez a Föld növekedésére vonatkozik, míg a Kommentárok szerint az első körről szóló Stanzában ez áll:

Miután a változatlan [Avikâra] és megváltoztathatatlan Természet [Esszencia, Sadaikarûpa] felébredt, és átváltozott [elfejlődött] az okiság [Avayakta] egyik állapotába, és az okból [Kârana] saját különálló okozatává [Vyakta] vált, láthatatlanból látható lett. A kicsik legkisebbjei [az atomok legatomikusabbjai, vagy az anîyânsam anîyasâm] eggyé és a sokká váltak [Ekânekarûpa], és létrehozva a világegyetemet, megteremtették a negyedik Loka-t [Földünket] is a hét lótusz koszorújában. Az Achyuta ezután a Chyuta-vá vált.”I/58

A Földről azt mondják, hogy levetette a „régi három” bőrét, ami arra utal, hogy előzőleg már három körön áthaladt, a jelenlegi pedig a negyedik kör a hét közül. Minden új kör kezdetén, egy elsötétülési időszak után a Föld – ahogyan a többi hat „Föld” is – leveti, vagy feltételezhetően leveti régi bőreit, mint a kígyó szokta. Ezért nevezik a Földet az Aitareya-Brâhmana-ban a Sarpa Râjnî-nak, a „Kígyók Királynőjének”, és „minden mozgó lény anyjának”. A „hét bőr”, amelyek közül az elsőben most ott áll, arra a hét geológiai változásra vonatkozik, amely az emberiség hét gyökérfajának fejlődését kíséri, és amely megfelel ennek a fejlődésnek.

A II. Stanza, amely erről a körről szól, azzal kezdődik, hogy néhány szóban tájékoztatást ad a Föld életkorával kapcsolatban. A kronológiát a megfelelő helyen közölni fogjuk. A Stanzához tartozó Kommentár két személyiséget említ: Nârada-t, és Asuramaya-t, különösen az utóbbit. Valamennyi számítást ennek az ősi hírességnek tulajdonítanak. A következőkben az olvasó nagy vonalakban meg fog ismerkedni ezekkel az emberekkel.

 

Két özönvíz előtti csillagász

 

A keleti okkultizmus tanulójának elméjében két személy kapcsolódik össze elválaszthatatlanul a misztikus csillagászattal, kronológiával és azok ciklusaival. Valahányszor Yuga-król, Kalpá-król kell beszélnie, két hatalmas és rejtélyes alak tornyosul elé, mint két óriás az ősi múltból. Azt, hogy mikor, a történelem előtti kor melyik szakaszában éltek, azt néhány emberen kívül senki sem tudja és tudhatja azzal a pontossággal, amely az egzakt kronológiához szükséges. Lehet, hogy 100 ezer évvel ezelőtt éltek, lehet, hogy 1 millió évvel ezelőtt, – a világ ennél többet soha nem fog tudni róluk. A misztikus nyugat és a szabadkőművesség Énoch és Hermész nevétől hangos. A misztikus kelet Nârada-ról, az ősi védikus Rishi-ről és Asuramaya-ról, az atlantisziról beszél.

Már utaltunk arra, hogy a Mahâbhârata és a Purâna-k valamennyi érthetetlen szereplője közül a legtitokzatosabb Nârada, aki a Matsya Purâna szerint Brahmâ fia, míg a Vishnu Purâna-ban Kashyapa és Daksha leányának leszármazottjaként szerepel. A Deva-Rishi (inkább isteni Rishi, mint félisten) megtisztelő címmel hivatkozik rá Parâshara, mégis Nârada az, akit Daksha, sőt még Brahmâ is megátkoz. Ő tudatja Kansha-val, hogy Bhagavân, vagy az exoteria szerint Vishnu Devakî nyolcadik gyermekében fog újraszületni, és ezzel az indiai Heródes haragját rázúdítja Krishna anyjának fejére. Azután a felhőkből, ahol – láthatatlanul, mint egy igazi Mânasaputra – trónol, dicséri Krishnát afeletti örömében, hogy az Avatâra hősiesen legyőzte Keshin-t, a szörnyeteget. Nârada itt is, ott is, mindenütt ott van, mégis, a Purâna-k egyike sem ad igazi jellemzést a fizikai nemzés e nagy ellenségéről. Bármilyen jellemzőkkel rendelkezik is a hindu ezoteriában, Nârada – akit a Himaláján inneni okkultizmusban Pesh-Hun-nak, a „Küldöttnek”, vagy görögül Angelos-nak neveznek – a Karma és Adi-Budha egyetemes rendelkezéseinek az egyedüli megbízottja és végrehajtója. Nârada olyan, mint egy cselevő, mindig újra inkarnálódó Logosz, aki az emberek ügyeit a Kalpa kezdetétől annak végeztéig vezeti és irányítja.

Pesh-Hun egy általános, nem pedig egyedi hindu személyiség. Ő az a rejtélyes vezető, értelmes hatalom, amely beindítja a ciklusokat, Kalpákat és egyetemes eseményeket, és azután irányítja azok folyamatát.I/59 Ő a karma látható irányítója az általános vonatkozásokban, e manvantara legnagyobb hőseinek inspirálója és vezetője. Az exoterikus munkákban néhány nagyon goromba néven utalnak rá, mint például Kali-kâraka, a Bajkeverő, Kapi-vaktra, a Majompofájú, sőt Pishuna, a Kém, noha máshol Deva-Brahmâ-nak hívják. Még Sir William Jones-ra is mély benyomást tett ez a titokzatos alak szanszkrit tanulmányai során. Hermészhez és Merkúrhoz hasonlítja, és „az Istenek ékesszóló küldöttének” nevezi.I/60 Mindezek a dolgok, túl azon a tényen, hogy a hinduk Narâda-t egy nagy Rishi-nek tartják, „aki örökké a Földön vándorol jó tanácsokat osztva”, arra vezették a néhai Dr. Kenealy-t,I/61 hogy benne lássa a tizenkét Messiásának egyikét. Talán nem is járt olyan messze a helyes ösvénytől, mint egyesek képzelik.

Hogy valójában kicsoda Nârada, azt nyomtatásban nem lehet megmagyarázni, a világi emberek modern generációi sokat úgysem tudnának felfogni a magyarázatból. Annyit azonban megjegyezhetünk, hogy ha a hindu Pantheonban lenne egy olyan istenség, aki Jehovához hasonlítana abban, hogy megkísért bizonyos gondolatok „sugalmazásával”, és hogy „megkeményíti” azok szívét, akiket eszközül és áldozatul fel akar használni, akkor Nârada lenne az. Csakhogy ez utóbbi nem keresi az ürügyet arra, hogy „csapásokkal sújtson”, így mutatva ki, hogy „Én vagyok az Úristen”. Benne nincs semmi becsvágy vagy önző indíték, mert valóban csak azért cselekszik, hogy vezesse és szolgálja az egyetemes fejlődést és haladást.

A Purâna-kban Nârada egyike annak a kevés kiemelkedő személyiségnek – néhány istent számításon kívül hagyva –, akik meglátogatják Pâtâla-t, az úgynevezett alvilágot vagy poklot. Nem tudjuk, hogy az ezerfejű Shesha, a Hét Pâtâla-t tartó Kígyó – aki az egész világot egy koronaként viseli a fején, és aki a csillagászat nagy tanítójaI/62 – adta-e át Nârada-val való kapcsolata során minden tudását. Annyi azonban bizonyos, hogy Nârada többet tud a ciklusok bonyolult titkairól, mint Garga Guru-ja. Ő az, aki felelős haladásunkért és nemzeti jó- vagy balsorsunkért. Ő az, aki háborúkat hoz, és végüket veti. A régi Stanzákban Pesh-Hun-nak tulajdonítják, hogy kiszámított és lejegyezett minden eljövendő csillagászati és kozmikus ciklust, és megtanította a csillagos égbolt első bámulóinak ezt a tudományt. És Asuramaya az, akiről azt tartják, hogy e feljegyzések alapján írta meg az összes csillagászati munkáját, határozta meg minden elmúlt geológiai és kozmikus korszak időtartamát és az eljövendő ciklusok hosszát is, egészen a jelenlegi életciklus végéig, vagyis a hetedik faj végéig. 

A Titkos Könyvek között van egy mű, aminek a címe A Jövő Tükre, amelyben a Kalpákon belüli valamennyi Kalpa és a Shesha vagy a végtelen idő kebelében levő valamennyi ciklus fel van jegyezve. Azt tartják, hogy ezt a munkát Pesh-Hun-Nârada írta. Van egy másik ősi munka is, amelyet különböző atlantisziaknak tulajdonítanak. Ez az a két könyv, ahonnan a ciklusok adatait vesszük, és azt a lehetőséget, hogy kiszámítsuk az eljövendő ciklusok idejét. A következőkben megadott kronológiai számítások azonban – amint azt a későbbiekben megmagyarázzuk – a brâhmanáké, de legnagyobb részük a Titkos Tanításé is.

A brâhman beavatottak kronológiája és számításai az indiai állatövi feljegyzéseken és a fent említett csillagász és mágus – mármint Asuramaya – munkáin alapulnak. Az atlantiszi állatövi feljegyzések tévedhetetlenek, mivel ezeket azok vezetése alatt szerkesztették össze, akik először tanították csillagászatra – más egyebek között – az emberiséget.

Itt azonban ismét egy új nehézséggel szembesülünk szándékosan és vakmerően. Azt fogják mondani, hogy állításunknak ellentmond a tudomány, egy olyan férfi személyében, akit (nyugaton) nagy szaktekintélynek tartanak a szanszkrit irodalom minden témájában, ő pedig Albrecht Weber professzor Berlinből. Ezen a legnagyobb sajnálatunkra nem tudunk segíteni, de fenntartjuk vele szemben is állításainkat. Asuramaya, akit az epikus hagyomány a legkorábbi csillagászként mutat be az Aryâvârta-ban, és akinek „a Napisten átadta a csillagok ismeretét”, Dr. Weber állítása szerint Asuramaya saját személyében valamilyen nagyon titokzatos módon azonos a görögök Ptolemaios-ával. Erre az azonosításra nem tud megalapozottabb érvet felhozni, mint hogy:

Ez utóbbi név (Ptolemaios), ahogyan azt a Piyadasi feliraton láthatjuk, a „Turamaya” névre változott Indiában, és ebből a névből könnyen „Asura Maya” válhatott.

A „lehetőség” kétségtelen, de a döntő kérdés az: Van-e arra megfelelő bizonyíték, hogy tényleg átváltozott? Az egyedüli elénk tárt bizonyíték az, hogy így kell lennie:

Mivel… ezt a Maya-t határozottan a Romaka-pura-hoz kapcsolják nyugaton.I/63

A Mâyâ nyilvánvaló, mivel az európai szanszkritológusok közül senki nem tudja megmondani, hogy helyileg hol volt ez a Romaka-pura, legfeljebb csak azt tudják, hogy valahol „nyugaton”. Minden esetre mivel sem az Asiatic Society tagjai, sem a nyugati orientalisták sohasem fognak odafigyelni a brahmani tanításokra, felesleges az európai orientalisták ellenvetéseivel foglalkozni. Romaka-pura valóban „nyugaton” volt, mivel a letűnt Atlantisz földrész része és darabja volt. Az is hasonlóképpen biztos, hogy a hindu Purâna-kban Atlantiszt jelölték meg Asuramaya születési helyéül, aki „mágusnak éppen olyan nagy volt, mint asztrológusnak és csillagásznak”. Weber professzor ráadásul az indiai állatövnek sem hajlandó semmilyen ősiséget engedélyezni, és hajlandó azt gondolni, hogy a hinduk semmit sem tudtak az állatövről mindaddig, amíg

a görögöktől át nem vettek egyet.I/64

Ez a kijelentés teljesen ellentmond India legősibb hagyományainak, ezért figyelmen kívül kell hagyni. Ez a figyelmen kívül hagyás annál is jogosabb, mivel maga a tudós német professzor mondja el könyvének előszavában, hogy:

A természetes akadályokon kívül, amelyek [Indiában] akadályozzák a kutatást, ráadásul még az előítéletek és a téveszmék sűrű köde lebeg az ország fölött, mintegy fátyolként borítva be azt.I/65

Fennakadva ebben a fátyolban, nem csoda, ha Dr. Weber akaratlan tévedéseket követett el. Reméljük, most már többet tud.

Nos, akár egy modern mítosznak tekintjük is Asuramaya-t, egy olyan személyiségnek, aki a macedóniai görögök idejéből való volt, akár annak tartjuk, aminek az okkultisták mondják, minden esetre számításai teljesen megegyeznek a titkos feljegyzések számításaival.

1884-ben és 1885-ben két rendkívül képzett brahmana összeállította a könyvünk más helyén tárgyalt kalendáriumot az atlantiszi csillagásznak tulajdonított mérhetetlenül ősi munkák Dél-Indiában talált töredékeiből. I/66 Ezt a művet – brahmanikus szempontból – a legkiválóbb brahmin tudósok hibátlannak nyilvánították, így az megegyezik az ortodox tanítások kronológiájával. Ha összehasonlítjuk a fenti mű megállapításait a több éve megjelent Isis Unveiled megállapításaival és néhány teozófus által publikált töredékes tanításokkal, valamint a könyvünkben szereplő, az okkultizmus titkos könyveiből származó adatokkal, akkor azt találjuk, hogy mindezek tökéletesen megegyeznek, eltekintve néhány részletkérdéstől, amelyeket nem lehet megmagyarázni. Magasabb beavatások titkait – amelyek ugyanolyan ismeretlenek a szerző számára, mint az olvasó előtt – kellene ugyanis feltárni, és erre nincsen mód.

 

II.              STANZA: A TERMÉSZET SEGÍTSÉG NÉLKÜL KUDARCOT VALL

 

5. Hatalmas korszakok után a Föld szörnyetegeket teremt. 6. A Teremtőknek nem tetszik. 7. Kiszárítják a Földet. 8. Elpusztítják a formákat. 9. Az első nagy vízözönök. 10. A kéregképződés kezdete.

 

5. A KERÉK MÉG FORGOTT HARMINCSZOR TÍZMILLIÓIG.II/1 RÛPA-KATII/2 TEREMTETT; LÁGY KÖVEKET, AMELYEK MEGKEMÉNYEDTEK,II/3 KEMÉNY NÖVÉNYEKET, AMELYEK MEGPUHULTAK.II/4 LÁTHATÓT TEREMTETT A LÁTHATATLANBÓL, ROVAROKAT ÉS KIS ÉLETEKET.II/5 AZ ANYA LERÁZTA ŐKET A HÁTÁRÓL, VALAHÁNYSZOR AZOK ELBORÍTOTTÁK (a). … HARMINCSZOR TÍZMILLIÓ UTÁN MEGFORDULT. HÁTÁRA FEKÜDT, OLDALÁRA FEKÜDT. … NEM HÍVTA AZ ÉG FIAIT, NEM KÉRTE A BÖLCSESSÉG FIAIT. SAJÁT KEBELÉBŐL TEREMTETT. KIFEJLESZTETTE A VÍZ-EMBEREKET, A RETTENETESEKET ÉS ROSSZAKAT (b).

 

(a) Ez a földtengely elfordulására vonatkozik – ami többször megtörtént – amit vízözön és káosz követett (aminek azonban semmi köze az Őseredeti Káoszhoz), amely során szörnyetegek, félig emberi, félig állati lények keletkeztek. Találunk erre utalást a Halottak Könyvében, és az erősen megrongálódott Cutha táblákon is, amelyekre a kaldeaiak a teremtés történetét leírták.

Ez még csak nem is allegória. Itt tényekről van szó, amelyek ugyanúgy megtalálhatók Pymander elbeszélésében, mint a kaldeai teremtés tábláin. Ezek a versek szinte pontosan ellenőrizhetők a Berosus által ismertetett kozmogóniával, amelyet a felismerhetetlenségig eltorzított Eusebius, de amelynek egyes részeit mégis meg lehet találni ősi görög írók – mint Apollodorus, Alexander Polyhistor, stb. – után fennmaradt töredékekben. Stanzáinkban kudarcként mutatják be a „rettenetes és rossz víz-embereket”, akiket a fizikai természet egyedül hozott létre egy „fejlődési sugallat” eredményeként. Ez volt az első kísérlet az „ember” teremtésére, amely a Földön levő minden állati élet koronája, törekvése és célja. Nem ugyanezt találjuk a Berosus-féle kozmogóniában, amelyet a pogány képtelenségek csúcspontjaként olyan hevesen visszautasítottak? De vajon az evolucionisták közül ki mondhatja azt, hogy a kezdet kezdetén a dolgok nem úgy történtek, ahogyan leírják azokat? Azt, hogy – amint azt a Purâna-k, az egyiptomi és a kaldeai töredékek, sőt még Mózes Könyvei is leírják – két, sőt több „teremtés” is volt bolygónk utolsó kialakulása előtt, amely, megváltoztatva geológiai és légköri viszonyait megváltoztatta a növény- és az állatvilágát és az embereit is? Ezzel az állítás nemcsak minden ősi kozmogóniával megegyezik, hanem a modern tudománnyal is, sőt egy bizonyos mértékig még az evolúciós elmélettel is, ahogyan ezt néhány szóval be is mutatjuk.

A legkorábbi világ-kozmogóniákban nincs „sötét teremtés”, nincs „gonosz sárkány”, akit egy Napisten legyőz. Még az akkádoknál is a Nagy Mélység – a Vizes Szakadék vagy Tér – Ea-nak, a Bölcsességnek, a megismerhetetlen végtelen Istenségnek volt a szülőföldje és lakhelye. A semitáknál és a későbbi kaldeaiaknál viszont a Bölcsesség mérhetetlen Mélye durva anyaggá válik, bűnös szubsztanciává, Ea pedig átváltozik Tiamat-tá, a Merodach vagy Sátán által az asztrális hullámokban leölt Sárkánnyá.

A hindu Purâna-kban Brahmâ, a Teremtő, többször, minden egyes kudarc után, az elejéről nekikezd a „teremtésnek”. A mű két nagy Teremtést említ,II/6 a Pâdma-t és a Vârâha-t, a jelenlegit, amikor a Földet Brahmâ vaddisznó formájában, mint Varâha Avatâra kiemeli a vizekből. A teremtést itt a Teremtő Isten sportjaként, szórakozásaként (Lîlâ) mutatja be. A Zohar beszél az őseredeti világokról, amelyek alighogy létrejöttek, mindjárt meg is semmisültek. Ugyanezt mondja a Midraish is, ahol Abahu rabbi félreérthetetlenül elmagyarázza,II/7 hogy a „Szent Egy” egymás után különböző világokat teremtett és rombolt szét, mielőtt a jelenlegit sikerült létrehozni. Ez nemcsak a tér egyéb világaira vonatkozik, hanem saját bolygónk egyik misztériumára is, amelyet az „Edom királyairól” szóló allegória tartalmaz. Az „Ez tetszik nekem” szavakat elismétli a Mózes Könyve is,II/8 bár szokás szerint eltorzított módon. A kaldeai kozmogóniai töredékek az ékírásos feliratokon és máshol is az állatok és az emberek két különálló teremtéséről számol be, az elsőt elpusztították, mert nem sikerült. A kozmogóniai táblák azt bizonyítják, hogy jelenlegi teremtésünket több teremtés előzte meg.II/9 Ahogyan pedig a The Quabbalah szerzője bebizonyítja, a Zohar-ban, a Siphra Dtzenioutha-ban, a Jovah Rabba-ban, a 128a-ban, stb. a kabbala ugyanezt jelenti ki.

(b) Oannes vagy Dagon, a kaldeai „ember-hal”, két részre osztja kozmogóniáját és genezisét. Először beszél a sötétségről és a vizek mélyéről, ahol a legvisszataszítóbb lények laktak – szárnyas emberek, négy és két szárnyú emberek, kétfejű emberi lények kecskeszarvakkal és lábakkal – a mi „bakkecske-embereink”II/10 – hippocentaurok, emberfejű bikák, halfarkú kutyák. Egyszóval különböző állatok és emberek, halak, hüllők és egyéb utálatos állatok kombinációiról beszél, amelyek egymás alakját és képét öltik magukra. Az a női elem, amelyben ezek éltek, a Tenger vagy „Víz”, megszemélyesítője pedig Thalatth, akit végül Belus, a férfi princípium győz – le. Polyhistor pedig ezt mondja:

Belus jött, és kettévágta a nőt; egyik feléből megformálta a földet, a másik feléből pedig az eget, ugyanakkor elpusztította a benne lévő állatokat.II/11

Ahogyan Isaac Myer találóan megjegyzi:

Az akkádoknál minden természeti erőnek vagy tárgynak megvolt a Zi-je vagy Szelleme. Az akkádok isteneiket háromságokra osztották, általában férfi háromságokra [talán inkább nem nélküliekre?], a semitáknak szintén hármas isteneik voltak, de ők már bevezették a nemeketII/12

– vagyis a fallicizmust. Az árjáknál és a korai akkádoknál minden dolog a Teremtőn vagy a Logoszon keresztül – nem pedig az által – történő kisugárzás. A semitáknál minden dolog nemzés által keletkezik.

 

6. A RETTENETES ÉS ROSSZ VÍZ-EMBEREKET Ő MAGA TEREMTETTE A TÖBBIEK MARADVÁNYAIBÓL.II/13 MEGFORMÁLTA ŐKET AZ ELSŐ, A MÁSODIK ÉS A HARMADIKII/14 SALAKJÁBÓL ÉS ISZAPJÁBÓL. A DHYÂNI-K JÖTTEK ÉS MEGNÉZTÉKJÖTTEK A DHYÂNI-KII/14 A RAGYOGÓ ATYA-ANYÁTÓL, A FEHÉRII/15 TÁJAKRÓL, A HALHATATLAN HALANDÓK HAJLÉKAIBÓL. (a)

 

(a) A Stanzáinkban megadott magyarázatok sokkal világosabbak, mint amit a Cutha tábláról vett teremtés-legenda adna, még ha az teljes is lenne. Ami azonban fennmaradt rajta, megerősíti a mi magyarázatainkat. A táblán ugyanis az „Angyalok Ura” elpusztítja a mélyben levő embereket, és a lemészárolásuk után „nem maradtak holttestek és hulladék”. Ezek után a Nagy Istenek embereket teremtenek a pusztaság madarainak testével, emberi lényeket, „hét királyt, testvéreket ugyanabból a családból”, stb., ami utalás az ember kezdeti éterikus testének helyzetváltoztató képességeire, amellyel ugyanúgy tudtak repülni, mint járni,II/16 de akiket „elpusztítottak”, mert nem voltak „tökéletesek”, vagyis „nem nélküliek voltak, mint Edom Királyai”.

Kigyomlálva a metaforákat és az allegóriákat, vajon mit fog szólni a tudomány a fajok őseredeti teremtésének ehhez az elképzeléséhez? Ellenezni fogja azt, hogy az „Angyaloknak” és a „Szellemeknek” bármi közük is lenne a teremtéshez, de ha csak a természet és az evolúció fizikai törvényei azok, amik mindennek a teremtői, ami a Földön jelenleg van, akkor miért ne lehettek volna „olyan mélységek”, amikor a bolygót víz borította, amelyekben szörny-lények sokasága jött létre? Vajon azt kifogásolják, hogy léteztek „emberi lények” és állatok emberi fejjel és kettős arccal? De ha az ember csak egy magasabb rendű állat, és átalakulások végtelen sorozatán keresztül fejlődött ki az állati fajokból, akkor miért ne lehetett volna a „hiányzó láncszemnek” a természet korai erőfeszítéseinek idején állati testekhez kapcsolódó emberi feje, vagy két feje, vagy fordítva, emberi testhez állati feje? Nincsenek-e bizonyítékaink arra, hogy a geológiai korszakok folyamán az őshüllők és az emlősök korában léteztek gyíkok madárszárnyakkal, és kígyófejű állati testek?II/17 A tudomány szemszögéből érvelve pedig, a mai modern emberi fajban nem jelennek-e meg olykor szörny példányok: kétfejű gyermekek, emberfejű állati testek, kutyafejű csecsemők, stb.?  Mindez azt bizonyítja, hogy ha a természet még manapság is képes ilyen csínytevésekre, jóllehet már korszakok óta megállapodott a fejlődés rendes menetében, akkor – kezdeti próbálkozásai idején – a Berosus leírásához hasonló szörnyek előfordulásának megvolt a lehetősége; sőt ez a lehetőség valaha törvény volt, még mielőtt a természet a különféle adottságokból kiválasztotta, és módszeresen kidolgozta volna a megfelelő típust. Mindezeknek tényleges bizonyítéka a tudomány által is elismert „reverzió”* puszta ténye.

Ez az, amire a Tanítás oktat, és számtalan bizonyítékkal igazolja ezt. Mi azonban nem várunk sem a dogmatikus teológia, sem a materialista tudomány jóváhagyására, hanem folytatjuk Stanzákkal. Beszéljenek azok magukért annak a fénynek a segítségével, amivel megvilágítják azokat a kommentárok és magyarázataik. E kérdések tudományos szempontjait pedig később fogjuk megvizsgálni.

Tehát a fizikai természetet úgy mutatják be, hogy amikor magára marad az állati és emberi teremtésben, kudarcot vall. Létre tudja hozni a két első birodalmát, valamint az alacsonyabb rendű állatok birodalmát is, de amikor az ember következik sorra, akkor már spirituális, független és értelmes erőkre van szükség megteremtéséhez, a „bőrtakarón” és az „állati élet leheletén” kívül. Az előző körök emberi monádjainak valami magasabb rendűre van szükségük személyiségük felépítéséhez, mint tisztán fizikai anyagokra, olyan büntetés terhe mellett, hogy még bármilyen „frankensteini” szörnynél is alacsonyabb szinten maradnak.II/18

 

7. NEM TETSZETT NEKIK. NEM A MI TESTÜNK.II/19 NEM ALKALMAS RÛPÁK AZ ÖTÖDIKHEZ TARTOZÓ FIVÉREKNEK. NEM JÓ LAKHELYEK AZ ÉLETEKNEK.II/20 TISZTA VIZEKET KELL INNIUK, NEM ZAVAROSAT. (a) SZÁRÍTSUK KI A VIZEIKET”.

 

(a)     A Kommentárokhoz tartozó Katekizmus ezt mondja:

Anyagi világokból szállnak le azok, akik az új Manvantara-kban megalkotják a fizikai embert. Ezek alacsonyabb rendű Lha-k [Szellemek], akiknek kettős testük van [asztrális test, egy éterikus formán belül]. Ők a mi illúzió-testünk megformálói és teremtői…

A Lha [Pitrik] által kivetített formákba a Várakozás SzféráibólII/21 leszáll a Két Betű [a Monád, akit neveznek Kettős Sárkánynak is].II/22 Ezek azonban olyanok, mint egy tető, aminek nincsenek falai vagy oszlopai, amelyekre támaszkodhatna…

Az embernek négy Lángra és három Tűzre van szüksége, hogy eggyé váljon a Földön, és a tökéletessé váláshoz pedig meg kell szereznie a negyvenkilenc Tűz lényegét.II/23 Ők azok, akik elhagyták a magasabb szférákat, az Akarat Istenei,II/24 akik befejezik az illúzió Manuját. Mert a „Kettős Sárkány” nem tudja megragadni a puszta formát. Olyan, mint a szellő, ahol nincs fa vagy ág, amely befogadja és megtartja. Nem tudja ott a formát befolyásolni, ahol nincs átadó közeg [Manasz, „elme”], a forma pedig nem ismeri őt.

A legmagasabb világokban a három egy,II/25 a Földön [először] az egy kettővé válik. Olyanok, mint egy háromszög két oldala, amelyek elveszítették az alapjukat – ami a harmadik Tűz.II/26

Mielőtt tovább folytatnánk, ehhez szükség van némi magyarázatra. Különösen árja hindu testvéreink kedvéért – akiknek ezoterikus értelmezéseik esetleg különböznek a miénktől – az előbb mondottakat saját exoterikus könyveik, nevezetesen a Purâna-k bizonyos részleteivel fogjuk megmagyarázni. Ezek allegóriáiban Brahmâ-t, aki összefoglalóan a világegyetem teremtő ereje, így írják le:

A Yugák [ciklusok] kezdetén… eltelve a teremtés iránti vággyal és erővel, a megteremtendő dolgok potenciájától ösztönözve, újra és újra, minden Kalpa kezdetén elindít egy hasonló teremtést.II/27

Azt javaslom, vizsgáljuk meg most a Vishnu Purâna exoterikus leírását, és nézzük meg, mennyiben egyezik, vagy nem egyezik a mi okkult változatunkkal.

 

Az Isteni Lények teremtése az exoterikus leírásokban

 

A Vishnu Purâna-ban, amely bizonyára a legősibb az ilyen nevű írások között, azt találjuk – mint a többiben is – hogy Brahmâ, mint a férfi Isten, a teremtés céljából „három tulajdonsággal felruházott négy testet ölt magára”.II/28 Az írás így szól:

Így Maitreya, Jyotsnâ [hajnal], Râtri [éjszaka], Ahan [nappal[ és Sandhyâ (este [alkonyat]) Brahmâ négy teste.II/29

Ahogyan Parâshara elmagyarázza, amikor Brahmâ újra akarja teremteni a világot, és akaratával megalkotni a négyféle állapotú nemzetséget, vagyis a lények négy rendjét, akiknek az elnevezése Istenek (Dhyân Chohan-ok), DémonokII/30 (vagyis az anyagibb Dévák), az Ősök (Pitrik) és az Emberek, akkor „[jóga-szerű] elméjét önmagában vonja össze” (Yûyuge).

Különösen hangzik, de Brahmâ a démonok teremtésével kezdi, akik így megelőzik az angyalokat vagy isteneket. Ez nem összeegyeztethetetlen dolog, nem is következetlenség, hanem – akárcsak a többi – mély ezoterikus jelentéssel rendelkezik, ami teljesen világos azok számára, akik mentesek a keresztény teológiai előítélettől. Ennek okát az érti meg, aki észben tartja, hogy az ÖNTUDATOSSÁG gyökere a Mahat princípium, vagyis az Értelem vagy „Egyetemes Elme”. (A Mahat szó szerinti jelentése: „nagy”). Ezt az ezoterikus filozófia a „megnyilvánult mindentudásként” magyarázza, ahogyan a Vishnu Purâna mondja, ez a Pradhâna, az őseredeti anyag „első teremtménye”, az okkultizmus tanítása szerint azonban Mahat a Parabrahman vagy ezoterikus Sat, az Egyetemes Lélek első kozmikus aspektusa.II/31 Az úgynevezett démonok – akik ezoterikusan az önérvényesítő és intellektuálisan aktív princípium – úgymond a teremtés pozitív pólusát jelentik, ennélfogva először jönnek létre. A Purâna-kban az allegorikusan elbeszélt folyamat röviden így hangzik:

Miután elméjét önmagában vonta össze, és a Sötétség minősége járta át Brahmâ magára öltött testét, combjából kiáradva legelőször az Asura-k jöttek létre, ami után elhagyva ezt a testet, az átváltozott az Éjszakává.

Ez két fontos dolgot foglal magába: (a) A Rig Véda-ban eredetileg az Asura-k spirituális isteni Lényekként jelennek meg. A szó etimológiája az Asu-ból, lélegzetből, „Isten Lélegzetből” vezethető le, és a jelentése ugyanaz, mint a Legfőbb Szellem, vagy a zoroaszteri Ahura. Csak később, teológiai és dogmatikus célokból mutatták be őket úgy, mint akik Brahmâ combjából áradtak ki, és hogy a nevük az a fosztóképzőből és a Sura, Isten szóból származik, tehát jelentése „nem-Isten”, és így váltak az Istenek ellenségeivé. (b) Kivétel nélkül valamennyi ősi teogónia – kezdve az árjától és az egyiptomitól egészen Hésziodoszig – a kozmikus fejlődés rendjében az Éjszakát a Nappal elé helyezi. Még Mózes Könyvében is „sötétség volt a mélység színén” az „első nap” előtt. Ennek oka az, hogy valamennyi kozmogónia – kivéve a Titkos Tanítást – az úgynevezett „Második Teremtéssel” kezdődik, vagyis a Megnyilvánult Világegyetemmel, amelynek keletkezését azzal kell kezdeni, hogy határozott különbséget teszünk az „Elsődleges Teremtés” örök Fénye – amely titkának örökre „Sötétségnek” kell maradnia az avatatlan kutató véges felfogása és értelme számára – és a megnyilvánult látható természet másodlagos fejlődése között. A Véda e felosztás teljes filozófiáját tartalmazza, és enélkül az orientalistáink soha nem tudták pontosan megmagyarázni, mivel soha nem is értették meg azt.

A teremtést folytatva, Brahmâ egy másik formát ölt magára, a Nappalét, és lélegzetéből megteremti az isteneket, akik a jóság (passzivitás) minőségével rendelkeznek.II/32 Ebben a következő testében a nagy passzivitás minősége volt túlsúlyban, amely egyben (negatív) jóság is, és személyiség ezen oldalából áradtak ki a Pitri-k, az emberek nemzői, mert – ahogyan a szöveg magyarázza – Brahmâ „úgy gondolt magára [a folyamat alatt], mint a világ atyjára”.II/33 Ez a Kriyâ-sakti, a titokzatos jóga-képesség, amit máshol már elmagyaráztunk. Brahmâ e teste, amikor levetette, Sandhyâ-vá, az alkonyattá, a nappal és az éjszaka közötti időszakká vált.

Végül Brahmâ felöltötte legutolsó formáját, amelyet az tisztátalanság minősége járt át.

Ebből pedig, amelyben a tisztátalanság (vagy a szenvedély) az uralkodó, jöttek létre az emberek.

Ez a test, amikor levetette, a hajnallá, vagy reggeli szürkületté vált – az Emberiség hajnalává. Itt Brahmâ ezoterikusan a Pitri-k helyett szerepel. Ő összefoglalóan Pitâ, az „Atya”.

Most meg kell magyaráznunk ezen allegória valódi, ezoterikus jelentését. Itt Brahmâ személyesen szimbolizálja a világ és az emberek együttes teremtőit, vagyis magát az univerzumot, annak számtalan mozgó és (látszólag) mozdulatlan teremtményével együtt.II/34 Ő összefoglalóan a Prajâpati-k, a Létezés Urai, a négy test pedig a teremtő erők vagy Dhyân Chohan-ok négy osztályát jelképezi, ahogyan ezt az I. kötet VII. Stanzájában, az 1. shloka kommentárja leírja. Brahmâ e négy testének helyes értelmezésén alapul a világban levő jó és rossz úgynevezett „Teremtésének”, valamint az ebből keletkező teljes manvantarikus ciklusnak a teljes filozófiája.

Az olvasó már eléggé felkészült a most következők valódi, ezoterikus jelentésének megértéséhez. Ezen kívül van egy fontos dolog, amit tisztázni kell. A keresztény teológia önkényesen elhatározta, és megegyezett abban, hogy a Sátán a Bukott Angyalaival együtt a legkorábbi teremtéshez tartozott, mivel Sátán volt Isten arkangyalai között a legelsőként teremtett, a legbölcsebb, a legszebb. A keresztény teológia ezzel megütötte az alaphangot, kiadta a jelszót. Ettől kezdve valamennyi pogány szentírásnak ugyanazt a jelentést engedték tulajdonítani, mindegyiket démonikusnak mutatták be, és azt állították és állítják ma is, hogy az igazság és a tények csak a kereszténységgel kezdődnek, és ahhoz tartoznak. Még az orientalisták és mitológusok is, akik közül sokan egyáltalán nem keresztények, hanem „hitetlenek”, vagy tudósok, öntudatlanul, pusztán a gondolattársítás és a megszokás hatalmánál fogva belezökkentek a teológiai kerékvágásba.

A hatalomvágyon és a nagyravágyáson alapuló tisztán brahmani meggondolások a tömegeket tudatlanságban hagyták a nagy igazságokkal kapcsolatban. Ugyanezek az okok a korai keresztények közötti beavatottaknál azt eredményezték, hogy hallgassanak, míg azok, akik soha nem ismerték az igazságot, eltorzították a dolgok rendjét, és az „angyalok” hierarchiáját az exoterikus formájuk után ítélték meg. Így a népszerű vallásokban az Asura-k lázadó kisebb istenekké váltak, akik a nagyobbakkal harcoltak, a legmagasztosabb Arkangyal pedig, valójában az Agathodæmon, a legősibb jóakaratú Logosz a teológiában az „Ellenséggé” vagy a Sátánná vált. De vajon igazolja-e ezt az ősi szentírások helyes értelmezése? A választ ez: a leghatározottabban nem. A mazdean szentírások, a Zend Avesta, a Vendidâd és a többiek helyesbítik és feltárják a hindu Pantheon isteneinek későbbi ravasz összekuszálását, és Ahura-n keresztül visszahelyezik az Asura-kat a teogóniában őket megillető helyre. Hasonlóképpen a nemrég felfedezett kaldeai táblák is megvédik az első isteni emanációk jó hírnevét. Mindez könnyen bizonyítható. A keresztény angyal-tan közvetlenül és kizárólag a farizeusoktól származik, akik tanításaikat Babilonból hozták magukkal. Mózes törvényeinek valódi őrzői, a szadduceusok nem ismertek semmiféle angyalokat, még az emberi lélek (de nem a személytelen Szellem) halhatatlanságát is tagadták. A Bibliában más angyalokról nem beszélnek, csak az „Isten Fiairól”, akiket Mózes Könyvének VI. fejezetében említenek – őket most Nephilim-nek, a Bukott Angyaloknak tekintenek –, továbbá néhány emberi formájú angyalról, a zsidó Isten „küldötteiről”, akinek a rangja egyébként az eddiginél alaposabb elemzésre szorul. Ahogyan fentebb már bemutattuk, a korai akkádok Ea-nak, Bölcsességnek hívták, amelyet a későbbi kaldeaiak és semiták eltorzítottak Tiamat-tá, Tisalat-tá és Berosus Thalatth-jává, a női Tengeri Sárkánnyá, a mai Sátánná. Valóban: „Milyen mélyre buktál [az emberek keze által], ó ragyogó Csillag, és a Hajnal Fia!”

Nos, mit mondanak el a babiloni „Teremtés” leírások, amelyeket asszír cserép-töredékeken találtak, azok a valódi leírások, amelyekre a farizeusok ráépítették a saját angyal-tanukat? Hasonlítsuk össze George Smith: Assyrian DiscoveriesII/35 és a Chaldean Account of GenesisII/36 című műveit. A Hét Gonosz Isten vagy Szellem történetét tartalmazó táblán a következő leírást találjuk; a fontos részeket dőlt betűvel szedtük:

1. Az első napokban a gonosz Istenek,

2. az angyalok, akik fellázadtak, akik a mennyek alsó részén

3. lettek teremtve,

4. gonosz munkájukat végezték

5. gonosz elmével tervezve… stb.

Így a lehető legvilágosabban kitűnik egy folyamatos szövegű töredékből, és így nem lehet kétség az értelmezésben, hogy a „lázadó angyalokat” a „mennyek alsó részén” teremtették, vagyis hogy a fejlődés egyik anyagi síkjához tartoztak és tartoznak, bár ez nem az a sík, amit érzékeinkkel megismerhetünk, az számunkra általában láthatatlan marad, és így tárgyiasulatlannak tekinthető. Akkora tévedésben voltak-e a gnosztikusok ezek után, akik azt állították, hogy a látható világunk, és különösen a Föld teremtését az alacsonyabb angyalok, a kisebb Elohim végezték, akiknek egyike – tanításuk szerint – Izrael Istene volt? Ezek a gnosztikusok időben közelebb voltak az ősi Titkos Tanítás feljegyzéseihez, és ezért feltételezhetjük, hogy jobban ismerték annak tartalmát, mint a beavatatlan keresztények, akik több száz évvel később magukra vállalták, hogy újrafogalmazzák és helyesbítik az elmondottakat. De lássuk, mit mond még ugyanaz a tábla a továbbiakban:

7. Heten voltak [a gonosz istenek].

 

Ezután leírja ezeket, a negyedik közülük a „kígyó” volt, az emberi fejlődés negyedik fajának fallikus szimbóluma.

15. Mind a hét Anu Isten, királyuk küldöttje.

Nos, Anu a kaldeai Szentháromság egyik tagja, és egyik aspektusában azonos Sin-nel, a „Holddal”. A héber kabbalában a Hold minden materiális élet magjának az Argha-ja, és még szorosabban kapcsolódik kabbalisztikusan Jehovához, aki kettős nemű, ahogyan Anu is az. Az ezotériában mindkettőt megjelenítik, és kettős megjelenési formában tekintenek rá: hímnemű vagy szellemi és nőnemű vagy anyagi, vagyis szellem és anyag, a két ellentétes princípium. Ennek következtében „Anu küldötteit” – aki különben Sin, a „Hold” – a 28-41. sorokban úgy jelennek meg, hogy végül legyőzi őket ugyanezen Sin Bel, a Nap és Istar, a Vénusz segítségével. Az asszirológusok ezt ellentmondásnak tartják, pedig csak egyszerűen az ezoterikus tanítás metafizikája.

A „bűnbeesés” misztériumának egynél több értelmezése van, ugyanis hét kulcs létezik hozzá. A teológiában ráadásul két „bűnbeesés” van: az arkangyalok lázadása és az ő „bukásuk”, valamint Ádám és Éva „bűnbeesése”. Így mind az alacsonyabb, mind a magasabb hierarchiákat egy feltételezett bűntényért teszik felelőssé. A „feltételezett” kifejezés valódi és helyes jelző, mert mindkét esetben téves értelmezésen alapul. Az okkultizmusban mindkettőt karmikus következménynek tekintik, és mindkettő a fejlődés törvényének tartozéka – amely egyrészt értelmi és szellemi, másrészt pedig fizikai és pszichikai. A „bűnbeesés” vagy „bukás” egy egyetemes allegória. A fejlődés létrájának egyik végén elindítja a „lázadást”, vagyis a megkülönböztető értelem vagy tudat tevékenységét a különböző síkokon, keresve az anyaggal való egyesülést. A másik, az alsó végén pedig az anyag lázadását a szellem ellen, vagyis a szellemi tétlenség elleni tevékenységet. Ebben rejlik egy tévedés csírája, ami ilyen szerencsétlen hatással volt a civilizált társadalom felfogására több, mint 1800 éven keresztül. Az eredeti allegóriában az anyag – tehát az anyagibb angyalok – az, amit a szellem legyőzőjének tekintettek, vagyis az e síkra „bukott” arkangyalok legyőzőjének.

Ők, a lángpallosúak [az állati szenvedélyűek] megfutamították a Sötétség Szellemeit.

Mégis ez utóbbiak voltak azok, akik a tudatos és isteni spiritualitás győzelméért harcoltak a Földön, és elbuktak, mert nem tudtak ellenállni az anyag hatalmának. A teológiai dogma azonban az ellenkezőjét állítja. Jehova képviselője Michael, „aki hasonlatos Istenhez” az, aki a mennyei seregeket vezeti – ahogyan Milton fantáziájában Lucifer a pokolbeli seregek vezére –, és legyőzi a Sátánt. Igaz, hogy Michael természete függ Teremtőjétől és Mesterétől. Azt, hogy ez utóbbi kicsoda, csak akkor tudhatjuk meg, ha gondosan tanulmányozzuk a „mennyei háború” allegóriáját a csillagászati kulcs segítségével. Ahogyan Bentley bebizonyította, a hésziodoszi „Titánok háborúja az Istenek ellen”, valamint a Purâna-i legendában található Asura-k vagy a Târakâmaya háborúja a dévák ellen, mindenben azonos egymással, kivéve a neveket. A csillagok állása megmutatja – Bentley az i. e. 945 évet vette, mint az ilyen együttállás legközelebbi időpontját – hogy:

valamennyi bolygó a Szaturnusz kivételével, az égbolt ugyanazon oldalán volt, mint a Nap és a Hold.

Vagyis a Szaturnusz ellenfelei voltak. Mégis a Szaturnusz, vagyis a zsidó „Holdisten” az, akit győztesnek mutat be mind Hésziodosz, mind Mózes, és egyiküket sem értették meg. Így történt, hogy a valódi jelentés eltorzult.

 

8. JÖTTEK A LÁNGOK. A TÜZEK A SZIKRÁKKAL, AZ ÉJSZAKA TÜZEI ÉS A NAPPAL TÜZEI. (a) KISZÁRÍTOTTÁK A ZAVAROS, SÖTÉT VIZEKET. SAJÁT MELEGÜKKEL FELITATTÁK AZOKAT. JÖTTEK A MAGASSÁG LHA-I,II/37 ÉS A MÉLYSÉG LHAMAYIN-JAII/38. (b) ELPUSZTÍTOTTÁK A KÉT- ÉS NÉGYARCÚ FORMÁKAT. LEGYŐZTÉK A KECSKE-EMBEREKET, A KUTYAFEJŰ EMBEREKET, A HALTESTŰ EMBEREKET.

 

(a) A „Lángok” a szellemek egyik hierarchiája, amely párhuzamos, sőt talán azonos az Ézsaiás által említettII/39 „égő” tüzes Saraph-fal (Seraphim), akik a héber teogóniában a „Mindenható trónjánál” szolgálnak. A „Lángok” ura Melha. Egy népszerű legenda szerint, amikor megjelenik a Földön, egy Buddha személyiségét ölti magára. Ő a legrégibb és legmélyebben tisztelt Lha-k egyike, egy buddhista Szent Michael.

(b) A „Mélység” szót nem szabad úgy érteni, hogy az pokolbeli régiókat jelent, hanem egyszerűen egy alacsonyabb rendű létezésről van szó, amely szellemi vagy inkább éterikus, mert a Földünk közelében van, vagy egy fokkal magasabban, mint a mi földi szféránk. A Lha-k pedig a magasabb szférák szellemei – innen ered Tibet fővárosának, Lha-ssa-nak a neve.

Ehhez a slokához – egy tisztán fizikai természetű és Földünkön levő élet fejlődéséhez tartozó magyarázaton kívül – még egy allegorikus jelentést is hozzá lehet kapcsolni, vagyis valójában többet is, ahogyan tanítják. A „Lángok”, vagy „Tüzek” a szellemet vagy férfi elemet jelentik, a „Víz” pedig az anyag vagy az ellenkező elem. Itt ismét egy utalást találunk a szellem azon tevékenységében, hogy megöli a tisztán anyagi formát, az örök harcra, amely a fizikai és a pszichikai síkon a szellem és az anyag között zajlik. Ez ráadásul egy tudományos kozmikus tény. A következő vers ugyanis ezt mondja:

 

9. A VÍZ-ANYA, A NAGY TENGER SÍRT. FELEMELKEDETT, ELTŰNT A HOLDBAN, AMELY ŐT FELHÚZTA ÉS MEGSZÜLTE.

 

Nos, mit jelenthet ez? Nem nyilvánvaló utalás-e ez arra az árapály jellegű eseményre, amely bolygónk történelmének korai szakaszában, a negyedik körében végbement? A modern kutatás az utóbbi időkben sokat töpreng a paleozoikus nagy árvizekkel kapcsolatban. G.H. Darwin elmélete az volt, hogy legalább 52 millió évvel ezelőtt – de valószínűleg sokkal régebben – a Hold a Föld képlékeny anyagából jött létre. Ott folytatva a kutatásokat, ahol Helmholtz, Ferrel, Sir William Thomson és mások abbahagyták, rekonstruálta a Föld forgó mozgásainak árapály-késleltető folyamatát, messze visszamenve az idők kezdetéig, és a Holdat bolygónk gyermekkorában csak „a jelenlegihez képest töredéknyi távolságba” helyezte el a Földtől. Röviden, az volt az elmélete, hogy a Hold vált ki a Földből. Amikor az árapály felemelkedése egybeesett a gömbszerű tömeg kilengésével – mivel akkor a centrifugális erő közel azonos volt a gravitációval – az utóbbi vereséget szenvedett, és így az árapály-szerűen kiemelt tömeg el tudott válni a Földtől.II/40

Az okkult tanítás ennek pontosan az ellenkezője. A Hold sokkal régibb, mint a Föld, és ahogyan az I. kötetben megmagyaráztuk, a Föld köszönheti létét a Holdnak, akárhogyan magyarázza a csillagászat és a geológia ezt a tényt. Innen ered az árapály jelensége és a Hold vonzása, amelyet bolygónk folyékony része megjelenít, amint örökké fel akar emelkedni szülőjéhez. Ez a jelentése annak a mondatnak, hogy a Víz-anya „felemelkedett, eltűnt a Holdban, amely őt felhúzta és megszülte”.

 

10. AMIKOR EZEKII/41 ELPUSZTULTAK, A FÖLD-ANYA CSUPASZON MARADT.II/42 KÉRTE, HOGY SZÁRÍTSÁK KI.II/43

 

Elérkezett a Föld kéregképződésének ideje. A vizek elváltak egymástól, és a folyamat megindult. Ez egy új élet kezdete volt. Az egyik kulcs ezt árulja el nekünk. Egy másik kulcs a Víz eredetét tanítja, annak elegyedését a Tűzzel – amit „Folyékony Tűznek” nevez – és nekilát, hogy alkímiailag levezesse e kettő származékait – vagyis a szilárd anyagokat, mint az ásványok és a talajok. A „Tér Vizei”, a hímnemű Szellem-tűz és a nőnemű (gáznemű) Víz származéka vált Földünkön az óceáni térségekké. Varuna-t lehúzzák a végtelen térből, hogy Neptunuszként uralkodjon a véges tengereken. Mint mindig, a népi képzeletről azt találjuk, hogy egy szigorúan tudományos alapon nyugszik.

A víz mindenhol a női elem szimbóluma, Mater, amelyből az M betű származik, ami képszerűen a  víz hieroglifából ered. Ez az egyetemes anyaméh vagy a „Nagy Mélység”. Vénusz, a nagy Szűzanya a tenger hullámaiból emelkedik ki, Cupido vagy Erosz pedig a fia. Vénusz azonban Gaea-nak, Gaia-nak, a Földnek egy későbbi mitológiai változata, amely magasabb megjelenésében Prakriti, a természet, metafizikailag pedig Aditi, sőt még Mûlaprakriti is, Prakriti gyökere, vagy annak noumenonja.

Ebből következik, hogy Cupido vagy a szerelem az eredeti jelentésében Erosz, az Isteni Akarat vagy a látható teremtésen keresztül önmagát megnyilvánító vágy. Emiatt Fohat, Erosz ősalakja a Földön az „élet-elektromosság” nagy erejévé, vagy az „élet-adó” szellemmé válik. Emlékezzünk vissza a görög istenek származástanára, és próbáljuk meg felfogni annak filozófiáját. A görögök azt tanítják, hogy minden dolog, beleértve az isteneket is, létezését az Óceánnak és feleségének, Tethys-nek köszönhetik. Ez utóbbi Gæa, a Föld, vagy a természet. De kicsoda Óceán? Az Óceán a mérhetetlen tér, a Káoszban levő Szellem, ami az Istenség, Tethys pedig nem a Föld, hanem a kialakulás folyamatában levő őseredeti anyag. A mi esetünkben tehát nem Aditi-Gæa nemzi Ouranos-t vagy Varuna-t, a fő Âditya-t a hét bolygói isten közül, hanem Prakriti, amely anyagiasult és helyhez kötődött. A Hold, amely teogóniai jellegében hímnemű, kizárólag kozmikus aspektusában a női nemző princípium, ahogyan a Nap ugyanannak a hímnemű jelképe. A víz a Hold ivadéka, amely minden nemzetnél androgün istenség.

A fejlődés az analógia törvényei szerint ugyanúgy megy végbe a Kozmoszban, mint a legkisebb bolygó keletkezésénél. Tehát a fent lejátszódó dolgok – alkalmazva ezt a működési módra az Univerzum megjelenésének idején – alkalmazandók Földünk kialakulásának esetében is.

A most ismertetett stanza azzal kezdődik, hogy harminc „crore-ról”, azaz 300 millió évről beszél. Megkérdezhetik: Mit tudhattak a régiek a geológiai korszakok időtartamáról, amikor még a modern tudósok vagy matematikusok sem tudják kiszámítani e korszakok hosszát, még megközelítő pontossággal sem? Akár rendelkeztek ehhez jobb eszközökkel, akár nem – kijelenthető, hogy az állatövük azt bizonyítja, hogy igen –, a régi brahmanák kronológiáját amennyire csak lehet, olyan hitelesen fogjuk bemutatni.

 

A brahmanák kronológiája

 

Nincs nagyobb rejtély a tudományban, nincs reménytelenebbül megoldhatatlan problémája, mint a kérdés: Milyen idős – akár csak megközelítőleg is – a Nap és a Hold, a Föld és az ember? Mit tud a modern tudomány a világkorszakok időtartamáról, vagy akár csak a geológiai időszakok hosszáról?

Semmit, egyáltalán semmit.

Ha kronológiai információért fordulunk a tudományhoz, akkor azok, akik őszinték és igazmondók, mint például Pengelly, a kiváló geológus, azt mondják: „Ezt nem tudjuk.”II/44 Annyit megtudhatunk, hogy eddig még nem lehetett megbízható számadatokkal megbecsülni a világ és az ember korát, és hogy ez mind a geológia, mind az antropológia számára síkos terület. Amikor azonban az ezoterikus filozófia egyik tanulmányozója elő mer hozakodni az okkult tudomány tanításaival, azonnal letorkolják. Miért kell ennek így lennie, amikor a legnagyobb tudósok saját fizikai módszereikre támaszkodva még csak megközelítő egyetértésre sem tudtak jutni?

Igaz, hogy a tudományt aligha lehet hibáztatni ezért. Valóban, a történelem előtti idők örök sötétségében a kutatók utat vesztenek abban a labirintusban, amelynek folyosói sehová sem nyílnak, és lehetetlenné teszik a kijutást az ősi múltba. Beleveszve saját ellentmondó feltevéseik útvesztőjébe, visszautasítva – szokásuk szerint – a keleti hagyomány bizonyítékait, vezérfonal vagy bármilyen mérföldkő segítsége nélkül mi mást tehetnének a geológusok vagy az antropológusok, mint hogy felvegyék Ariadné vékony fonalát ott, ahol először észreveszik, és azután találomra nekivágjanak az útnak? Ezért azt mondják elsőre, hogy a legtávolabbi időpontot, amiről rendelkezünk dokumentációs feljegyzéssel, az antropológia általában úgy tekinti, mint „a történelem előtti korszak legkorábbi ténylegesen látható pontját”, hogy az Encyclopedia Britannica cikkírójának szavait idézzük.

Ugyanakkor bevallja, hogy „e korszak mögött a történelem előtti korok hatalmas meghatározhatatlan sorozata húzódik meg”.

Először is ezekkel a meghatározott „korokkal” fogjuk kezdeni. Ezek csak az anyag puszta szeme számára „történelem előttiek”. Minden faj látnoka vagy prófétája spirituális sas-szeme számára Ariadné fonala szakadás vagy törés nélkül húzódik a „történelmi korszakokon” túl, biztosan és folyamatosan, egészen az idők kezdetéig, a fonalat tartó kéz pedig túlságosan is hatalmas, semhogy elejtse, vagy elszakadni engedje. Léteznek feljegyzések, bár a beavatatlanok elutasítanák azokat, mint fantázia-szültéket. Pedig valójában többet közülük hallgatólagosan elfogadnak a filozófusok és nagy tudású emberek, míg változatlan visszautasításban csak az ortodox tudomány hivatalos és közös testülete részesíti őket. Mivel pedig ez utóbbi még csak egy megközelítő elképzelést sem hajlandó adni a geológiai korszakok időtartamáról – eltekintve néhány egymással ütköző és ellentmondó hipotézistől – lássuk, mit taníthat az árja filozófia nekünk.

Ahogyan már mondtuk, az ilyen számítások, amelyeket a Manu és a Purâna-k megadnak – eltekintve néhány jelentéktelen és teljesen nyilvánvaló szándékos túlzástól – szinte azonosak az ezoterikus filozófiában tanítottakkal. Ez láthatóvá válik, ha a kettőt összehasonlítjuk bármilyen elismert ortodoxiájú naptárban.

Minden ilyen naptár közül a legjobb és legteljesebb jelenleg Dél-India művelt brahmanjainak jótállása mellett a már említett tamil naptár, az úgynevezett Tirukkanda Panchanga, amelyet – mint mondják – Asuramaya adatainak titkos töredékeiből, és azoknak tökéletesen megfelelve szerkesztettek össze. Ahogyan Asuramaya-ról azt mondják, hogy ő volt a legnagyobb csillagász, még azt is suttogják róla, hogy ő volt a „Fehér Sziget” leghatalmasabb „varázslója”, amit „a bűn befeketített”, vagyis Atlantisz szigetén.

A „Fehér Sziget” szimbolikus név. Asuramaya a Jñâna-bhâskara hagyományai szerint nyugaton Romaka-pura-ban élt, ez a név pedig célzás a harmadik faj „Izzadság-szülötteinek” földjére és bölcsőjére. Ez az ország vagy kontinens már korokkal Asuramaya élete előtt eltűnt, mert ő atlantiszi volt. Viszont közvetlen leszármazója volt a Bölcs Fajnak, a halhatatlan fajnak. Sok legenda kering erről a hősről, Sûrya-nak, magának a Napistennek a tanítványáról, ahogyan az indiai leírások állítják. Nem sokat számít, vajon az egyik vagy a másik szigeten élt, a lényeges az, hogy bebizonyítsuk, nem egy mítoszról van szó, ahogyan ezt Dr. Weber és mások állítják. Még érdekesebb azonban az a tény, hogy az ősi korok e hősének szülőföldjét nyugaton levő Romaka-pura-nak nevezik, mert ez a név az ezoterikus tanításban szereplő izzadság-szülte fajokra, a „szülők pórusaiból született” emberekre enged következtetni. Szanszkrit nyelven a „ROMA-KÛPA” „haj-pórust” jelent. A Mahâbhârata-banII/45 egy Rauma-nak nevezett népről azt mondják, hogy őket Vîrabhadra, egy szörnyű óriás pórusaiból teremtették. Ő volt az, aki elpusztította Daksha áldozatát. Más törzsekről és népekről is állítják, hogy ilyen módon születtek. Mindezek a késői második és a korai harmadik fajra vonatkoznak.

A következő számokat az imént említett naptárból vettük. Lábjegyzetben mutatjuk be az eltéréseket az Ârya Samâj iskola számadataitól:

 

I.

A kozmikus fejlődésII/46 kezdetétől a hindu Tarana évig (vagyis 1887-ig)

 

1,955,884,687 év

II.

Az (asztrális), ásványi, növényi és állati birodalmak fejlődési ideje az ember megjelenéséig

 

300,000,000 évII/47

III.

Az „emberiség” első megjelenése (a mi bolygói láncunkban) óta eltelt idő

 

1,664,500,987 évII/48

IV.

A Vaivasvata ManvantaraII/49 – vagy Emberi Korszak – beköszönte óta 1887-ig eltelt idő

 

18,618,728 év

V.

Egy Manvantara teljes időtartama

308,448,000 év

VI.

Tizennégy Manvantara és egy Satya Yuga korszak összesen jelenti Brahmâ egy napját, vagyis egy teljes Manvantarát, tehát

 

4,320,000,000 évet.

 

Ezért egy Mahâ Yuga-ban van összesen:

4,320,000 évII/50

 

A Kali Yuga kezdetétől 1887-ig eltelt:

4989 év.

 

Hogy ezt részleteiben még világosabbá tegyük, bemutatjuk Rao Bahadur P. Sreenivas Row számításait a Theosophist 1885. novemberi számából.

 

 

Földi év

A földi halandó 360 napja 1 évet tesz ki.

1

A Krita Yuga tartama

1,728,000

A Tretâ Yuga tartama

1,296,000

A Dvâpara Yuga tartama

864,000

A Kali Yuga tartama

432,000

A fenti négy Yuga összesen egy Mahâ Yuga-t tesz ki

4,320,000

71 ilyen Mahâ Yuga alkotja egy Manu uralkodásának korszakát

 

306,720,000

14 Manu uralkodásának időtartama 994 Mahâ Yuga, amely összesen

 

4,294,080,000

Hozzáadva a Sandhi-kat, vagyis az egyes Manuk uralkodása közötti időközöket, amelyek összesen hat Mahâ Yugat-t tesznek ki

 

 

25,920,000

A 14 Manu uralkodásának és az interregnumoknak az összege 1000 Mahâ Yuga, amely egy Kalpa-t jelent, vagyis Brahmâ egy napját

 

 

4,320,000,000

Minthogy Brahmâ egy éjszakája ugyanilyen hosszú, így Brahmâ egy napja és egy éjszakája

 

8,640,000,000

360 ilyen nap és éjszaka alkotja Brahmâ egy évét

3,110,400,000,000

100 ilyen év alkotja Brahmâ egy korszakának, vagyis egy Mahâ Kalpa-nak a teljes időtartamát

 

311,040,000,000,000

 

Ezek az egész Indiában elfogadott exoterikus számok, és egészen jól illeszkednek a Titkos Munkák számaihoz. Ez utóbbiakat viszont még kibővítették több ezoterikus ciklusra való felosztással, amelyeket brahmani, könnyen érthető írások soha nem említenek, ezek egyike például a Yuga-k felosztása a faji ciklusokra, amiket máshol ismertetünk. A többit részleteikben természetesen sohasem hozták nyilvánosságra. Mindazonáltal ezek ismertek minden „kétszer-született” (Dvija vagy beavatott) brahman számára, és a Purâna-k is tartalmaznak néhány rájuk vonatkozó burkolt utalást, amelyeket eddig még egyetlen gyakorlatias orientalista sem próbált meg kibogozni, de ha akarná, se tudná.

Ezek a szent csillagászati ciklusok mérhetetlenül ősiek, legnagyobb részüknek az a jellemzője, hogy a számításokat – ahogyan már megállapítottuk – Nârada és Asuramaya végezték. Az utóbbiról az a hír járja, hogy óriás és varázsló volt. De a vízözön előtti óriások – a Biblia szerinti Gibborim – nem voltak mind rosszak vagy varázslók, ahogyan ezt a keresztény teológia feltételezi, amely minden okkultistában a Gonosz szolgáját látja. Rosszabbak sem voltak, mint az „egyház sok hűséges fia”. Egy Torquemada és egy Medici Katalin saját korukban bizonyára sokkal több rosszat tettek, méghozzá Mesterük nevében, mint bármely atlantiszi óriás vagy az ősi idők félistene, akár küklopszoknak, medúzának, vagy az Orphikus Titánnak, az Ephialtes-ként ismert kígyószerű szörnynek nevezték őket. Voltak „óriások” is a régi időkben, ahogyan ma is vannak rossz „pigmeusok”. A Lankâ-i Rakshasa-k és Yaksha-k sem rosszabbak, mint a mi modern dinamitos merénylőink és a modern háborúk bizonyos keresztény és civilizált tábornokai. Ők pedig nem is mítoszok.

Ahogyan egy modern író valahol megjegyzi:

Annak, aki nevetne Briareus-on és Orionon, nem szabadna elmennie Karnakba vagy Stonehenge-be, de még csak beszélnie sem szabad róluk.

Mivel az imént ismertetett brahmani számok nagyjából megegyeznek az ezoterikus rendszerünk számításaival, kérjük az olvasót, jól jegyezze meg azokat.

Az Enciclopaedia Britannica-ban azt találjuk a tudomány végső szavaként, hogy az ember létezése csak „néhány tízezer évre” nyúlik vissza. Nyilvánvaló, hogy ezek a számok 10,000 és 100,000 között ingadozhatnak, ezért nagyon keveset jelentenek, ha egyáltalán jelentenek valamit, és csak sűrűbbé teszik a kérdést körülvevő sötétséget. Ráadásul a baj az, hogy a tudomány az ember keletkezését a „jégkorszak előtti vagy utáni időszakra teszi, ha ugyanakkor kijelenti, hogy az úgynevezett „jégkorszak” egyszerűen a korszakok hosszú egymásutánja, amely

bármilyen hirtelen változás nélkül ment át abba, amit emberi vagy legújabb kornak nevezünk… mivel a geológiai korszakok átfedése az idők kezdete óta szabály.II/51

Ez utóbbi „szabály” csak még rejtélyesebb, bár szigorúan tudományos és helyes információt eredményez, amely szerint:

A mai ember pedig egykorú az Alpok völgyeiben és Finnországban található jégkorszakkal.II/52

Ha tehát a Titkos Tanítás, sőt még az exoterikus hinduizmus és hagyományai nem adtak volna tanításokat ezzel kapcsolatban, akkor még ma is teljes bizonytalanságban lebegnénk az egyik tudományos iskola meghatározatlan „korszakai”, a másik „néhány tízezer éve” és a bibliai magyarázók 6000 éve között. Ez annak a számos oknak az egyike, amiért a modern idők tudósainak – jóllehet tiszteletreméltó – következtetéseit kénytelenek vagyunk figyelmen kívül hagyni minden olyan kérdésben, ami a történelem előtti őskorra vonatkozik.

A modern geológia és antropológia természetesen nem fogadhatja el a nézeteinket. E két tudománnyal szemben azonban az okkultizmusnak legalább annyi fegyvere van, mint a csillagászati és fizikai elméletekkel szemben. Hiába állítja Laing azt, hogy:

A régebbi és az újabb képződményekre vonatkozó ilyen típusú [kronológiai] számítások nem elméleten, hanem pozitív tényeken alapulnak, amiket mindkét irányban csak bizonyos lehetséges tévedés[?] korlátoz.II/53

Az okkultizmus be fogja bizonyítani a tudományos beismerések alapján, hogy a geológia nagyon is sokat téved, gyakran még többet is, mint a csillagászat. Laing ugyanezen bekezdésében, amelyben pontosság tekintetében a csillagászattal szemben a geológiát tekinti elsőbbrendűnek, találunk egy olyan részt, amely éles ellentmondásban van a legjobb geológusok beismeréseivel. A szerző ezt mondja:

Röviden, a geológia következtetései, legalábbis a szilur korszakigII/54, amikor a dolgok jelenlegi rendje már meglehetősen összeállt, megközelítőleg [valóban] tények és nem elméletek, míg a csillagászati következtetések adatokon alapuló elméletek, amelyek oly bizonytalanok, hogy míg egyes esetekben valószínűtlenül rövid időt eredményeznek, … addig más esetekben szinte hihetetlen hosszú időt adnak.II/55

Ezek után biztosítja az olvasót, hogy a „legbiztosabb módszernek”:

az tűnik, ha feltételezzük, hogy a geológia valóban bebizonyítja a dolgok jelenlegi rendjének időtartamát, ami 100 millió évnél valamivel többet tesz ki, a csillagászat pedig mérhetetlen hosszúságú, de ismeretlen időtartamot ad meg a múltra és a jövőre a Naprendszer születésére, növekedésére, teljes kifejlődésére, hanyatlására és pusztulására, aminek Földünk jelenleg lakható fázisban levő egyik kicsi bolygója.II/56

A múlt tapasztalataiból ítélve a legkisebb kétségünk nincs afelől, hogy ha egyszer válaszolni kellene „az exoterikus (és ezoterikus) árja kronológia abszurd, tudománytalan és nevetséges állításaira”, akkor mind a „hihetetlenül rövid eredményeket”, vagyis csak 15 millió évet megadó tudósok, a „600 millió évvel számoló” tudósok, valamint azok, akik elfogadják Huxley 1 milliárd évét,II/57 „amikor az üledékképződés megkezdődött Európában”, valamennyien ugyanolyan dogmatikus álláspontot fognak elfoglalni. Azt sem fogják elmulasztani, hogy emlékeztessék az okkultistát és a brâhmant, hogy az egzakt tudományt csakis a modern tudósok képviselik, akiknek kötelességük, hogy harcoljanak a „pontatlanság” és a „babonaság” ellen.

Földünk „lakhatósági fázisa” csak a dolgok jelenlegi rendjére vonatkozik, és csak a jelenlegi emberiségre, annak mostani „bőrruhájára” és foszfortartalmú csontjaira és agyára.

Készek vagyunk elfogadni a geológia által ajánlott 100 millió évet, minthogy azt tanultuk, hogy a jelenlegi fizikai emberiség – másként a Vaivasvata emberiség – csak 18 millió évvel ezelőtt kezdődött. De a geológia, amint bemutattuk, nem szolgál tényekkel a geológiai korszakok időtartamárról, még annyival sem, mint a csillagászat. W. Pengelly, a Királyi Társaság tagja mértékadó levelében – amelyből máshol már idéztünk – ezt mondja:

Jelenleg lehetetlen, és talán soha nem is lesz lehetséges a geológiai korokat – még megközelítőleg sem – évekbe vagy akár évezredekbe összefoglalni.

Mivel pedig eddig még másfajta emberi maradványokat nem ástak ki, csak olyat, amilyen az ember jelenlegi formája, – végeredményben mit tudhat a geológia az emberről? Nyomon követik a zónákat vagy rétegeket, és azokkal együtt az ősi állati életet, le egészen a szilur korig. Amikor majd ugyanilyen módon nyomon követik az embert annak ősi protoplazmikus formájáig, akkor majd hajlandók leszünk elismerni, hogy tudhat valamit az ősi emberről. Lehet, hogy nem túlságosan fontos „a mai ember gondolkodásának szempontjából a modern tudományos felfedezésnek az a megállapítása”, hogy

az ember egy 15 millió évig tartó korszak utolsó 50 ezer évében, vagy pedig egy 150 millió évig tartó korszak utolsó 500 ezer évében állandó, bár lassú fejlődésen ment keresztül.II/58

ahogyan ezt S. Laing közli olvasóival, de ez az okkultisták állításaihoz képest nagyon is sok. Ha az utóbbiak nem bizonyítják be azt, hogy megvan a lehetősége, esetleg teljes bizonyossága annak, hogy az ember már 18 millió évvel ezelőtt élt, akkor lehet, hogy jobb lett volna a Titkos Tanítást meg sem írni. Ebben az irányban kell tehát erőfeszítéseket tennünk, és éppen a modern geológusok és a tudósok azok, akik bizonyítékot fognak szolgáltatni erre a tényre majd a VI. kötetben. Eközben és annak a ténynek ellenére, hogy az orientalisták a hindu kronológiát állandóan „tényleges” számítási alap nélküli képzelgésként mutatják be,II/59 ami egy egyszerű „gyermekes dicsekvés”, ugyanakkor gyakran kiforgatják értelméből azért, hogy azt a nyugati elméletekkel összeegyeztethessék. Soha számokkal annyit nem vacakoltak, annyira értelmükből ki nem forgattak, mint a Yugá-k és a Mahâ Yugá-k híres, 4, 3, 2-vel kezdődő, és más számjegyekkel folytatott számaival.

Mivel a történelem előtti események teljes ciklusa, mint a fajok fejlődése és átalakulása, valamint az ember rendkívüli ősisége a fenti kronológián alapul, különösen fontos, hogy azt más, létező számításokkal ellenőrizzük. Ha a keleti kronológiát elutasítják, akkor legalább meglesz az a vigaszunk, hogy semmilyen más kronológia – akár a tudomány, akár az egyházak számai – sem lesz egy hajszálnyival sem megbízhatóbb. Ahogyan Max Müller professzor mondja, gyakran éppen olyan fontos bebizonyítani egy dolog valótlanságát, mint rámutatni arra, mi a valóság. Ha pedig egyszer sikerül rámutatnunk mind a keresztény, mind a tudományos számítások tévedéseire – megadva nekik azt a méltányos lehetőséget, hogy azt a mi kronológiánkkal összehasonlíthassák –, akkor egyiknek sem lesz ésszerű alapja annak kijelentésére, hogy az ezoterikus számok kevésbé megbízhatók, mint a sajátjaik.

Emlékeztetnünk kell itt az olvasót a korábbi munkánkban, az Isis Unveiled-benII/60 szereplő néhány megjegyzésre a néhány oldallal korábban idézett számokkal kapcsolatban.

Ma már néhány további ténnyel ki lehet egészíteni az ott ismertetett információt, amelyek már minden orientalista számára ismertek. A 4,320-as sorozat – további számjegyekkel megtoldva – szentsége mögött az a tény húzódik meg, hogy a sorozatot alkotó számjegyek mind külön, mind együttesen, különböző variációkban, egytől egyig a természet legnagyobb misztériumait szimbolizálják. Valóban, akár külön vesszük a 4-et, vagy a 3-at, vagy a kettőt együtt, hogy 7 legyen, akár pedig mind a hármat, 4, 3, 2, összeadva, hogy 9 legyen, mindezek a számok megjelennek a legszentebb és okkultabb anyagokban, és megörökítik a természet működéseit annak örökkévaló, periodikus jelenségeiben. Ezek soha nem tévedő, állandóan visszatérő számok, és a természet titkait tanulmányozó előtt felfednek egy valódi, isteni rendszert, a kozmogónia intelligens tervét, amely az idő, a korszakok, a láthatatlan hatások, a csillagászati jelenségek természetes kozmikus felosztását eredményezi, azok hatásaival és visszahatásaival a földi, sőt az erkölcsi természetre, a születésre, a halálra és a növekedésre, az egészségre és a betegségre. Mindezek a természeti események magában a kozmoszban végbemenő ciklikus folyamatokon alapulnak, és azoktól függenek. Ezek a ciklusok periodikus hatóerőket hoznak létre, amelyek kívülről hatnak, befolyásolják a Földet és mindent, ami rajta él és lélegzik bármely Manvantara kezdetétől a végéig. Az okok és okozatok lehetnek ezoterikusak, exoterikusak, és úgymond „endexoterikusak”.

Az Isis Unveiled-ben írtuk azt, amint most megismételünk: Mi egy ciklus alján vagyunk, és nyilvánvalóan egy átmeneti állapotban. Platón az Univerzum intellektuális fejlődését minden ciklus folyamán termékeny és terméketlen periódusokra osztja. Az evilági régiókban a különböző elemek szférái örökre tökéletes harmóniában maradnak az isteni természettel – mondja Platón – „de részei”, mivel túlságosan közel vannak a földhöz, és a földi dolgokkal (vagyis az anyaggal, tehát a gonosz birodalmával) keverednek, „néha megfelelnek az (isteni) természetnek, néha ellentétesek azzal”. Amikor a minden elemet magában foglaló egyetemes éterben ezek a körforgások – amiket Eliphas Lévi „az asztrálfény áramlásainak” nevezett – az Isteni Szellemmel harmóniában mennek végbe, akkor Földünk és mindaz, ami hozzá tartozik, termékeny szakaszba kerül. A növények, állatok és ásványok okkult erői mágikusan vonzódnak a „felsőbb természetekhez”, az ember Isteni Lelke pedig tökéletes megértéssel van ezen „alsóbbrendű” természetek iránt. A terméketlen időszakokban azonban az utóbbiak elveszítik mágikus vonzódásukat, és az emberiség többségének szellemi látóképessége annyira vakká válik, hogy minden érdeklődését elveszíti saját Isteni Szellemének magasabb rendű képességei iránt. Jelenleg ilyen terméketlen periódusban vagyunk. A XVIII. század, amelynek során a szkepticizmus rosszindulatú láza elfojthatatlanul kitört, a hitetlenséget, mint örökletes betegséget hagyta a XIX. századra. Az isteni értelemre fátyol borult az emberben, egyedül állati elméje „filozofálgat”. A filozofálgatással pedig hogyan érthetné meg a „Lélek Tanát”?

Ahhoz, hogy ne szakítsuk meg elbeszélésünk fonalát, ezekkel a ciklikus törvényekkel kapcsolatban néhány érdekes bizonyítékot az V. kötetben fogunk bemutatni, addig pedig folytatjuk a geológiai és faji ciklusokra vonatkozó magyarázatainkat.

 

III.           STANZA: KÍSÉRLETEK AZ EMBER MEGTEREMTÉSÉRE

 

11. A Demiurgos leszállása. 12. A holdi istenek parancsot kapnak a teremtésre. 13. A magasabb istenek visszautasítják.

 

11. ELJÖTT AZ URAKNAK URA. A FÖLD TESTÉBŐL ELVÁLASZTOTTA A VIZEKET, ÉS EZ LETT AZ ÉGBOLT ODAFENN, AZ ELSŐ ÉG.III/1

 

Ebben a kérdésben a hagyomány ismét egyetemes. Ugyanígy hangzik a legkorábbi változatában, amelyeket a Purâna-kban ismételnek el, mint a legkésőbbiben, a mózesi leírásban. Az előbbiben ez áll:

Az Úr [az Isten, Brahmâ formájában], amikor a világ egyetlen óceánná vált, elhatározta, hogy mivel a vizekben fekszik a föld, és kívánatos azt kiemelni [elválasztani azt], önmagát egy másik formában teremtette meg. Ahogyan az előző Kalpában [Manvantarában] a teknősbéka alakját öltötte fel, úgy ebben egy vadkan formáját vette fel, stb.III/2

Az elohimi „teremtésben”III/3 „Isten elválasztotta a vizektől az égboltozatot, s megjelent a szárazföld”. Ekkor jön az a hagyományos szeg, amelyre a kabbalista értelmezés ezoterikus részét akasztják.

 

12. A NAGY CHOHAN-OKIII/4 HÍVTÁK A HOLD URAIT, A LEVEGŐ-TESTŰEKET. „TEREMTSETEK EMBEREKET,III/5 OLYAN TERMÉSZETŰ EMBEREKET, MINT TI VAGYTOK. ADJÁTOK MEGIII/6 FORMÁIKAT BELÜLRŐL. A FÖLDIII/7 MAJD MEGALKOTJA A KÜLSŐ BURKOKAT.III/8 HÍM-NŐK LESZNEK. A LÁNG URAI IS…”

 

Kik a „Hold Urai”? Indiában Pitri-knek vagy „Holdbeli Ősöknek” hívják őket, de a héber kézirat-tekercsekben maga Jehova az, aki a „Hold Ura”, összefoglalóan, mint a Seregek, de úgy is, mint az Elohim egyike. A héberek csillagászatát, és az „idővel kapcsolatos szertartásaikat” a Hold szabályozta. Egy kabbalista, miután megállapítja, hogy „Dániel… az isteni előrelátást meghatározott időkben észleli”, és hogy János Jelenései „egy gondosan kimért négyszögletes városról beszélnek, amely a mennyből ereszkedett alá”, majd így folytatja:

de a mennyek éltető ereje főként a Holdban helyezkedik el… A Hold volt a héber וההי [Jehova]. Szt. Pál pedig ezt írja elő: „Senki meg ne ítéljen benneteket azért, mert betartjátok a hetedik napot és az újhold napját, – ezek a jövendő dolgok árnyéka; de a test (vagy az anyag) Krisztusé”, vagyis Jehováé. A hatalomnak ez a szerepe az, ami „a terméketlen nőt gyermekek boldog anyjává tett”, „mert azok Jehova ajándékai”. Ez a magyarázata annak, hogy miért tiltakozott Súnemita férje az ellen, hogy felesége elmenjen az Isten emberéhez: „ma nincs sem újhold, sem szombat”. A csillagképek élő spirituális erői hatalmas háborúkat hoztak, amiket a csillagok és a bolygók mozgásai és helyzetei jeleztek, és különösen a Hold, a Föld és a Nap együttállásai okoztak ilyeneket. Bentley magyarázatokat fűzött a hinduk „háborújához az istenek és az óriások között”, amit i.e. 945-ben[!] a Hold felszálló csomópontjában történő napfogyatkozás jelzett. Ekkor születettIII/9 vagy jött létre a tengerből SRI (Sarai, S-r-i, a héber Ábrahám feleségeIII/10), aki a nyugatiak Vénusza-Afroditusza [sic] volt, a „hold-nap év, vagy a hold jelképe [mivel Sri a Hold felesége – lásd a lábjegyzetet], a növekedés istennője”.III/11 [Ezért] „a holdév és holdhónap pontos időtartamának tájékozódási pontja és emlékműve, amelynek segítségével ezt a ciklust [a nap 19 tropikus évét és a hold 235 fordulatát] ki lehetett számítani, a Sínai hegy, amelyre az Úr Jehova leszállt”… Pál [azután] egy misztériumokba beavató tanítóként beszél, amikor Ábrahám szabad asszonyáról és rab asszonyáról ezt mondja: „Mert ez a Hágár (Ábrahám rab asszonya) a Sínai hegy Arábiában”. Hogyan lehetett egy asszony egy hegy? És egy ilyen hegy! Mégis, bizonyos értelemben… az volt, és nagyon csodálatosan igaz értelemben. Hágár neve héberül רנה, amelynek számértéke 235, vagyis pontosan a 19 trópusi évvel egyenlő holdhónap, amellyel ez a ciklus teljessé válik, és így a hasonlatot helyessé teszi. A Sínai hegy ugyanis e bölcsesség ezoterikus nyelvén a holdév és a holdhónap pontos időtartamának emléke, aminek segítségével ki lehetett számítani ezt a spirituálisan életadó ciklust. Ezt a hegyet valóban a „Hold hegyének (Sin)” nevezték (lásd: Fuerst). Ugyanígy Ábrahám feleségének, Sarai-nak (SRI) nem lehetett addig gyermeke, amíg nevét Sarah-ra, שרח, nem változtatták, amely megadta neki e holdbeli hatás jellegét.III/12

Mindez tekinthető elkalandozásnak a főtémától, de nagyon is szükséges a keresztény olvasókra való tekintettel. Mert aki elfogulatlanul tanulmányozza egymás mellett Abram vagy Ábrahám, Sarai vagy Sarah – aki „szemrevaló” volt –, valamint Brahmâ és Sarasvatî vagy Shrî, Lakshmî-Vénusz történetét, és mindezek kapcsolatait a Holddal és a vízzel – különösen az, aki megérti a Jehova név valódi kabbalista jelentését és annak viszonyát és kapcsolatát a Holddal –, vajon kételkedhet-e abban, hogy Abram története Brahmâ történetén alapul, és hogy Mózes Könyveit ugyanabból a forrásból írták meg, ahonnan valamennyi régi nép merített? Az ősi szentírásokban minden allegorikus, és minden elválaszthatatlan kapcsolatban van a csillagászattal és a kozmolátriával, és ezeken alapul.

 

13. MINDEGYIKIII/13 A NEKI KIJELÖLT FÖLDRE MENT; HETEN, MINDEGYIK A SAJÁT RÉSZÉRE. A LÁNG URAI VISSZAMARADTAK. ŐK NEM AKARTAK MENNI, NEM AKARTAK TEREMTENI.

 

A titkos tanítások szerint az Isteni Ősapák a bolygó hét részén teremtettek embereket, „mindegyik a saját részén”, vagyis mindegyik egy külsőleg és belsőleg különböző fajt, különböző területeken. Ezt a poligenista kijelentést máshol, a VII. Stanzában vizsgáljuk meg. De kik „Ők”, akik teremtenek, és kik a „Láng Urai”, akik „nem akartak teremteni”? Az okkultizmus a „Teremtőket” tizenkét osztályba sorolja. Ezek közül négy elérte a „Felszabadulást” a „Nagy Korszak” végére, az ötödik készen áll az elérésére, de még tevékeny marad az értelmi síkokon, hét osztály viszont még a karmikus törvény irányítása alatt áll. Ez utóbbiak azok, akik a láncunk embernek helyet adó bolygóin tevékenykednek.

Az exoterikus hindu könyvek a Pitri-k hét osztályát, és közülük az Ősapák vagy az Ősök két meghatározott fajtáját említik: a Barhishad-okat és az Agnishvâtta-kat, vagyis azokat, akik rendelkeztek a „szent tűzzel”, és azokat, akikből hiányzott. Úgy tűnik, a hindu szertartástan az áldozati tüzekkel kapcsolja őket össze, valamint a Grihastha (családapa) bráhminokkal korábbi inkarnációkban, azokkal, akik korábbi életeikben megfelelően ápolták a házi szent tüzeket, és azokkal, akik nem így tettek. Azt mondják, a megkülönbözetés a Védák-ból származik. Az (ezoterikusan) első és legmagasabb osztályt, az Agnishvâtta-t az exoterikus allegóriában a Grihastha-k vagy Brahman-családapák képviselik, akik, mivel elmulasztották a házi tüzek ébrentartását és az égetett áldozatok bemutatását más Manvantarákban töltött régebbi testet öltéseikben, elveszítették minden jogukat, hogy nekik tűzzel történő áldozatokat mutassanak be. Ezzel szemben a Barishad-oknak, mivel ők olyan brahmanák, akik fenntartják a családi szentelt tüzeket, a mai napig is így adják meg a tiszteletet. Ennek következtében az Agnishvâtta-kat úgy ábrázolják, mint akikből hiányzik a tűz, míg a Barishad-ok rendelkeznek azzal.

Az ezoterikus filozófia azonban az eredeti minősítést a két osztály természete közötti különbséggel magyarázza. Az Agnishvâtta Pitri-kből hiányzik a „tűz”, vagyis a teremtő szenvedély, mert ők túlságosan isteniek és tiszták. Viszont a Barishad-ok, mivel ők a Földünkkel sokkal szorosabb kapcsolatban álló Hold-szellemek, a forma, vagyis a porból való Ádám teremtő Elohim-jává váltak.

Az allegória azt mondja, hogy Sanandana és a többi Vedha-k, Brahmâ fiai és első leszármazottai:

Vágy és szenvedély nélküliek voltak, a szent bölcsesség által inspiráltak, akik idegenkedtek az univerzumtól, és nem kívántak utódokat.III/14

Ez tehát a slokában levő „Nem akartak teremteni” szavak jelentése, amit a Kommentár a következőképpen magyaráz:

„A Teremtőerő őseredeti kiáradásai túl közel vannak az Abszolút Okhoz. Ezek átmeneti és szunnyadó erők, amik majd csak a következő és a további fokozatokban fejlődnek ki.”

Ez világos magyarázat. Ezért mondják Brahmâ-ról azt, hogy megdühödött, amikor látta, hogy a

végtagjaiból [gâtra] keletkezett, megtestesült szellemek nem akarják megsokszorozni önmagukat.

Ezek után az allegóriában Brahmâ megteremt további hét elme-szülte fiat,III/15 név szerint a következőket: Marichi, Atri, Angiras, Pulastya, Pulaha, Kratu és Vasishta – az utolsót gyakran Daksha-val helyettesítik, a legtermékenyebbel a Teremtők között. A legtöbb szövegben Vasishtha-Daksha e hét fiát a harmadik Manvantara hét Rishi-jének nevezik. A „harmadik Manvantara” kifejezés egyaránt vonatkozik a harmadik körre és a negyedik kör harmadik gyökérfajára és annak alfajaira. Ezek mind a Föld különféle lényeinek teremtői, a Prajâpati-k, ugyanakkor a korai Manvantarákban vagy fajokban isteni reinkarnációkként jelennek meg.

Így világossá válik, hogy az Agnishvâtta-kat – akikből hiányzott az erősebb „teremtő tűz”, ennélfogva nem voltak képesek fizikai embert teremteni, mivel nem rendelkeztek semmilyen „formával”, amelynek mását vagy az asztrális testet kivetíthették volna – az exoterikus allegóriákban miért mutatják be jógikként, Kumâra-kként (szűz ifjakként), akik „lázadókká” váltak, Asurá-kká, akik harcban és szemben álltak az Istenekkel.III/16 Mégis egyedül ők azok, akik teljessé tudták tenni az embert, vagyis öntudatos, csaknem isteni lénnyé tudták tenni, egy Istenné a földön. A Barhishad-ok, noha rendelkeztek a „teremtő tűzzel”, híjával voltak a magasabb Mahat-i elemnek. Mivel egy síkon vannak az alacsonyabb „princípiumokkal” – azokkal, amelyek megelőzik a sűrű, tárgyiasult anyagot – így csak a külső embert teremthették meg, helyesebben a fizikai ember modelljét, az asztrális embert. Így bár Brahmâ – Mahat együttese, vagyis az Egyetemes Isteni Elme – őket bízta meg a feladattal, a „teremtés misztériuma” megismétlődik a Földön, csak fordított értelemben, mintha egy tükörkép lenne.

Ők azok, akik képtelenek megteremteni a szellemi halhatatlan embert, akik a fizikai lény értelem nélküli modelljét (az asztrálist) kivetítik, és ahogyan látni fogjuk, akik nem akartak szaporodni, akik feláldozták magukat a szellemi emberiség javára és üdvözítésére. Ahhoz, hogy a hetes ember teljes legyen, vagyis hogy a három alacsonyabb princípiuma kiegészüljön, és összekötődjön a spirituális monáddal – amely soha nem lakozhatna egy ilyen formában másként, csak tökéletesen szunnyadó állapotban –, két összekötő „princípiumra” van szükség: a manaszra és a kâmára. Ehhez pedig a plerôma ötödik és harmadik állapota középső princípiumának élő Szellemi Tüzére van szükség. Ez a Tűz azonban a Háromszögek birtokában van, nem pedig a (tökéletes) Kockákéban, amelyek az angyali lényeket szimbolizálják.III/17 Az előbbiek az Első Teremtés óta maguk is rendelkeznek vele, és azt mondják róluk, hogy megszerezték a maguk számára, ahogyan ezt a Prométheusz-allegória bemutatja. Ezek az aktív, és ezért – égi szempontból – többé már nem „tiszta” lények. Független és szabad Értelmekké váltak, akiket minden teogónia a függetlenség és szabadság harcosaiként mutat be, ennek következtében – mindennapi értelemben – „az isteni passzív törvény elleni lázadókként”. Ezek tehát azok a „Lángok” – az Agnishvâtta-k –, akik a sloka leírása szerint „hátramaradtak”, ahelyett, hogy a többiekkel együtt mentek volna megteremteni az embert a Földön. Ennek az igazi ezoterikus jelentése azonban az, hogy a legtöbbjüknek az volt a végzete, hogy Én-ekként öltsenek testet az emberiség egy későbbi termésében.

Az emberi Én nem az Âtman, nem is a Buddhi, hanem a felső Manasz, az értelmes, öntudatos – magasabb szellemi értelemben vett – egoizmus intellektuális kivirágzása és gyümölcsbe érése. A régi munkák a Sûtrâtmâ síkján levő Karâna Sharîra-ként hivatkoznak rá, ami az „aranyfonál”, amelyre gyöngyszemekként vannak felfűzve e magasabb Én különböző személyiségei. Az olvasó aligha értené meg a szöveget helyesen, ha elmondanánk – ahogyan a félig-ezoterikus allegóriákban szerepel –, hogy ezek a lények a visszatérő Nirvâni-k voltak az előző Mahâ-Manvantarákból, kiszámíthatatlan időtartamú korszakokból, amelyek az örökkévalóságban már leperegtek még kiszámíthatatlanabb időkkel ezelőtt. Néhány vedantista pedig talán azt mondaná: „Ez nem így van, a Nirvâni soha nem térhet vissza”, ami igaz is az adott Manvantara folyamán, amelyhez tartozik, de téves, ha az örökkévalóság szempontjából nézzük. A szent slokákban ugyanis ez áll:

„A Ragyogó Fonál, amely elpusztíthatatlan, és csak a Nirvânában oldódik fel, újból kiemelkedik belőle a maga teljességében azon a napon, amikor a Nagy Törvény minden dolgot visszahív a cselekvésbe.”

Ennek következtében, mivel a magasabb Pitri-knek vagy Dhyáni-knak nem volt benne a kezük az ember fizikai teremtésében, azt látjuk, hogy az őseredeti embert – aki a szellemileg „tűznélküli” Ősök testeiből áradt ki – légneműnek, tömörség nélkülinek és „értelem nélkülinek” írják le. Nem rendelkezett a középső princípiummal, ami a legmagasabb és a legalacsonyabb – a szellemi ember és a fizikai agy – közötti közvetítőként szolgálta volna, mert hiányzott belőle a Manasz. Azok a monádok, amelyek ezekbe az üres burkokban öltöttek testet, ugyanolyan öntudatlanok maradtak, mint amilyenek akkor voltak, amikor elváltak előző tökéletlen formáiktól és eszközeiktől. Egy tiszta szellemben ezen a síkunkon nincs meg a teremtés vagy az öntudat lehetségessége, hacsak annak túlságosan homogén, tökéletes – minthogy isteni – természete el nem keveredik egy már elkülönült esszenciával, és meg nem erősödik ennek következtében. Az Egyetemes Monádból kiáradó első hármasságot jelképező háromszögnek csak az alsó vonala az, ami megadhatja a szükséges tudatosságot az elkülönült Természet síkján. De hogyan tudták ezek a tiszta Emanációk, amelyeknek a fenti elv alapján (a mi értelmünkben) eredetileg maguknak is „öntudatlanoknak” kellett lenniük, ellátni az embert a szükséges princípiummal, hiszen maguk is aligha rendelkeztek vele?

A választ nehéz megérteni, hacsak az ember nem jól tájékozott a kozmikus újraszületések kezdet és vég nélküli sorozatának filozófiai metafizikájában, és nem ismeri meg jól a természet azon megváltozhatatlan törvényét, ami az ÖRÖK MOZGÁS, ciklikus és spirális – ezért fejlődő még látszólagos visszafejlődési szakaszában is. Az egy Isteni Princípium, a Védák név nélküli „AZ”-a, az Egyetemes Összesség, amely sem szellemi aspektusaiban és kiáradásaiban, sem pedig fizikai atomjaiban soha nem lehet „abszolút nyugalomban”, Brahmâ Éjszakái kivételével. Ebből következik az is, hogy az „Első szülöttek” azok, akik egy Manvantara kezdetén először indulnak el, így ők az elsők, akik lemerülnek az anyagi világ alsóbb szféráiba. Nekik, akiket a teológiában „Trónoknak” neveznek, és akik „Isten székei”, kell lenniük a Földön elsőként testet öltő embereknek. Így érthetővé válik, hogy ha az elmúlt Manvantarák végtelen sorozatára gondolunk, miért kellett az utolsóknak elsőnek jönniük, az elsőknek pedig utoljára. Röviden, azt látjuk, hogy a magasabb angyalok számtalan aeonnal ezelőtt áttörték a „Hét Kört”, és „elrabolták” azokból a Szent Tüzet. Egyszerű szavakkal ez azt jelenti, hogy elmúlt megtestesüléseik során mind az alsóbb, mind a magasabb világokban azok minden bölcsességét – vagyis Mahat különböző erősségi szintű visszatükröződését – magukba olvasztották. Semmilyen lény, legyen akár angyali, akár emberi, nem érheti el a nirvána, vagyis az abszolút tisztaság állapotát, kivéve, ha korszakokon át szenvedett, és megismerte a rosszat éppen úgy, mint a jót, hiszen máskülönben az utóbbit nem érthetné meg.

Az ember és az állat között – amelyek monádjai vagy Jîvá-i alapjában véve azonosak – a gondolkodás és az öntudatosság áthághatatlan szakadéka húzódik. Mi az emberi elme magasabb aspektusában, honnan jön, ha nem egy magasabb, vagy isteni síkhoz tartozó lény esszenciájának egy része, sőt bizonyos ritka testet öltésekben a tényleges esszencia? Lehet-e az ember – az állati formában lakozó Isten – kizárólag az anyagi természet fejlődésének terméke, ahogyan az állat, amely külső formájában különbözik az embertől, de semmiképpen nem különbözik fizikai testének anyagaiban? Vajon ugyanaz a – bár kevésbé fejlett – monád hatja-e át, látva, hogy e kettő értelmi lehetőségei annyira különböznek egymástól, mint a Nap a szentjánosbogártól? Mi az, ami ily hatalmas különbséget hoz létre, hacsak nem az, hogy az ember egy állati test, plusz egy élő isten a fizikai burkán belül? Álljunk meg tehát, és tegyük fel magunknak komolyan a kérdést, függetlenül mind a materialista, mint a pszichológiai modern tudomány szeszélyeitől és álokoskodásaitól.

Elismerjük, bizonyos mértékig még az ezoterikus tanítás is allegorikus. Ahhoz, hogy ez felfoghatóvá váljon az átlagos értelem számára, a szimbólumok használatának megérthető formába öntése szükséges. Ebből származnak az exoterikus leírásokban az allegorikus és fél-mitikus elbeszélések, az ezoterikus tanításokban pedig csupán félig metafizikus és objektív ábrázolások. Mert a tisztán és transzcendentálisan spirituális megfogalmazások csak azok felfogó képességéhez vannak szabva, akik: „szem nélkül látnak, fül nélkül hallanak, és érzékszervek nélkül érzékelnek” a Kommentár szemléletes kifejezése szerint. A túlságosan puritán idealistának szabadságában áll a tant spiritualizálni, míg a modern pszichológus egyszerűen meg fogja próbálni, hogy eltüntesse a „bukott”, de még mindig isteni ember-lelkünket, amely a buddhival való kapcsolódásában isteni.

A földi emberben lévő isteni ember magasrendű szellemi őseihez kapcsolódó misztérium igen mély. Az ember kettős teremtésére utalnak a Purâna-kban, bár annak ezoterikus jelentését csak úgy lehet megközelíteni, ha összehasonlítjuk a sok egymástól eltérő leírást, és úgy olvassuk, hogy szem előtt tartjuk a szimbolikus és allegorikus jellegüket. Ugyanez a helyzet a Bibliával, mind Mózes Könyveiben, mind Pál Leveleiben. Mert az a „Teremtő”, akit Mózes Könyvének második fejezetében az „Úr Istennek” neveznek, az eredeti szövegben Elohim, vagy az Istenek (az Urak), többes számban. Amíg pedig egyikük megteremti a porból való földi Ádámot, addig egy másik beleleheli az Élet Lélegzetét, egy harmadik pedig Élő Lelket teremt belőle, mindezt az értelmet magába foglalja az Elohim szó többes száma.III/18 Pál pedig ezt mondja:

Az első ember földből való, földi; a második ember (az utolsó, vagy legmagasabb), az Úr, mennyből való.III/19

Az árja allegóriában Brahmâ lázadó fiait szent aszkétákként és jógikként mutatják be. Minden Kalpában újraszületve általában megpróbálják hátráltatni az emberi teremtés munkáját. Amikor Daksha, a Prajâpati-k vagy Teremtők vezetője megteremti 10.000 fiát azért, hogy velük benépesítse a Földet, Nârada – Brahmâ egyik fia, a hatalmas Rishi és gyakorlatilag egy Kumâra, ha nem is hívják annak – közbelép, és kétszer meghiúsítja Daksha szándékát azzal, hogy ráveszi ezeket a fiakat, hogy maradjanak szent aszkéták, és mondjanak le a házasságról. Emiatt Daksha megátkozza Nâradá-t, hogy „emberként szülessen újra”, mivel Brahmâ már korábban megátkozza azért, mert visszautasította a házasságot és az utódok nemzését. Az átok így hangzott: „Pusztulj el (jelenlegi [déva vagy angyali] formádban), és lakozzál a méhben” – vagyis válj emberré.III/20

Ugyanezen történet egymásnak ellentmondó számos változata ellenére is könnyű belátni, hogy Nârada Brahmâ „elsőszülött fiainak” abba az osztályába tartozik, akik valamennyien fellázadtak az állati nemzés törvényével szemben, amiért emberekként kellett testet ölteniük. Valamennyi védikus Rishi közül Nârada – ahogyan már bemutattuk – a legkevésbé érthető, mert a legszorosabban kapcsolódik az okkult tanításokhoz, különösen a titkos ciklusokhoz és Kalpá-khoz.

Ezzel a bölccsel kapcsolatos bizonyos ellentmondó kijelentések nagyon megzavarták az orientalistákat. Így úgy jelenik meg, mint aki határozottan visszautasítja azt, hogy „teremtsen”, vagy utódai legyenek, sőt apját, Brahmâ-t „hamis tanítónak” nevezi, mert azt tanácsolja neki, hogy házasodjon meg, ahogyan utalnak rá a Nârada-Pancha-Râtra-ban. Mégis úgy beszélnek róla, mint a Prajâpati-k vagy Ősapák egyikéről! A Nâradîya Purâna-ban Nârada leírja a nőtlen adeptusok törvényeit és kötelességeit, mivel pedig ezek az okkult kötelességek véletlenül nem szerepelnek az európai múzeumok birtokában levő kb. 3000 stanza töredékeiben, a brahmanokat hazugoknak kiáltották ki. Az orientalisták elfelejtik, hogy a Nâradîya-ról azt tartják, hogy 25 ezer stanzát tartalmaz, és nem nagyon valószínű az, hogy ilyen kézirat avatatlan hinduk birtokában legyen, akik készek bármilyen értékes kincset egy tál lencséért eladni. Legyen itt elég annyi, hogy Nârada legfőképpen az okkultizmusban a Déva-Rishi, és hogy az okkultista, aki nem elmélkedik, elemzi és tanulmányozza Nâradá-t a hétszeresen ezoterikus megjelenésében, az sohasem lesz képes a mélyére hatolni bizonyos antropológiai, kronológiai vagy éppen kozmikus misztériumoknak. Nârada a már említett Tüzek egyike, és szerepet játszik e Kalpa fejlődésében annak kezdetétől a végéig. Olyan színész, aki a jelenlegi manvantarikus dráma minden egymást követő felvonásában, vagyis gyökérfajában megjelenik az ezotéria alaphangját megadó világ-allegóriákban, amelyekkel az olvasó az eddigiek során jobban megismerkedett. Vagy forduljunk más ősi írásokhoz és dokumentumokhoz, hogy a „Tüzek”, a „Szikrák” és a „Lángok” kérdésében megerősítést nyerjünk? Vannak bőségesen, csak a megfelelő helyeken kell keresni.

A Book of the Concealed Mystery kabbalista írásban ezeket világosan kimondják, ahogyan a Ha Idra Zuta Quadisha, másként a „Kisebb szent gyülekezet” című műben is. A nyelvezet nagyon misztikus és burkolt, de azért érthető. Az utóbbiban a korábbi világok szikrái, az isteni kovakőből kipattanó „rezgő Lángok és Szikrák” között a „Dolgozó” nekifog az ember, a férfi és a nő teremtéséhez. (427.) Ezekről a „Lángokról és Szikrákról” – vagyis angyalokról és világaikról, a csillagokról és bolygókról – jelképes azt mondják, hogy kialszanak és elenyésznek, úgymond „megnyilvánulatlanok” maradnak addig, amíg a természet egy bizonyos folyamata be nem fejeződik. Annak bemutatásához, hogy mennyire sűrű fátyollal fedték el a nyilvánosság elől az antropogenezis legfontosabb tényeit, bemutatunk két idézetet a két kabbalista könyvből. Az első a Ha Idra Zuta Quadisha-ból származik:

429. Egy elviselhetetlen fényességű Fény-hordozóból [a hét szent bolygó egyikéből] egy sugárzó láng tört elő, óriási és hatalmas pörölyként magával ragadva azokat a szikrákat, amelyek az Előző Világokat alkották.

430. Ezek pedig a legfinomabb éterrel voltak összekeveredve és kölcsönösen összekötve, de csak akkor, amikor egymással egyesültek, még a Nagy Atya és a Nagy Anya is.

431. Magából Hoa-ból van AB, az Atya, és Magából Hoa-ból van Ruach, a Szellem, akik rejtve vannak a Napok* Ősében, abban pedig ez az éter rejtőzik.

432. Az pedig összekapcsolódott egy fény-hordozóval [egy bolygóval és annak angyalával vagy uralkodójával], amely kilépett azon elviselhetetlen ragyogású Fény-hordozóból, aki Aima, a Nagy Anya keblében rejtőzik.III/21

A ZoharIII/22 a következő, „a Pre-adamita Királyok” című idézete ugyancsak ezzel a misztériummal foglalkozik:

A Siphrah D’Tznioothah-ban megtudtuk, hogy: Az At-tee’kah D’At-tee’keen, az Ősöknek Őse, mielőtt elkészítette volna formáját, királyokat teremtett, és királyokat vésett, és királyokat tervezett [embereket, az állatok „királyait”], és ezek nem tudtak létezni. Amíg végül tönkretette őket, és egy időre elrejtette őket. Ezért írják azt, hogy „Ezek pedig azok a királyok, akik Edom földjén uralkodtak”… Addig azonban nem létezhettek, amíg Resha’Hiv’rah, a Fehér Fej, az At’tee’-kah D’At’-tee’-keen, az Ősök Őse, önmagát el nem rendezte. Amikor önmagát elrendezte, elkészített minden formát fent és lent… Mielőtt el nem rendezte önmagát saját formájában, nem voltak kialakítva mindazok, amelyeket ő létrehozni kívánt, és valamennyi világ megsemmisült… Ezek azért nem maradtak a helyükön, mert a királyok alakja sem úgy volt elkészítve, ahogyan kellett volna, és a Szent Város még nem volt előkészítve.III/23

A két allegorikus és metafizikai értekezés nyilvánvaló jelentése egyszerűen a következő: A fejlődés törvénye szerint és a már előzőleg meglevő anyagból mindaddig világok és emberek készültek, és megsemmisültek, amíg mind a bolygók, mind azok emberei – esetünkben a Földünk és a rajta levő állati és emberi fajok – olyanokká nem váltak, mint amilyenek most, a jelenlegi ciklusban. Tehát ellentétes poláris erők, a szellem és az anyag, a pozitív és a negatív, a férfi és a női egyensúlyba hozott összetételévé. Mielőtt az ember fizikailag férfivá és nővé válhatott volna, prototípusának, a teremtő Elohim-nak asztrálisan kellett elkészítenie formáját ezen a szexuális síkon. Vagyis az atomoknak és az organikus erőknek leszállva az adott differenciálódási síkra a természet által megkívánt rendbe kellett felsorakozniuk, és így – szeplőtelen módon – állandóan végrehajtva azt a törvényt, amelyet a kabbala „Egyensúlynak” nevez, amin keresztül az anyagiság jelenlegi szintjén minden, ami létezik, végső tökéletességében férfiként és nőként jelenik meg. Chokmah-nak, a Bölcsességnek, a férfi Sephira-nak, szét kellett áradnia Binah-ba és Binah-on keresztül, amely az értelmes természet, vagy a megértés. Ezért az emberek első gyökérfajának, amely nem és értelem nélküli volt, meg kellett buknia, és „egy időre el kellett rejtőznie”. Vagyis az első faj nem halt ki, hanem megszűnt a második fajban, ahogyan bizonyos alacsonyabb életek és növények is teszik utódaikban. Ez egy általános átalakulás volt. Az első a második gyökérfajjá vált anélkül, hogy akár nemzette, létrehozta volna azt, akár kihalt volna.

Ők együtt haladtak tovább, ahogyan az írás mondja: „Ő meghalt”, és egy másik „uralkodott helyette”.III/24

Miért? Azért, mert „a Szent Város még nem volt előkészítve”. És mi a „Szent Város”? A Ma-qom – a szent hely, vagy szentély – a Földön, más szavakkal az emberi anyaméh, amely a Mennyei Anyaméh, a női Tér vagy őseredeti Káosz mikroszkopikus másolata és tükröződése, amelyben a férfi Szellem megtermékenyíti a Fiú, vagyis a látható világegyetem csíráját. Olyannyira, hogy a Zohar-ban, „A férfi és a női princípium kiáradásáról” szóló részben az szerepel, hogy e Földön, a „Szent Őstől” jövő Bölcsesség „nem ragyog csak a férfiben és a nőben”.

(Hokhmah, a Bölcsesség az Atya, Binah pedig a Megértés, az Anya)… Amikor pedig egymással összekapcsolódnak, világra hozzák, kiterjesztik és szétárasztják az Igazságot. Ye-yeva Sabbah rabbi, vagyis az Öreg mondásaiból tudjuk ezt: Mi Binah, a Megértés? Amikor azonban egymásba kapcsolódnak, a י (Yod) a ח (Heh)-be, akkor megtermékenyülnek, és egy Fiút hoznak létre. Ezért azt Binah-nak, Megértésnek nevezik. Ennek jelentése: BeN YaH, azaz YaH Fia. Ez az Egész teljessége.III/25

Ez egyben a rabbik fallicizmusának a „teljessége” is, annak felmagasztalása, mivel az istenit lehúzzák az állatiba, a magasztost a földi durvaságba. A keleti okkultizmusban nem létezik semmi ilyen szemléletesen durva, sem az eredeti kabbalában, a kaldeai Számok Könyvében. Már elmondtuk az Isis Unveiled-ben:

Nem találjuk bölcs dolognak a katolikus írók részéről, hogy méregfiolájukat ilyen megállapításokba ürítik: „Számtalan pagodában látjuk a fallikus követ, amelynek formája – a görög batylos-hoz hasonlóan – újra és újra a lingham… a Mahâ Déva durván illetlen formáját ölti”. Mielőtt sárral dobálnák meg azt a szimbólumot, amelynek mélységes metafizikai jelentése túlságosan magas a római katolicizmus, a különösképpen érzéki vallás modern bajnokai számára, kötelességük lenne lerombolniuk a legrégibb templomaikat, és megváltoztatniuk templomaik kupoláinak formáit. Az Elephanta-i Mahadeo, a Bhagulpore-i Kerek Torony, az iszlám minaretjei – akár lekerekítettek vagy hegyesek – az ősei a velencei Szent Márk tér Campanile oszlopának, a Rochester-i katedrálisnak és a modern milánói dómnak. Mindezek a templomtornyok, oszlopok, kupolák és keresztény templomok a lithos, a felálló fallosz eredeti elképzelésének megjelenítései.III/26

Mindazonáltal akárhogy is van, azt a tényt, hogy mindezek a héber Elohim-ek, Szikrák és Kerubok azonosak az ősi árják Déváival, a Rishi-eivel, a Tüzeikkel és Lángjaikkal, a Rudrá-ikkal és a negyvenkilenc Agni-jukkal, kielégítő módon bizonyítja a kabbala.

 

IV.          STANZA: AZ ELSŐ FAJOK TEREMTÉSE

 

14. Az emberek teremtése. 15. Ezek üres árnyékok. 16. A Teremtők bizonytalanok, hogyan teremtsenek gondolkodó embert. 17. Amire szükség van egy tökéletes ember megformálásához.

 

14. A HÉT SEREG, AZ AKARAT-SZÜLTEIV/1 URAK, AZ ÉLETADÁSIV/2 SZELLEME ÁLTAL SARKALLVA, KIVÁLASZTOTTÁK MAGUKBÓL AZ EMBEREKET, MINDEGYIK A SAJÁT TERÜLETÉN.

 

Az „Urak” levetették „árnyékaikat”, vagyis asztrális testeiket, ha ugyan feltételezhető egy olyan éterikus lényről, mint egy „holdbeli szellem”, hogy az alig érzékelhető testén kívül egy asztrális testnek is örvend. Egy másik kommentár azt mondja, hogy az Ősök kilehelték az első embert, ahogyan Brahmâ-ról is azt tartják, hogy kilehelte a Sura-kat vagy Isteneket, amikor azok Asura-kká (az Asu, lélegzet szóból) váltak. Egy harmadik kommentárban pedig azt mondják, hogy az újonnan teremtett emberek „az Árnyékok árnyékai” voltak.

„Az Árnyékok árnyékai voltak” mondattal kapcsolatban még mondhatunk néhány szót, és megpróbálhatunk teljesebb magyarázatot adni. Az emberiség fejlődésének ezt az első folyamatát sokkal könnyebb elfogadni, mint az ezt követőt, bár minden egyes ilyen folyamatot kétségbe fognak vonni és el fognak utasítani még egyes – különösen nyugati – kabbalisták is, akik a jelenlegi hatásokat tanulmányozzák ugyan, de elmulasztják az eredeti okok tanulmányozását. A szerző nem is érzi alkalmasnak magát arra, hogy megmagyarázzon egy olyan teremtési módot, amelynek megértése egy keleti okkultista kivételével mindenki számára rendkívül nehéz. Ezért itt értelmetlen a részletekbe bocsátkozni a folyamattal kapcsolatban, bár azt aprólékosan leírják a Titkos Könyvek, mert ez csak oda vezetne, hogy az avatatlan világ számára eddig ismeretlen tényekről beszélnénk, következésképpen csak félreértenék.

Egy Föld porából vett Ádámot a tanulmányozók bizonyos csoportja mindig elfogadhatóbbnak fog találni, mint azt, akit teremtője éterikus testéből vetített ki, noha az előző folyamatról soha, senki nem hallott, míg az utóbbi jól ismert sok európai és amerikai spiritiszta számára, akiknek mindenkinél jobban meg kellene érteniük ezt a folyamatot. Azok ugyanis, akik szemtanúi voltak annak a jelenségnek, amikor egy médium pórusaiból– vagy más alkalommal a bal oldalából – kipárolog egy materializálódó forma, nem tagadhatják egy ilyen születésnek legalább a lehetőségét. Ha léteznek az Univerzumban olyan lények, mint az angyalok vagy a szellemek, akiknek testetlen esszenciája alkothat egy értelmes lényt, noha nincs semmilyen (számunkra) szilárd szervezetük, és ha vannak olyanok, akik úgy hiszik, hogy Isten az első embert porból alkotta, és élő lelket lehelt belé – és milliók milliói hisznek mindkettőben –, mit tartalmaz a mi tanításunk, ami annyira lehetetlen? Nagyon hamar el fog jönni az a nap, amikor a világnak választania kell, hogy elfogadja-e az ember (és a kozmosz) csodás teremtését a semmiből, Mózes Könyvének holt betűi értelmében, vagy pedig azt, hogy az első ember egy fantasztikus, ma még teljesen „hiányzó” láncszemből született, az ember és az emberszabású majom közös ősétől.IV/3 Az okkult filozófia e két téveszme közé avatkozik be. Azt tanítja, hogy az első emberi nemzetségeket magasabb és félisteni lények saját esszenciájukból vetítették ki. Ha ez a folyamat természetellenesnek vagy akár elképzelhetetlennek tűnik is – mert a természetben a fejlődés jelenlegi fokán elavult – mégis bebizonyíthatóan lehetséges, bizonyos „spiritiszta” tények alapján. Megkérdezzük, hogy a fenti három hipotézis vagy elmélet közül melyik a legésszerűbb, melyik a legkevésbé abszurd? Az okkult tanítást nyilvánvalóan soha senki nem fogja kifogásolni, hacsak nem tartozik a szemellenzős materialisták közé.

Nos, ahogyan bemutattuk, az okkult tanításból azt szűrjük le, hogy az embert nem olyan teljes lénynek „teremtették”, amilyennek ma ismerjük, bármennyire is megmaradt még mindig tökéletlennek. Esetében volt egy szellemi, egy pszichikus, egy értelmi és egy állati fejlődés, a legmagasabb rendűtől kezdve a legalacsonyabb rendűig. Ugyanakkor volt egy fizikai fejlődés – az egyszerűtől és homogéntől fel az összetettig és heterogénig, bár ez nem egészen olyan módokon történt, ahogyan azt a modern evolucionisták felvázolják. Ehhez a két ellentétes irányú kettős fejlődéshez különböző korszakokban a szellemi és értelmi jelleg különböző természeteire és szintjeire volt szükség, hogy előálljon az a lény, akit ma emberként ismerünk. Továbbá az egyetlen abszolút, örökké működő és soha nem tévedő törvény, amely ugyanazon az úton halad az egyik örökkévalóságtól (vagy Manvantarától) a másikig – ami a megnyilvánult dolgoknak, vagy amit a nagy Illúziónak (Mahâ-Mâyâ-nak) nevezünk, mindig egy felemelkedő lépcsőt biztosít, viszont a szellemet egyre mélyebbre meríti az anyagiasságba, majd a testen keresztül felszabadítja azt –, azt mondjuk, ez a törvény mindezen célokra más és magasabb síkokon levő lényeket, embereket vagy Elméket (Manukat) használ fel, e lények saját karmikus kényszerhelyzeteinek megfelelően.

Ebben a helyzetben ismét arra kérjük az olvasót, hogy fordítsa figyelmét az indiai filozófiára és vallásra. Mindkettő ezotériája azonos a Titkos Tanításunkkal, bármennyire is eltér és különbözik a formája.

 

A testet öltő hatalmasságok azonosságáról és különbözőségeiről

 

Az ember ősei, akiket Indiában Atyáknak, Pitaráknak vagy Pitriknek neveznek, a testeink és alsóbb princípiumaink „teremtői”. Ők mi vagyunk, mint az első személyiségek, és mi ők vagyunk. Az őseredeti ember tehát „csont a csontjukból és hús a húsukból”, ha ugyan volt csontjuk és húsuk. Ahogyan megállapítottuk, ők „holdbéli (lunáris) lények” voltak.

Az embert tudatos és halhatatlan Én-jével a „napbéli (szoláris) angyalok” áldották meg, akár képletesen, akár szó szerinti értelemben. A tudatos Én vagy emberi lélek misztériumai rendkívül nagyok. E szoláris angyalok ezoterikus neve, szó szerint a „kitartó és szüntelen odaadás” (Pranidhâna) „urai” (Nâth). Ezért az ötödik princípiumhoz (Manaszhoz) tartozva úgy tűnik, kapcsolatban állnak vagy ők hozták létre azon jógik rendszerét, akik a Pranidhâna-t ötödik előírásukká tették.IV/4 Már korábban megmagyaráztuk, miért tekintik ezeket az angyalokat a Himaláján túli okkultisták nyilvánvalóan azonosaknak azokkal, akiket Indiában Kumârá-knak, Agnishvâttá-knak és Barishad-oknak neveznek.

Mennyire pontos és igaz Platón mondása, milyen mély és filozófiai az (emberi) lélekkel vagy Én-nel kapcsolatos megjegyzése, amikor azt „ugyanannak és a másiknak az összetételeként” határozta meg. És mégis, milyen kevéssé értették meg ezt a célzást, mivel a világ szerint ez azt jelentette, hogy a lélek Istennek vagy Jehovának a lehelete. A lélek „ugyanaz és a másik”, ahogyan a nagy beavatott filozófus mondta, mert az Én – a magasabb Én, amikor összeolvad az Isteni Monáddal és elkeveredik benne – az ember, és mégis ugyanaz, mint a „másik”, a benne testet öltött angyal azonos az Egyetemes Mahat-tal. A nagy klasszikus író és filozófus érezte ezt az igazságot, amikor ezt mondta:

Kell lennie bennünk valaminek, ami a gondolatainkat létrehozza. Valami nagyon finom, egy lehelet, tűz, éter, kvinteszencia, egy halvány hasonlóság, egy értelmi szikra, egy szám, harmónia.IV/5

Mindezek a Mânasa-k és Râjasa-k, a Kumâra-k, Asura-k és más uralkodók és Pitri-k, akik a harmadik fajban öltöttek testet, és ilyen és különböző más módokon felruházták az emberiséget az elmével.

A Pitri-knek – ahogyan a továbbiakban látni fogjuk – hét osztálya van, három testetlen és négy testtel rendelkező, valamint két fajtájuk van, az Agnishvâtta és a Barishad. Hozzátehetjük még, ahogyan a Pitri-knek két fajtája van, úgy a Barishad-oknak és Agnishvâtta-knak is van egy kettős és egy hármas csoportjuk. Az előbbiek, miután megteremtették asztrális másaikat, Atri fiaiként születtek újra, és a Manu megállapítása szerintIV/6 ők „a Démonok Pitri-jei”, vagyis a testtel rendelkező lények. Ezzel szemben az Agnishvâtta-k Marîchi, Brahmâ egyik fiának fiaiként születtek újra, és ők az „Istenek Pitri-jei”.IV/7

A Vayu Purâna kijelenti, hogy a Pitri-k hét rendje volt eredetileg az első istenek, a Vairâja-k, akiket Brahmâ a jóga szemével az örök szférákban vett észre, és akik az istenek istenei… A Matsya… pedig hozzáteszi, hogy az istenek imádták őket.IV/8

A Harivamsa a Vairâjákat csak a Pitri-k egyik osztályaként különbözteti meg,IV/9 ezt a megállapítást a titkos tanítások is igazolják, amelyek azonban a Vairâja-kat az idősebb Agnishvâtta-kkalIV/10 és a Râjasa-kkal vagy Âbhûtarajasa-kkal azonosítják, akik testetlenek, és még asztrális árnyuk sincs. A legtöbb kézirat szerint Vishnu bennük és rajtuk keresztül öltött testet.

A Raivata Manvantarában Hari, az istenek legjobbja újra megszületett Sambhûti-tól isteni Mânasa-ként – a Râjasa-knak nevezett istenektől eredve.IV/11

Sambhûti Daksha lánya és Marîchi felesége volt. Marîchi pedig az Agnishvâtta-k apja, akik a Râjasa-kkal együtt mindig kapcsolódnak a Mânasa-khoz. Ahogyan Fitzedward Hall, a Wilsonnál sokkal jobb szanszkritológus megjegyzi:

Mânasa helyénvaló név egy olyan istenség számára, aki a Rajâsa-khoz kapcsolódik. Nyilvánvalóan benne van a mânasam – ugyanaz, mint manasz – egy végződés-változással, ami a hímnem megszemélyesítéséhez szükséges.IV/12

Virâja minden fia Mânasa – mondja Nîlakantha. Virâja pedig Brahmâ, és ezért a testetlen Pitri-ket Vairâja-knak nevezik, mivel Virâja fiai – mondja a Vayu Purâna.

Bizonyítékainkat a végtelenségig sorolhatnánk tovább, de felesleges. A bölcs meg fogja érteni, mit akarunk mondani, az ostobákra pedig nincs szükségünk. Indiában 330 millió isten van. Ahogyan a Bhagavad Gîtâ egyik tudós szakértője megjegyzi:

Ezek lehetnek mind dévák, de semmi esetre sem mind „istenek”, a fogalom legmagasabb szellemi értelmezésében.

Az európaiak általában elkövetik ezt a szerencsétlen baklövést. A déva egyfajta szellemi lény, és bár a mindennapi beszédben ugyanezt a szót használják isten-értelemben, ebből egyáltalán nem következik az, hogy 330 millió istenünk van, és ennyit tisztelünk. Ezek a lények – ahogyan természetszerűleg kikövetkeztethető – bizonyos vonzással rendelkeznek a három összetevőjű upâdhi [alapvető princípium] egyikéhez, amelyekre az embert felosztottuk.IV/13

Egy bizonyos misztikus osztályhoz tartozó istenségek neve minden Manvantarában változik. Így a Kalpa legkezdetén a 12 Nagy Isten, a Jaya-k, akiket Brahmâ azért teremtett, hogy segítsenek neki a teremtés munkájában, és akik eltévedve a Samâdhi-ban megfeledkeztek a teremtésről – aminek következtében olyan átok sújtotta őket, hogy minden Manvantarában újra meg kell születniük, egészen a hetedikig –, sorrendben a következő neveket kapják: Ajita-k, Tushita-k, Satya-k, Hari-k, Vaikuntha-k, Sâdhya-k és Aditya-k.IV/14 A második Kalpában Tushita-k vannak, ebben a Vaivasvata-korszakban pedig Âditya-k,IV/15 nem beszélve az egyes korszakokra vonatkozó más nevekről. Viszont azonosak a Mânasa-kkal vagy Râjasa-kkal, ezek pedig a mi testet öltő Dhyân Chohan-jaink.

Igen, ezeken a lényeken kívül, mint a Yaksha-k, Gandharva-k, Kinnara-k, stb., akik felvették az egyéniségüket, és az asztrális síkon lakoznak, vannak valódi dévák, és ezekhez az osztályokhoz tartoznak az Aditya-k, a Vairâja-k, a Kumâra-k, az Asura-k, és mindazok a magasrendű égi lények, akiket az okkult tanítás Manasvin-nek, mindenek fölötti Bölcseknek nevez. Ők minden embert olyan öntudatos szellemileg fejlett lényekké tettek volna, mint majd lesznek, ha nem lettek volna arra „átkozva”, hogy nemzésbe merüljenek, maguk is halandókként szülessenek újra kötelességük elmulasztása miatt.

 

15. MEGSZÜLETETTIV/16 A JÖVŐ EMBEREINEKIV/17 HÉTSZER HÉT ÁRNYÉKAIV/18 (a), MINDEGYIK SAJÁT SZÍNÉBENIV/19 ÉS FAJTÁJÁBAN. (b) MINDEGYIKIV/20 ATYJÁNAKIV/21 ALÁRENDELTJE. AZ ATYÁK, A CSONTNÉLKÜLIEK, NEM ADHATTAK ÉLETET CSONTOKKAL RENDELKEZŐ LÉNYEKNEK. AZ Ő SZÜLÖTTEIK BHÛTAIV/22 VOLTAK, FORMA ÉS ELME NÉLKÜLIEK. EZÉRT EZEKET A CHHÂYÂIV/23 FAJNAK NEVEZIK. (c)

 

(a)     A Manu szó – ahogyan már megjegyeztük – a man, gondolkodni tőből származik, ezért egy „gondolkodót” jelent. Nagyon valószínű, hogy ebből a szanszkrit szóból származik a latin mens, elme, az egyiptomi menes, „mester-elme”, a pythagoraszi monas vagy tudatos „gondolkodó egység”, de elme is, sőt, a mi manasz, vagyis elme fogalmunk is, az emberben levő ötödik princípium. Ebből következően hívják ezeket az árnyéklényeket Amânasa-nak, „elme nélkülieknek”.

A bráhmanáknál a Pitri-k nagyon szent lények, mert ők az emberek elődei vagy őseiIV/24 – a Földön megjelenő első Manushya-k –, ezért a bráhman, amikor fia születik, nekik mutat be áldozatot. Őket jobban tisztelik, és a nekik bemutatott szertartás fontosabb, mint az Istenek imádása.IV/25

Nem lenne helyes, ha megkeresnénk az Ősök e kettős csoportjának filozófiai jelentését?

Minthogy a Pitrik hét osztályba vannak felosztva, itt ismét a misztikus számot látjuk. Szinte minden Purâna megegyezik abban, hogy közülük három Arûpa, forma nélküli, négy pedig testtel rendelkező. Az előzők értelmiek és szellemiek, míg az utóbbiak anyagiak és értelem nélküliek. Ezoterikusan az Asura-k azok, akik a Pitri-k első három osztályát képezik – „akik az éjszaka testéből születtek” –, míg a másik négy a „szürkület testéből” jött létre. Atyáik, az Istenek arra lettek kárhoztatva – a Vâyu Purâna szerint –, hogy ostobákként szülessenek meg a Földön. A legendákat céltudatosan keverték össze, és tették nagyon homályossá. Az egyikben a Pitri-k az Istenek fiai, egy másikban Brahmâ fiai, míg egy harmadik azt mondja, hogy saját Atyáik tanítói lettek. A négy anyagi osztály seregei azok, akik az embereket a hét területen egyidejűleg megteremtették.

Nos, ami a Pitri-k hét osztályát illeti, amelyek mindegyikét további hétre osztják, egy szót szólnék a tanulmányozóhoz, és egy kérdést feltennék az avatatlannak. A „Tűz-Dhyâni-k” osztályát, amelyet kétségbevonhatatlan alapon az Aginshvâtta-kkal azonosítunk, a mi iskolánkban a Dhyân-Chohan-i test „szívének” nevezünk, és azt mondják róla, hogy az emberek harmadik fajában öltött testet, tökéletessé téve őket. Az ezoterikus misztériumokba történő beavatás beszél arról a misztikus kapcsolatról, amely ezen angyali szív és az ember hetes esszenciája vagy szubsztanciája között fennáll. Az embernek ugyanis minden fizikai szerve, pszichikus és szellemi funkciója úgymond visszatükröződése, a fenti minta vagy prototípus földi síkon való másolata. Megkérdezzük, miért kell a hetes számnak ilyen különös ismétlődésének lennie az ember anatómiai felépítésében? Miért kell a szívnek négy alsó kamrájának és három magasabb beosztásának lennie, olyan különös módon megfelelve az emberi princípiumok hetes felosztásának, amelyek két csoportra, a felsőre és az alsóra válnak szét? Miért kell megtalálnunk ugyanezt a felosztást a Pitri-k különböző osztályainál, különösen pedig a Tűz-Dhyâni-knál? Mert – amint már megállapítottuk – ezek a lények négy testtel rendelkező, vagy durvább anyagú, és három testetlen, vagy finomabb „princípiumra” – de nevezhetjük bármilyen tetszőleges néven is – oszlanak. Miért áraszt ki a test hét ideggóca hét sugarat? Miért van éppen hét ideggóc, és miért hét rétegű az emberi bőr?

A Kommentár ezt mondja:

Az Ősök, miután kivetítették árnyékukat és megteremtették az egy elemű [éteri] embert, újra felemelkedtek a Mahâ-Lokába, ahonnan periódikusan leszállnak, amikor a világ megújul, hogy új embereknek adjanak életet.

A finomtestek értelem [Manasz] nélkül maradnak, amíg el nem jönnek a Sura-k [istenek], akiket most Asura-knak [nem-isteneknek] neveznek.

Nem-istenek” a brahmanák számára talán, de a legmagasabb „Lélegzetek” az okkultista számára. Mivel ezek az Ősök (Pitara-k), a forma nélküliek és az intellektuálisak, visszautasítják az ember megépítését, de felruházzák az elmével, míg a négy testtel rendelkező osztály csak az ember testét teremti meg.

Ezt nagyon világosan bemutatják a Rig Véda – a hinduk legelismertebb szentírása valamennyi szekta számára – különböző szövegei. Ezekben az Asura „szellemit, istenit” jelent, és a szót a Legfelsőbb Szellem szinonimájaként használják, magát az Asura kifejezést pedig – „Isten” értelemben – Varuna-ra és Indra-ra, de mindenekelőtt Agni-ra alkalmazzák, minthogy a régi időkben ők hárman jelentették a három legmagasabb istent, mielőtt még a brahmani teo-mitológia szinte mindennek a valódi jelentését eltorzította az ősi szövegekből. Mivel azonban mostanra a kulcs elveszett, az Asura-kat alig említik.

A Zend Avesta-ban ugyanezt találjuk. A mazdean vagy mágia-vallásban Asura az Asura Visvavendas Úr, a „mindent tudó Úr”, Asura Mazdhâ pedig, aki később Ahura Mazdhâ-vá válik – ahogyan Benfey is bebizonyítja – „az Értelmet adó Úr”, másképp Asura Medhâ és Ahura Mazdâo.IV/26 E műben más helyen, szintén hiteles szaktekintélyre támaszkodva bemutatjuk, hogy az indo-iráni Asura-t mindig hétszeresnek tekintették. Ez a tény – ha hozzávesszük még a fent említett Mazdhâ nevet, amely a hétszeres Asurát „Úrnak”, vagy együttesen „Uraknak” nevezi, „akik Értelmet adnak” – összekapcsolja az Amshaspend-eket az Asura-kkal, és a testet öltött Dhyân Chohan-jainkkal, ahogyan az Elohim-mal is, Egyiptom, Kaldea és minden más ország hét vezető istenével.

Amiért ezek az „istenek” visszautasították az ember teremtését, nem az volt – ahogyan az exoterikus leírások állítják –, hogy túlságos büszkék voltak ahhoz, hogy megosszák lényegük égi hatalmát a Föld gyermekeivel, hanem a már ismertetett okok miatt. Az allegória azonban megengedte a vég nélküli képzelődést, a teológia pedig minden országban kihasználta ezt arra, hogy vádat emeljen ezen Elsőszülöttek vagy Logoszok ellen, és hogy ezt igazságként vésse be a tudatlanok és hiszékenyek elméjébe.IV/27

Nem a keresztény rendszer az egyedüli, amely ezeket az isteneket démonokká fokozta le. A zoroaszteri vallás, sőt, még a bráhminizmus is hasznot húzott ebből a megközelítésből, hogy uralmat szerezzenek az emberek elméje fölött. Még a kaldeai exoterikus vallásban is azokat a lényeket, akik visszautasítják a teremtést, és akikről azt mondják, hogy ezáltal szembekerülnek a Demiurgos-szal, a Sötétség Szellemeiként bélyegezték meg. Azok a Sura-k, akik elnyerték a szellemi függetlenségüket, harcolnak azokkal a Sura-kkal, akik ennek híján vannak, és akiket úgy mutatnak be, hogy az egész életüket vakhiten alapuló haszontalan szertartásos cselekedetekkel töltik ki – ezt a célzást a jelenlegi ortodox bráhmanák nem veszik tudomásul –, és az előbbiek azonnal A-Sura-kká váltak. Az Istenség első- és elme-szülte fiai visszautasítják, hogy embert teremtsenek, ezért Brahmâ megátkozza őket, hogy emberekként szülessenek meg. Ezért letaszítják őket a Földre, amely később a teológiai dogmában átváltozik alvilági régiókká. Ahriman elpusztítja az Ormazd által teremtett bikát – amely a földi, megtévesztő élet szimbóluma, a „bánat csírája” –, és elfeledve azt, hogy a romlandó, véges magnak meg kell halnia azért, hogy a halhatatlanság, a szellemi élet örök növénye kihajthasson és élhessen, Ahrimanról kijelentik, hogy ő az ellenség, a szemben álló hatalom, az ördög. Typhon 14 darabra vágja Oziriszt, hogy ezzel megakadályozza a világ benépesítésében, és így a nyomorúság létrehozásában, erre Typhon az exoterikus teológiai tanításokban a Sötétség Hatalmává válik. De mindez csak exoterikus burok. Ennek az imádói azok, akik engedetlenségnek és lázadásnak minősítik azok erőfeszítéseit és önfeláldozását, akik az embereket hozzá akarják segíteni az eredeti isteni állapotuk eléréséhez saját öntudatos erőfeszítéseiken keresztül, és ezek a forma-imádók azok, akik a Fény Angyalaiból démonokat teremtettek.

Az ezoterikus filozófia azonban azt tanítja, hogy a Dhyânî-k egyharmadátIV/28 – vagyis az Arûpa Pitri-k értelemmel megáldott három osztályát, amely „egy forma nélküli lélegzet, ami szellemi, nem pedig elementális szubsztanciából áll”IV/29 – egyszerűen a karma és a fejlődés törvénye ítélte újraszületésre vagy inkarnációra a Földön.IV/30 Néhányuk más Manvantarákból származó Nirmânakâya-k voltak. Ezért valamennyi Purâna-ban látjuk megjelenni őket ezen a bolygón a harmadik Manvantarában – értsd: a harmadik gyökérfajban –királyokként, rishi-kként és hősökként. Mivel ez a tanítás túlságosan filozofikus és metafizikus volt ahhoz, hogy a tömegek megértsék, ezért a papság – amint már említettük – eltorzította azt, hogy fenntartsa vele a tömegek babonás félelemét.

Az állítólagos „lázadók” tehát egyszerűen azok voltak, akiknek a karmikus törvény által kényszerítve a keserű pohár utolsó cseppig történő kiivására, újra testet kellett ölteniük, és így felelős, gondolkodó lényeket kellett teremteniük az alsóbbrendű testvéreik által kivetített asztrális szobrokból. Néhányukról azt mondják, hogy visszautasították ezt, mert nem volt meg bennük a szükséges anyag – vagyis egy asztrális test – minthogy Arûpa-k voltak. Mások visszautasítása azzal kapcsolatos, hogy ők rég elmúlt Manvantarákban adeptusok és jógik voltak – egy újabb misztérium. De később ők Nirmânakâya-kként feláldozták magukat azon Monádok javára és megváltására, akik a sorukra várakoztak, és akiknek különben számtalan korszakon keresztül felelőtlen, állatszerű – bár látszólag emberi – formában kellett volna sínylődniük. Lehet, hogy ez példabeszéd és allegória egy másik allegórián belül. Megfejtését a tanulmányozó intuíciójára hagyjuk, amennyiben az alábbiakat szellemi szemével olvassa.

Ami a megformálóikat vagy őseiket illeti – azokat az angyalokat, akik az exoterikus legendák szerint engedelmeskedtek a törvénynek – nekik azonosaknak kell lenniük a Barhishad Pitri-kkel vagy Pitri-Devatâ-kkal, tehát azokkal, akik rendelkeztek a fizikai teremtő tűzzel. Ők csak megteremteni tudták, vagy inkább felöltöztetni az emberi monádokat saját asztrális Én-jükkel, de nem tudták az embert saját képükre és hasonlatosságukra megalkotni. „Az ember nem lehet olyan, mint mi vagyunk” – mondják a Teremtő Istenek, akikre az alsóbb állat megteremtése volt bízva –, hanem legyen különb.IV/31 Az, hogy megteremtik az emberhez hasonló lényeket saját isteni esszenciájukból, ezoterikusan azt jelenti, hogy ők azok, akik az első fajjá váltak, és így osztoztak annak sorsában és további fejlődésében. Ők nem akarták, egyszerűen azért, mert nem tudták megadni az embernek azt a szent szikrát, amely felgyullad, és az emberi értelem és öntudatosság virágává fejlődik ki, ugyanis az nem volt meg bennük. Ez a dolog arra a Déva-osztályra maradt, akiket Görögországban a Prometheus névvel szimbolizáltak. Ők voltak azok, akiknek semmi dolguk nem volt a fizikai testtel, viszont a tisztán szellemi emberrel annál több.

A Teremtők mindegyik osztálya azzal látja el az embert, amit neki kell adnia: az egyik megépíti a külső formáját, a másik neki adja saját esszenciáját, amely később az egyén személyes erőfeszítése következtében az emberi felső Én-né válik. De ők sem tudták olyanná tenni az embert, mint amilyenek ők maguk voltak: tökéletesek, mert bűntelenek. Ők bűntelenek voltak, mert sajátos tulajdonságaiknak csak az első, halvány körvonalaival rendelkeztek, ezek pedig – emberi szempontból – mind tökéletesek voltak, fehérek, tiszták és hidegek, mint a szűz hó. Ahol nincs erőfeszítés, ott nincs érdem sem. Az emberiségnek, „a földből való földinek” nem az volt a végzete, hogy az Első Isteni Lélegzet angyalai teremtsék meg. Ezért mondják róluk azt, hogy visszautasították a teremtést, és az embert náluk sokkal anyagibb TeremtőknekIV/32 kellett megalkotniuk, akik viszont csak azt adhatták, ami saját természetükben volt, semmi többet. Az örök törvénynek alárendelve a tiszta Istenek csak árnyék-embereket tudtak magukból kivetíteni, maguknál valamivel kevésbé éterit és szellemit, kevésbé istenit és tökéleteset, de mégis csak árnyékokat. Az első emberiség ezért az Őseinek halvány másolata volt, túlságosan anyagi – még éteri voltában is – ahhoz, hogy belőlük az Istenek egyik hierarchiája lehetett volna, és túlságosan szellemi és tiszta ahhoz, hogy emberek lehettek volna, olyanok, akiket felruháztak minden negatív (nirguna) tökéletességgel is. Egy igazán teljes tökéletességnek a tökéletlenségből kell megszületnie, a romolhatatlannak a romlandóból kell kinőnie, mert ez utóbbi annak hordozója, alapja és ellentéte. Az abszolút Fény abszolút Sötét, és viszont. Tulajdonképpen az Igazság birodalmaiban nincs sem Fény, sem Sötét. A Jó és a Rossz ikertestvérek, a Mâyâ uralma alá tartozó Tér és Idő szülöttei. Ha szétválasztjuk őket, ha elvágjuk az egyiket a másiktól, mindkettő meghal. Önmagában egyik sem létezik, mivel mindkettőnek a másikból kell születnie és keletkeznie, csak így jöhet létre. Mindkettőt meg kell ismerni és helyesen megítélni, mielőtt érzékelhető dolgokká válnának, ennélfogva a halandó elmében szét kell választani azokat.

Mindazonáltal mivel létezik ez az illuzórikus különbség, a teremtő angyalok egyik alacsonyabb rendje szükséges ahhoz, hogy a lakott bolygókat – különösen a miénket – „megteremtsék”, vagyis, hogy az anyaggal foglalkozzanak ezen a földi síkon. A filozófus gnosztikusok voltak a történelmi korban az elsők, akik ezt így gondolták, és akik különböző rendszereket állítottak fel ezen elmélet alapján. Ezért az ő teremtési rendszereikben a „Teremtők” mindig a spirituális lények létrájának legalsó fokát foglalják el. A gnosztikusok azokat, akik Földünket és annak halandóit megteremtették, egészen a mâyâvikus anyag határára helyezték, követőiknek pedig azt tanították – az egyházatyák nagy felháborodására –, hogy a bolygónkat benépesítő azon szerencsétlen fajok megteremtéséért szellemi és erkölcsi értelemben semmilyen magasabb Istenség nem vonható felelősségre, csupán az angyalok egyik alacsonyabb hierarchiája,IV/33 amelyhez a zsidó Isten, Jehova szerintük tartozik.

Azt, hogy az emberiség különbözik a jelenlegitől, minden ősi kozmogóniában megemlítik. Platón a Phædrus-ban az emberek „szárnyas” fajáról beszél. Aristophanes Platón Banquet-jében egy androgün és kerek testű fajról beszél. A Pymander-ben még az egész állati birodalom is kettős nemű. Ott ezt olvassuk:

Miután a körút befejeződött, a csomót megoldották… és valamennyi állat, amelyek eddig szintén androgünek voltak, ki lett oldva [szétválasztva] az emberrel együtt… [mivel]… az okoknak okozatokat kellett létrehozniuk a földön.IV/34

A Popol Vuh-ban, az ősi Quiché kéziratban – amelyet a néhai Brasseur de Bourbourg abbé adott ki – az első embereket úgy írják le, mint egy olyan fajt, „amelynek látása határtalan volt, és amely minden dolgot azonnal tudott”, így nem a halandók, hanem az Istenek tudásával rendelkeztek. A Titkos Tanítás kijavítva a népies képzelet elkerülhetetlen túlzásait, a tényeket ismerteti, ahogyan azokat az ősi szimbólumokban feljegyezték.

(b) Ezen „Árnyékok” közül „mindegyik saját színében és fajtájában” született meg, de „mindegyik Atyjának”, vagyis teremtőjének „alárendeltje”, mivel az utóbbi saját fajtájában teljes lény volt. A Kommentárok az első mondatot az így kifejlesztett emberi faj színére, vagyis bőrszínére vonatkoztatják. A Pymander-ben az „Égi emberből” a természet által teremtett mind a hét ősi ember részesül a hét „kormányzó” vagy uralkodó tulajdonságaiból, akik szerették az embert – saját maguk tükröződését és szintézisét.

A skandináv legendákban Asgard-ban az Istenek lakóhelyét ismerjük fel, az Ase-kben pedig őket magukat, ugyanazokat a misztikus helyeket és megszemélyesítéseket beleszőve a népies „mítoszokba”, amelyek a mi Titkos Tanításunkban is szerepelnek. Megtaláljuk ezeket a Védákban, a Purâna-kban, a mazdean írásokban és a kabbalában. A skandináv Ase-k, a mi világunkat megelőző világ uralkodói, akiknek neve szó szerint a „világ oszlopai, támaszai”, így azonosak a görög Kozmokrátorokkal, a Pymander hét „Munkásával” vagy Rektorával, India hét Rishi-jével vagy Pitri-jével, a hét kaldeai Istennel és hét Gonosz Szellemmel, a hét kabbalista Sephiroth-tal, akiket a felső Hármasság foglal egybe, és még a keresztény misztikusok hét bolygói szellemével is. Az Ase-k teremtik meg a földet, a tengereket, az eget és a felhőket, az egész látható világot Ymir, a meggyilkolt óriás maradványaiból. EMBERT azonban nem teremtenek, csupán annak formáját az Ask vagy Ash fából. Odin az, aki élettel és lélekkel ruházza fel, miután Lodur megadta neki a csontozatot és a vért, végül pedig Hönir az, aki értelemmel (manasz) és tudatos érzékekkel látja el.IV/35 A skandináv Ask, a hésziodoszi Ash-fa, ahonnan a bronzszínű emberek– vagyis a harmadik gyökérfaj – generációja kiáradt, ugyanaz, mint a Popol-Vuh Tzité-fája, amelyből a mexikói harmadik fajú embereket megteremtették. Ezt bármely olvasó egyszerűen beláthatja. De ki tudná megmondani a nyugati tudósok közül, mi az okkult oka annak, hogy a skandináv Yggdrasil, a hindu Ashvattha, a Gogard, a hellén életfa, a tibeti Zampun azonos a kabbalista Sephiroth-i fával, sőt még az Ahura Mazda által teremtett Szent Fával, és az Édenkert fájával is?IV/36 Mégis, mindezen „fák” gyümölcsei, akár Pippala, akár Haoma, akár a sokkal prózaibb alma, ténylegesen és valóságosan „az élet gyümölcsei”. Az emberi fajok őstípusai mind benne voltak a mikrokozmikus Fában, amely a nagy mundán makrokozmikus FaIV/37 alatt és benne növekedtek és fejlődtek ki. Ezt a misztériumot félig felfedi a Dirghotamas, ahol ezt olvassuk:

Pippala, annak a fának az édes gyümölcse, amelyre leszállnak a tudományt szerető szellemek, és ahol az istenek csodákat művelnek.

Ahogyan a Gogard-ban is, úgy mindezen mundán fák buján tenyésző ágai között is ott lakozik a „kígyó”. De amíg a makrokozmikus fa maga az örökkévalóság és az abszolút bölcsesség kígyója, a mikrokozmikus fában lakó kígyók a megnyilvánult bölcsesség kígyói. Az előbbi az Egy és a Minden, a többiek csak annak visszatükröződő részei. A „fa” természetesen maga az ember, és a valamennyiben benne lakozó kígyó pedig a tudatos manasz, az összekötő kapocs a szellem és az anyag, a föld és az ég között.

Mindenhol ugyanaz. A „teremtő” erők létrehozzák az embert, de végső céljukban kudarcot vallanak. Ezek a Logoszok mind tudatos, halhatatlan szellemmel próbálják felruházni az embert, olyannal, amely egyedül az értelemben (manaszban) tükröződik vissza, és kudarcot vallanak, és mindegyiket úgy ábrázolják, mint akiket megbüntetnek a kudarcért, vagy éppen a próbálkozásért. Milyen természetű ez a büntetés? Az ítélet: bebörtönzés az alsóbb régióban, amely a mi Földünk, ebben a láncban a legalsó sík. Egy „örökkévalóságra” – amely egy élet-ciklus tartamát jelenti – az anyag sötétségében, vagyis az állati emberben. A félig tudatlan és félig számító egyházatyáknak kedvére volt, hogy ezt a szemléletes szimbólumot eltorzítsák. Minden régi vallásban szereplő metaforát és allegóriát kihasználtak az új vallás javára. Az embert átalakították egy anyagi pokol sötétségévé, isteni tudata pedig, amelyet a benne lakozó princípiumtól, a mânasa-tól, vagyis egy testet öltött Dévától kapott, a pokoli régió lángoló tüzévé, bolygónk pedig magává a pokollá vált. Pippala-t, Haoma-t, a Tudás Fájának gyümölcsét tiltott gyümölcsnek nyilvánították, a „Bölcsesség Kígyója” pedig, az értelem és tudatosság hangja, korszakokon át azonosult a Bukott Angyallal, amely az ősi Sárkány, az Ördög!

Ugyanez a helyzet a többi magasztos szimbólummal is. A szvasztikát, India legszentebb és legősibb szimbólumát, a „Jaina-keresztet” – ahogyan ma a szabadkőművesek hívják – ugyanilyen módon becstelenítették meg, függetlenül attól, hogy közvetlenül kapcsolódik, sőt még azonos is a keresztény kereszttel. Az indiai misszionáriusok azt mondják a szvasztikáról, hogy „az ördög jele”. Vajon nem ragyog Vishnu nagy kígyójának fején, az ezerfejű Sesha-Ananta-n, a Pâtâla (a hindu Naraka vagy pokol) mélységeiben? De igen. De micsoda Ananta? Sesha-ként ő a szinte végtelen manvantarai időciklus, amikor pedig Ananta-nak nevezik, magává a végtelen idővé válik, a nagy hétfejű kígyóvá, amelyen Vishnu, az Örök Istenség a pralaya-i tétlenség ideje alatt megpihen. Mi köze van ehhez a magasrendű metafizikai szimbólumhoz a Sátánnak? A szvasztika valamennyi szimbólum között a leginkább filozofikusan tudományos és a legérthetőbb. Néhány vonallal összegzi a „teremtés” vagy inkább a fejlődés egész munkáját, a kozmikus teogóniától egészen az antropogóniáig, az oszthatatlan, ismeretlen Parabrahman-tól le az anyagi tudomány szerény monérájáig, amelynek genezise ugyanolyan ismeretlen e tudomány számára, mint magáé az Abszolút Istenségé. A szvasztika minden régi nemzet vallásos szimbólumainak legelején található. A kaldeai Számok Könyvében ez a „Munkás kalapácsa”, a fent említett Book of Concealed Mystery-ben a „Kalapács”, amely „szikrát csihol a kovakőből” (a térből), azok a szikrák pedig világokká válnak. Ez Thor kalapácsa, a törpék által az óriások, vagyis a prekozmikus titáni természeti erők ellen kovácsolt mágikus fegyver, amely óriások fellázadtak, és amelyeket – amíg az anyagi régiókban működnek – az Istenek, az Egyetemes Harmónia követei nem tudnak legyőzni, hanem előbb el kell pusztítani azokat. Ez az oka, amiért a világot a legyilkolt Ymir maradványaiból kell megalkotni. A szvasztika a Miölnir, a „Viharpöröly”, és ezért mondják, hogy amikor az Ase-k, a szent Istenek, miután tűz által megtisztultak – korábbi inkarnációik szenvedéseinek és szenvedélyeinek tüzében – alkalmassá váltak arra, hogy örök békében az Ida-ban lakozzanak, amikor már Miölnir feleslegessé válik. Ez akkor lesz majd, amikor Hel-nek, a halottak birodalma isten- királynőjének kötelékei többé már nem kötik meg őket, mert a gonosz birodalma már megszűnik.

Surtur lángjai nem pusztították el őket, sem a [számos vízözön] tomboló vizei… Ott voltak… Thor fiai. Magukkal hozták Miölnirt, nem harci fegyverként, hanem a kalapácsként, amellyel megszentelik az új egeket és az új földet.IV/38

Valóban sok jelentése van a szvasztikának! A makrokozmoszi munkában, a „Teremtés Kalapácsa” derékszögben begörbülő négy karjával a láthatatlan erők Kozmoszának folytonos mozgására, keringésére utal. A megnyilvánult Kozmosz és Földünk művében pedig az időciklusokban lezajló világ-tengelyek és egyenlítői övek forgására mutat. A szvasztikát  alkotó két vonal a szellemet és az anyagot jelenti, a négy horog pedig a keringő ciklusok mozgására utal. A mikrokozmoszra, az emberre vonatkoztatva a szvasztika azt mutatja, hogy az ember kapocs az Ég és a Föld között, a vízszintes kar végén a jobb kéz felemelkedik, a bal pedig a Föld felé mutat[1]. Hermesz Smaragdtábláján a felemelt jobb kézhez a „Solve” (oldódás) szó van beírva, a bal kézhez pedig a „Coagula” (alvadás). A szvasztika ugyanakkor egy alkímiai, kozmogóniai, antropológiai és mágikus jel is, amelynek belső jelentéséhez hét kulcs szolgál. Nem mondunk túl sokat azzal, hogy ezen egyetemes és leginkább sokatmondó jel összetett szimbolizmusa tartalmazza azt a kulcsot, amely megnyitja a Kozmosz hét nagy misztériumát. A korai árják misztikus elképzeléseiből született, és ők helyezték az örökkévalóság küszöbére, Ananta kígyó fejére, de szellemi halálát nyerte a középkori antropomorfisták skolasztikus értelmezéseiben. Ez a jel annak az egyetemes Teremtő Erőnek az alfája és omegája, amely a tiszta szellemből kifejlődve a sűrű anyagban végződik. Ez az emberi és isteni tudomány ciklusának a kulcsa is, és aki megérti teljes jelentését, örökre megszabadul a Mahâ-Mâyâ, a nagy Illúzió és Csaló béklyóitól. Az a Fény, amely az Isteni Pöröly – ami mára a szabadkőműves páholyok nagymestereinek kalapácsává alacsonyodott le – alól sugárzik, elegendő bármilyen emberi mesterkedés vagy képzelgés sötétségének eloszlatásához.

Mennyire prófétaiak a három skandináv istennő énekei, akiknek Odin hollói a múltról és a jövőről suttognak a folyó alatti kristálypalotájuk fölött keringve! Ezek az énekek mind le vannak írva a „Bölcsesség kézirattekercseiben”, amelyekből sok elveszett, de néhány még mindig fennmaradt, és ezek költői allegória formájában megismétlik az ősi korok tanításait. Foglaljuk össze Dr. Wagner Asgard and the Gods című művéből azt a részt, amely a „világ megújulására” vonatkozik, és ami egy múlt időben elmondott jövendölés a mi körünk hetedik fajáról.

A Miölnir megtette kötelességét ebben a körben, és:

Ida mezején, a feltámadás mezején [az ötödik kör számára] összegyűltek a legmagasabb istenek fiai, és az atyáik feltámadtak bennük [minden korábbi testet öltésük Én-jei]. Beszélgettek a múltról és a jelenről, és visszaemlékeztek őseik bölcsességére és jövendöléseire, amelyek mind bekövetkeztek. Mellettük, de számukra láthatatlanul volt az erős és hatalmas Egy, aki minden dolog fölött uralkodik, békét teremt azok között, akik haragszanak egymásra, és előírja az örök törvényeket, amelyek a világot kormányozzák. Mindannyian tudták, hogy ő ott van, érezték jelenlétét és erejét, de nem ismerték a nevét. Parancsára egy új föld emelkedett ki a vizekből [a tér vizeiből]. Ida mezeje fölött délre egy másik, Audlang-nak nevezett mennyboltot teremtett, és még messzebb egy harmadikat, a Widblain-t. Gimil barlangja fölött egy csodálatos palota épült, ami arannyal volt befedve, és fényesen ragyogott a napsütésben. [Ezek láncunk három, fokozatosan felemelkedő bolygói.] Ott az isteneket megkoronázták, ahogy az szokásos, és mind örvendeztek eredeti állapotuk visszakapásának és a jobb időknek. Gimil magaslatairól [a hetedik bolygóról, a legmagasabbról, a legtisztábbról] letekintettek Lif [és Lifthrasir, a megtisztult emberiség jövendő Ádámja és Évája] boldog leszármazottjaira, és jeleztek nekik, hogy kapaszkodjanak feljebb, emelkedjenek fel tudásban és bölcsességben, kegyességben és szerető cselekedetekben, lépésről lépésre, az egyik mennyből a másikba, amíg végül alkalmasakká lesznek arra, hogy egyesüljenek az istenségekkel a Mindenható Atya házában.IV/39

Aki ismeri az ezoterikus budhizmus vagy bölcsesség tanait – bár eddig még csak hézagosan lettek felvázolva –, a fentiekben foglalt allegóriát világosan meg fogja érteni.

Még filozofikusabb jelentését jobban meg fogjuk érteni, ha figyelmesen végiggondolja Prométheusz mítoszát. A továbbiakban a hindu Pramantha (köpű) fényében fogjuk megvizsgálni. Néhány orientalista ezt a mítoszt pusztán fiziológiai szimbólummá alacsonyította le, és csak a földi tűzzel hozta kapcsolatba. Értelmezésük így sértés minden vallással számára, beleértve a kereszténységet is, amelynek a legnagyobb misztériumát így az anyagba húzták le. Az isteni Pramantha és Arani „összedörzsölése” ebben a formában csupán a német materialisták felülmúlhatatlanul brutális felfogása számára alakulhatott fogalommá. Igaz, hogy az Isteni Gyermek – a szanszkrit nyelvet beszélő fajnál Agni, aki Ignis-szé vált a latinoknál – Pramantha és Arani – a szvasztika – egyesüléséből született egy áldozati szertartás folyamán. Na és aztán? Tvashtri (Vishvakarman) az „isteni művész és ács”,IV/40 ugyanakkor ő az istenek és a „teremtő tűz” atyja is a Védákban. A szimbólum olyan ősi és olyan szent, hogy szinte minden ősi város ásatásai közben rábukkanhatunk. Az ősi Trója romjai alatt Dr. Schliemann számos égetett agyagtáblát, úgynevezett fusaiolát talált. Mind a , mind pedig a  formákat nagy mennyiségben ásták ki, jelenlétük újabb bizonyíték arra, hogy az ősi trójaiak és azok ősei is tiszta árják voltak.

(c) Chhâyâ – ahogyan már megmagyaráztuk – az asztrális képmás. A szanszkrit művekben ez a jelentése. Például Sanjnâ-t, a Szellemi Tudatot, Sûrya, a Nap feleségét úgy ábrázolják, hogy amikor visszavonul a dzsungelbe aszkétai életet élni, férje számára visszahagyja Chhâyâ-ját, árnyékát vagy képmását.

 

16. HOGYAN SZÜLETTEK A MANUSHYA-KIV/41?  HOGYAN TEREMTETTÉK AZ ELMÉVEL RENDELKEZŐ MANU-KAT? (a) AZ ATYÁKIV/42 SEGÍTSÉGÜL HÍVTÁK SAJÁT TÜZÜKET,IV/43 AZT A TÜZET, AMELY A FÖLDBEN ÉG. A FÖLD SZELLEME SEGÍTSÉGÜL HÍVTA A NAP TÜZÉT.IV/44 EZ A HÁROMIV/45 KÖZÖS ERŐFESZÍTÉSSEL EGY JÓ RÛPA-T TEREMTETT. EZIV/46 TUDOTT ÁLLNI, JÁRNI, SZALADNI, FEKÜDNI VAGY REPÜLNI. DE MÉG CSAK EGY CHHÂYÂ VOLT, ÉRTELEM NÉLKÜLI ÁRNYÉK. (b)

 

(a) Itt újra szükséges egy magyarázat az ezoterikus írásokhoz fűzött exoterikus kiegészítések fényében és segítségével. A Manushya-k (emberek) és a Manuk itt a kaldeai Ádámmal egyenértékűek. Ez a kifejezés egyáltalán nem az első embert jelenti, mint a zsidóknál, vagy egy egyedülálló személyt, hanem összefoglalóan az emberiséget, ahogyan a kaldeaiaknál és asszíroknál. A Kommentár azt mondja, hogy a hét Dhyân Chohan-i osztályból vagy rendből négy az, „amely a rejtett ember őse volt”, vagyis a finom, belső emberé. A holdi Lha-k, a lunáris szellemek – amint már megállapítottuk – csupán az emberi formák ősei voltak, tehát a modelleké, amelyeknek megfelelően a természet megkezdte külső munkáját rajtuk. Így tehát az őseredeti ember, amikor megjelent a Földön, csak egy értelem nélküli BhûtaIV/47 vagy „fantom” volt. Ez a „teremtés” kudarc volt.

(b) Ez a kísérlet megint kudarcot vallott. Azt allegorizálja, hogy a fizikai természet segítség nélküli kísérletei hiábavalóak még egy tökéletes állat létrehozásához is, nem beszélve az emberről. Mert az Atyák, az alacsonyabb angyalok mind természet-szellemek, sőt még a magasabb elementálok is rendelkeznek saját értelemmel, ez azonban nem elég egy gondolkodó ember megalkotásához. „Élő tűzre” volt szükség, arra a Tűzre, amely megadja az emberi elmének az ön-érzékelést, az öntudatosságot vagy manaszt. Pârvaka és Shuchi leszármazottjai pedig az állati-elektromos és a szoláris tüzek, amelyek állatokat teremtenek, és így az ember első asztrális modelljét csak egy fizikai élő szervezettel ruházhatták fel. Az első Teremtők tehát az ősi ember Pygmalion-jai voltak, akiknek nem sikerült értelmileg életre kelteniük a szobrot.

Látni fogjuk, hogy ez a stanza nagyon sokatmondó. Megmagyarázza az emberben levő éltető princípium – a Felső Én vagy az emberi monád – és az állati monád misztériumát, és betölti a kettő közötti szakadékot. Bár mindkettő egy és ugyanaz, mégis az előbbi isteni értelemmel rendelkezik, míg az utóbbinak csak ösztönös képességei vannak. Hogyan lehet a különbséget megmagyarázni, és az emberben levő a Felső Én jelenlétét érthetővé tenni?

A Kommentár ezt mondja:

Mahat Fiai az emberi palánta serkentői. Ők a Vizek, amelyek elárasztják a szunnyadó élet kiszikkadt talaját, és a Szikra, amely életre kelti az emberi állatot. Ők az Örök Spirituális Élet Urai… Kezdetben [a második fajban] néhányan [az Urak közül] csak esszenciájukat lehelték a Manushya-ba [az emberekbe], néhányan pedig lakóhelyül választották az embert.

Ez azt mutatja, hogy nem minden ember vált az „Isteni Lázadók” inkarnációjává, csak néhányan közülük. A többieknek egyszerűen csak meggyorsították az ötödik princípiumát, a bele vetített szikrával, ami megmagyarázza az emberek és a fajok értelmi képességei közötti hatalmas különbséget. Ha a „Mahat Fiai” – allegorikusan szólva – nem ugrották volna át a közbeeső világokat intellektuális szabadságuk megszerzésétől ösztönözve, az állati ember soha nem lett volna képes arra, hogy erről a földről felemelkedjen, és hogy saját erőfeszítésén keresztül elérje végső célját. A ciklikus zarándoklatot a létezés valamennyi síkján keresztül félig – ha nem teljesen – öntudatlanul élte volna át, ahogyan az állatok esetében történik. A tiszta szellem e beteges tétlensége ellen fellázadó értelmes életnek köszönhetjük azt, amik vagyunk, öntudatos, gondolkodó emberek, a bennünk levő istenek jóra és rosszra egyaránt használható képességeivel és sajátságaival. Ezért a Lázadók a mi Megváltóink. Gondolkozzanak el a filozófusok ezen alaposan, és nem egy misztérium meg fog világosodni előttük. Csak az ellentétének vonzereje az, ami miatt a két véglet – a szellem és az anyag – összetapadhat a Földön, és miután összeolvadnak az öntudatos tapasztalás és szenvedés tüzében, válnak elválaszthatatlanokká egy örökkévalóságra. Ez a magyarázata sok, eddig érthetetlen allegóriának, amelyeket ostoba módon „meséknek” neveznek.

Először is megmagyarázza a Pymander-ben található megállapítást, hogy az „Égi Ember”, az „Atyának Fia”, aki rendelkezett az anyagi világ hét kormányzójának vagy teremtőjének és uralkodójának természetével és esszenciájával,

bekandikált az Összhangba, és miután áttörte magát a [Tűz Hét] Körén, bemutatta és megnyilvánította a lefelé tartó természetet.IV/48

Ez megmagyaráz a hermetikus leírásban levő minden verset, és a Prométheuszról szóló görög allegóriát. De mindenekelőtt magyarázatot ad a „mennyei háborúkról” szóló sok allegorikus leírást, beleértve a Jelenések könyvét, azon belül is a „bukott angyalokkal” kapcsolatos keresztény dogmát. Megmagyarázza a legidősebb és legnagyobb angyalok „lázadását” és annak jelentését, hogy miért vetették le őket a Mennyekből a Pokol, vagyis az anyag mélységeibe. Sőt, megoldja az asszirológusok tanácstalanságát, akik közül a néhai George Smith a következő szavakkal fejezi ki csodálkozását:

Első gondolatom erről a részről [a lázadásról] az volt, hogy a gonosz erőivel folytatott háború megelőzte a Teremtést, most azonban úgy vélem, hogy a Bűnbeesés leírása után következett.IV/49

Ugyanebben a munkábanIV/50 George Smith egy korai babiloni hengerről származó vésetet ismertet, amelyen a Szent Fa, a Kígyó, egy férfi és egy nő látható. A fának hét ága van, három a férfi oldalán, és négy a nő oldalán. Ezek az ágak jellemzik a hét gyökérfajt, amelyek közül a harmadikban – közvetlenül a végén – megtörtént a nemek szétválása és az úgynevezett nemzésbe bukás. A három korai faj előbb nem nélküli, majd hermafrodita volt, a többi négyben különbözik egymástól a férfi és a nő. Ahogyan a szerző írja:

A Teremtés kaleai leírásában a sárkány, amely ráveszi a bűnre az embert, Tiamat teremtménye, aki a tenger és a káosz élő princípiuma… aki a világ teremtésekor szembefordult az istenekkel.IV/51

Ez tévedés. A Sárkány a férfi princípium, vagy Fallosz megszemélyesítve, vagy inkább elállatiasítva, Tiamat pedig „a káosz szellemének megtestesítése”. A mélység káosza a női princípium, a női méh. A „káosz és a zűrzavar szelleme” arra a mentális felfordulásra utal, amihez ez vezetett. Ez az érzéki, vonzó, magnetikus princípium, amely elbűvöl és elcsábít, az örökéletű aktív elem, amely az egész világot zűrzavarba, káoszba és bűnbe viszi. A Kígyó elcsábítja a nőt, de a férfit az utóbbi csábítja el, és mindkettejükre rászáll a karmikus átok, bár ez csak egy teremtett ok természetes következménye. George Smith ezt mondja:

Világos, hogy a sárkányra is reászáll az átok a bűnbeesés miatt, és hogy az istenek [az Elohim, akik féltékennyé válnak, látva, hogy a porból teremtett ember maga is teremtővé válik, akárcsak minden állat] az emberi faj fejére zúdítják mindazt a rosszat, ami az emberiséget sújtja. A bölcsesség és a tudás tönkre fogják tenni, családi veszekedések fogják gyötörni, zsarnokságnak kell majd engedelmeskednie, meg fogja haragítani az isteneket… csalódni fog a vágyaiban, haszontalanul fog imádkozni… jövendő bűnöket fog elkövetni. Kétségtelen, ezzel a témával még további sorok foglalkoznak, de az elbeszélés folyamata itt újra megszakad, és csak ott folytatódik, ahol az istenek háborúra készülődnek a gonosz hatalmak ellen, akiket Tiamat (az asszony) vezet.IV/52

Ezt a magyarázatot kihagyták Mózes Könyvéből, monoteista meggondolásból. Elhibázott dolog azonban az – kétségtelenül félelemből születő, és a dogmatikus vallás és annak babonáit figyelembe vevő –, ha a kaldeai töredékeket a Mózes Könyve részleteivel akarják kiegészíteni, amikor ez utóbbi jóval későbbi, mint bármely töredék. Mózes Könyvét éppen e töredékekkel kellene megmagyarázni.

 

17. A LEHELETNEKIV/53 SZÜKSÉGE VOLT EGY FORMÁRA; AZ ATYÁK MEGADTÁK. A LEHELETNEK SZÜKSÉGE VOLT EGY SŰRŰ TESTRE; A FÖLD MEGFORMÁLTA. A LEHELETNEK SZÜKSÉGE VOLT AZ ÉLET SZELLEMÉRE; A NAP LHA-I BELEHELTÉK A FORMÁJÁBA. A LEHELETNEK SZÜKSÉGE VOLT A TESTÉNEK TÜKÖRKÉPÉRE;IV/54 „ODAADTUK A MAGUNKÉT!” – MONDTÁK A DHYÂNI-K. A LEHELETNEK SZÜKSÉGE VOLT A VÁGYAK HORDOZÓJÁRA;IV/55 „MEGKAPTA!” – MONDTA A VIZEK KISZÁRÍTÓJA.IV/56 DE A LEHELETNEK SZÜKSÉGE VAN EGY ELMÉRE IS, HOGY ÁTFOGJA AZ UNIVERZUMOT; „EZT NEM TUDJUK ADNI!” – MONDTÁK AZ ATYÁK. „MAGAMNAK SEM VOLT SOHA!” – MONDTA A FÖLD SZELLEME. „A FORMA KIÉGNE, HA ODAADNÁM AZ ENYÉMET” – MONDTA A NAGY TŰZIV/57… AZ EMBERIV/58 ÜRES, ÉRTELEM NÉLKÜLI BHÛTA MARADT… ÍGY ADTAK ÉLETET A CSONT NÉLKÜLIEK AZOKNAK, AKIKIV/59 A HARMADIKBANIV/60 CSONTOS EMBEREK LETTEK.

 

Mivel az V. stanza kommentárjában egy teljes magyarázatot találunk, itt elég lesz néhány megjegyzés. Az őseredeti fizikai embernek, vagyis a fizikai testének „Atyja” az a vitális elektromos princípium, amely a Napban lakozik. A Hold az „Anyja”, a Holdban levő titokzatos erő miatt, amely határozott befolyást gyakorol a női terhességre és a fogantatásra, amit szabályoz, ahogyan a növények és állatok növekedésére is hat. A „Szél” vagy éter ez esetben az a közvetítő közeg, amely ezeket a hatásokat lehozza a két égitestről, és szétárasztja a Földön, erre úgy hivatkoznak, mint a „Dajkákra”,IV/61 míg egyedül a „Szellemi Tűz” az, amely az emberből isteni és tökéletes lényt tud alkotni.

De mi is ez a „Szellemi Tűz”? Az alkímiában általában a hidrogén, míg az ezoterikus valóságban az a kiáradás vagy sugár, ami a noumenon-jából tör elő, az „Első Elem Dhyân-ja”. A hidrogén csak a mi földi síkunkon gáz. De még a kémiában is a hidrogén „lehetne az egyedül létező anyagfajta, a mi felfogásunk szerint”,IV/62 amely szorosan kapcsolódik a protyl-hoz, ez pedig a mi layam-unk. Ez a levegő és a víz atyja és úgymond létrehozója, vagy inkább Upâdhi-ja (alapja), csakugyan „tűz, levegő és víz”, a három aspektusában egy, ezért a kémiai és az alkímiai hármasság. A megnyilvánulás vagy az anyag világában a hidrogén a tárgyiasult szimbólum és a tárgyiasulatlan és tisztán szellemi entitatív Létezésnek a noumen-ok régiójából történő anyagi kiáradása. Godfrey Higgins összehasonlította a hidrogént, sőt azonosnak találta a To On-nal, a görögök „Egyével”. Mert – ahogyan megjegyezte – a hidrogén nem víz, bár ez hozza létre, a hidrogén nem tűz, bár megnyilvánítja vagy megteremti a tüzet, nem is levegő, bár a levegőt úgy tekinthetjük, mint a tűz és a víz egyesülésének termékét, mivel a hidrogén megtalálható a légkör összes vizes alkotóelemében. A hidrogén a három az egyben.

Ha valaki tanulmányozza az összehasonlító teogóniát, könnyen rátalál arra, hogy e „Tüzek” titkát minden ősi nép misztériumában tanították, mindenekelőtt Samothrace-ban. A legkisebb kétség sincs afelől, hogy a Kabiri – minden ősi istenség közül a legmisztikusabbak –, az istenek és az emberek, az istenségek és a titánok azonosak a Kumâra-kkal és Rudra-kkal, élükön Kârttikeya-val, aki szintén egy Kumâra. Ez még exoterikusan véve is teljesen nyilvánvaló, és mindezek a hindu istenségek, hasonlóan a Kabiri-hez, a Természet legokkultabb erőinek megszemélyesített szent Tüzei voltak. Az árja faj számos ága, az ázsiaiak és az európaiak, a hinduk és a görögök, mindent megtettek, hogy ezek valódi természetét elrejtsék, ha már jelentőségüket nem tudták letagadni. Ahogyan a Kumâra-k esetében is, a Kabiri száma bizonytalan. Egyesek azt tartják, hogy csak hárman vagy négyen voltak, mások hétről beszélnek. Axierus, Axiocersa, Axiocersus és Casmilus valószínűleg a négy Kumâra – Sanat-Kumâra, Sananda, Sanaka és Sanâtana – hasonmásai. A görög istenségeket, akiknek állítólagos apja Vulkán volt, gyakran összetévesztik a Dioscori-okkal, Corybante-kkel, Anacte-kkel, stb. Ugyanígy összetévesztik a Kumâra-kat, akiknek állítólagos apja Brahmâ volt – vagy inkább a „haragjának a lángja”, amely arra késztette, hogy végrehajtsa a kilencedik, vagyis Kumâra-teremtést, aminek az eredménye Rudra vagy Nîlalohita (Shiva) és a Kumâra-k voltak – az Asura-kkal, a Rudra-kkal és a Pitri-kkel. Azon egyszerű oknál fogva, hogy mindnyájan egyek, vagyis egymáshoz kapcsolódó erők és tüzek. Itt nincs helyünk arra, hogy leírjuk ezeket a „Tüzeket” és azok valódi jelentését, bár lehetséges, hogy meg fogjuk kísérelni, ha e mű hátralevő része valaha is kiadásra kerül. Addig is még néhány magyarázatot hozzáfűzünk.

Az előbb elmondottak mind olyan misztériumok, amiket nem lehet leírni, hanem a megoldásukat a tanuló személyes intuíciójára kell hagyni. Ha meg akar valamit tudni a Tüzek titkáról, forduljon az alkimisták bizonyos műveihez, akik nagyon helyesen minden elemet a tűzhöz kapcsolnak, akárcsak az okkultisták. Ne felejtse el az olvasó, hogy a régiek a vallást és a természettudományt a filozófia mentén vizsgálták, mivel azok szorosan és elválaszthatatlanul kapcsolódnak össze. Æsculapius volt Apollónak – a Napnak vagy az Élet Tüzének – fia, ő volt Helios, Pythios és a rejtett bölcsesség istene. Az exoterikus vallásokban, ahogyan az ezoterikus filozófiában is, az elemeket – különösen a tűz, a víz és a levegő elemét – úgy tekintik, mint az ember öt fizikai érzékének őseit, ezért azok okkult módon közvetlenül kapcsolatban vannak velük. Ezek a fizikai érzékek egy még alacsonyabb teremtéshez tartoznak, mint az, amit a Purâna-k Pratisarga-nak vagy „második teremtésnek” neveznek. „A folyékony tűz az összefüggő tűzből indul ki” – mondja egy okkult axióma.

A Kör maga a Gondolat, az Átmérő [vagy a vonal] az Ige, kettejük egyesülése pedig az Élet.

A kabbalában Bath-Kol az Isteni Hang, vagy az Őseredeti Fény, Shekinah lánya. A Purâna-kban és a hindu exoteriában Vâch, a Hang Brahmâ női Logosza, Aditi, az Őseredeti Fény egyik változata. Ha pedig a zsidó miszticizmusban Bath-Kol egy égből jövő, érthető természetfeletti hang, amely a „választott népnek” feltárja a szent hagyományokat és törvényeket, ez csak azért van, mert a judaizmus előtt Vâch-ot a „Védák anyjának” hívták, aki belépett a Rishi-kbe, és kinyilatkoztatásaival inspirálja őket. Ugyanígy mondják Bath-Kol-ról, hogy inspirálja Izrael prófétáit és a zsidó főpapokat. Mindkettő fennmaradt a mai napig megfelelő szent jelképrendszereikben, mert a régiek a hangot vagy a beszédet a tér éterével kapcsolták össze, amelynek jellemzője a hang. Innen ered, hogy a Tűz, a Víz és a Levegő az őseredeti Kozmikus Hármasság.

Én vagyok a te gondolatod, a te Istened, ősibb, mint a nedvesség-princípium, a Fény, amely  a Sötétben [Káoszban] sugároz, és Isten sugárzó Igéje [hangja] az Istenség Fia.IV/63

Ezért alaposan kell tanulmányoznunk az „Elsődleges Teremtést”, mielőtt megérthetnénk a Másodlagost. Az első fajban három alap-elem volt, de még nem volt Tűz, mert az ősieknél az ember fejlődése, szellemi és fizikai érzékeinek növekedése és kialakulása a Földünk kozmikus síkján levő elemek fejlődésétől függött. Minden Prabhavâpyaya-ból származik: az istenek teremtő és érzékelő princípiumainak, sőt magának az úgynevezett Teremtő Istenségnek a fejlődése is. Ez megtalálható az exoterikus írásokban a Vishnunak adott nevekben és elnevezésekben. Az orphikus Protologoszként Pûrvaja-nak, „teremtés előttinek” hívják, a többi elnevezései csökkenő sorrendben mindinkább összeköti őt az anyaggal.

Az elemek és az érzékek fejlődésében a következő párhuzamos sorrendet lehet megállapítani, de vonatkozik ez a kozmikus földi „ember” vagy „szellem” és a halandó fizikai emberre is:

1. Éter                           Hallás                  Hang

2. Levegő                      Tapintás               Hang és érintés

3. Tűz vagy fény           Látás                    Hang, érintés és szín

4. Víz                            Ízlelés                  Hang, érintés, szín és íz

5. Föld                          Szaglás                Hang, érintés, szín, íz és szag

Ahogyan látjuk, minden elem hozzáadja saját jellegzetességeit a megelőző eleméhez ugyanúgy, amint minden gyökérfaj magához veszi az előző faj jellemző érzékét. Ugyanez igaz az ember hetes „teremtésére”, aki fokozatosan hét lépésben fejlődik, ugyanilyen alapelvek szerint, amint ezt később látni fogjuk.

Így tehát amíg az Istenek vagy Dhyân Chohan-ok (dévák) az Első Okból származnak – ami nem Parabrahman, mert az a MINDEN OK, és ezért nem nevezhető az „Első Oknak” –, és ezt az Első Okot a brahmani könyvekben Jagad-Yoni-nak, a „Világ Méhének” nevezik, addig az emberiség a Kozmosz ezen aktív közegeiből árad ki. Az első és a második fajban az emberek azonban nem voltak fizikai lények, csupán a későbbi emberek csökevényei, bhûta-k voltak, ez a szó pedig a Bhûtâdi-ból származik, aminek a jelentése „eredet” vagy „az eredeti hely, ahonnan az elemek előtörtek”. Az emberek tehát minden mással együtt Prabhavâpyaya-ból erednek, a „helyből, ahonnan minden dolog ered, és amelybe visszaoldódik”, ahogyan azt a Vishnu Purâna kommentátora elmagyarázza. Innen erednek fizikai érzékeink is. Sőt, innen ered a legmagasabb „teremtett” Istenség is a filozófiánk szerint. Mivel egy az Univerzummal, akár Brahmâ-nak, Îshvara-nak, akár Purusha-nak nevezzük, ő a Megnyilvánult Istenség, ezért „teremtett”, vagyis korlátozott és feltételhez kötött. Ezt könnyű bebizonyítani, még az exoterikus tanításokból is.

Miután az örökkévaló Brahmát (semleges nemű vagy absztrakt) a Pundarîkâksha-t, a „legmagasztosabbat és elmúlhatatlan dicsőségűt”, megismerhetetlennek nevezték, később Sadaika-Rûpa, „változatlan” és „megváltoztathatatlan” természetű helyett Ekâneka-Rûpa-nak, „egyedülinek és többszörösnek” hívják, amikor ő, az Ok, elvegyül saját okozataival. Nevei ekkor – ha ezoterikus sorrendbe állítjuk azokat – a következő csökkenő skálán vannak:

Mahâpurusha vagy Paramâtman          Legfelsőbb Szellem

Âtman vagy Pûrvaja (Protologos)        a Természet Élő Szelleme

Indriyâtman vagy Hrishîkesha             Szellemi vagy Értelmi Lélek (egy az érzékekkel)

Bhûtâtman                                            az Élő- vagy Élet-lélek

Kshetrajña                                            a Testet öltött Lélek vagy a szellem és az anyag

                                                                     Univerzuma

Bhrântidarshanatah                              Téves érzékelés – anyagi Univerzum.

Az utóbbi név olyasmit jelent, amit – hamis és téves felfogás alapján – anyagi formaként észlelünk és képzelünk, de amely valójában csak Mâyâ, illúzió, mint minden a fizikai világunkban.

Szoros analógiában van Brahma e jellegzetességeivel mind a szellemi, mind az anyagi világokban, hogy a Dhyân-Chohan-i esszencia fejlődése is zajlik, az utóbbi jellemzői pedig szintén visszatükröződnek az emberben, együttesen, és az ember minden princípiumában, amelyek mindegyike magában hordozza ugyanabban a fokozatos sorrendben a különböző „tüzek” és elemek egy részét.

 

V.              STANZA: A MÁSODIK FAJ FEJLŐDÉSE

 

18. A Jóga Fiai. 19. A nem nélküli második faj. 20. A „Szürkület Fiainak” fiai. 21. Az „Árnyék”, vagyis az asztrális ember belülre húzódik, és az ember kifejleszt egy fizikai testet.

 

18.    AZ ELSŐKV/1 A JÓGA FIAI VOLTAK. FIAIK A SÁRGA ATYA ÉS A FEHÉR ANYA GYERMEKEI.

 

A későbbi Kommentárban ezt a mondatot így fordították:

A Nap és a Hold Fiai, az éter [vagy a „Szél”] dajkálta (a). …

Ezek az Urak árnyékainak árnyékai voltak (b). Ezek [az árnyékok] kitágultak. A Föld szellemei felöltöztették őket, a szoláris Lha-k melengették [vagyis megőrizték a vitális tüzet az életre kelő fizikai formákban]. A Leheletnek volt élete, de nem volt értelme. Nem volt sem saját tüzük, sem vizük (c).

(a) Ezzel kapcsolatban emlékezzünk vissza Hermes Tabula Smaragdinájára, amelynek ezoterikus jelentéséhez hét kulcs szolgál. Az asztrokémiait a tanulók jól ismerik, most megadhatjuk az antropológiai kulcsot. A táblán említett „Egy dolog” az Ember. Az írás így szól:

Ennek az Egyedüli Egy dolognak az Atyja a Nap, Anyja a Hold, a Szél keblében hordozza, és dajkája a Szellemi Föld.

Ugyanennek az okkult magyarázatához még hozzáteszik: „és a tanítója [guruja] a Szellemi Tűz”.

Ez a Tűz a felső Én, a szellemi Egó, vagyis az, amely állandóan újra testet ölt az alsó személyes én hatására, amely minden újraszületésnél megváltozik, és tele van Tanha-val, vagyis az élet utáni vággyal. A természet egyik különös törvénye, hogy ezen a síkon a felsőbb (szellemi) természetnek úgymond az alsóbb rabságában kell lennie. Hacsak az Én nem talál menedéket az Âtman-ban, a MINDEN-SZELLEM-ben, és nem oldódik bele teljesen annak esszenciájába, akkor a személyes én egy keserves végkifejlet felé ösztökélheti. Ezt a tanuló csak akkor értheti meg teljesen, ha megismerkedik a fejlődés misztériumával, amely hármas vonalon fut: a szellemi, a pszichikai és a fizikai vonalon.

Két dolog van, ami a fejlődés felé hajt, és azt kierőszakolja, vagyis a tökéletesedés felé kényszeríti az ember növekedését és kibontakozását: (a) a Monád, vagyis az, ami abban öntudatlanul tevékenykedik a benne rejlő erőn keresztül, (b) az alacsonyabb asztrális test, vagyis a személyes én. Az előbbi – akár egy növényi akár egy állati testbe van is bebörtönözve – rendelkezik ezzel az erővel, valójában önmaga ez az erő. Minthogy azonos a MINDEN-ERŐ-vel, amelyről azt mondják, benne lakozik a Monádban, ezért mindenható az Arûpa, vagy forma nélküli síkon. A mi síkunkon – mivel esszenciája túlságosan tiszta – megmarad minden lehetőséggel rendelkezőnek, de egyénileg inaktívvá válik. Például a Nap sugarai, amelyek elősegítik a növényzet fejlődését, nem választják meg, hogy melyik növényre süssenek. Ha kiássuk a növényt, és átültetjük egy olyan talajba, ahol a napsugarak nem érhetik el, akkor azok nem fogják oda is követni. Ugyanígy van az Âtman-nal: ha a felső Én vagy az Egó nem mozdul el saját napja, a Monád felé, az alsó én vagy személyes én minden esetben fölé fog kerekedni. Mert ez az az én a kegyetlen önzéssel és állati vágyával, hogy értelmetlen életet éljen (Tanha), amely a „templom sátrának készítője”, ahogyan Buddha a Dhammapada-banV/2 nevezi az alsó ént. Innen származik az a kifejezés, hogy a Föld Szellemei felöltöztették az árnyékokat és megnövelték azokat. Ezekhez a „szellemekhez” tartoznak átmenetileg az emberi asztrális én-ek, ezek azok, amik megadják, vagy felépítik az ember fizikai templomát, a Monád és annak tudatos princípiuma, a manasz számára, hogy benne lakozzanak. Viszont a „Szoláris” Lha-k vagy szellemek melegítik fel az árnyékokat. Ez fizikailag és szó szerint igaz, metafizikailag, vagyis a pszichikus és szellemi síkon ugyancsak igaz, hogy egyedül Âtman melegíti a belső embert, azaz megvilágosítja őt az Isteni Élet sugarával, és egyedül ő tudja megadni a belső embernek vagy reinkarnálódó Én-nek a halhatatlanságát. Így azt találjuk, hogy az első három és fél gyökérfaj számára egészen a középső- vagy fordulópontig az „Ősök”, a Lunáris Pitri-k asztrális árnyékai azok, amik a fajok fejlődést hajtó erői. Ezek építik, és fokozatosan kikényszerítik a fizikai forma fejlődését a tökéletesedés felé, és teszik mindezt a szellemiség ezzel arányos elvesztése árán. Azután, a fordulóponttól kezdve, a felső Én vagy inkarnálódó princípium, az értelem vagy elme kezd uralkodni az állati én-en, és irányítja azt, hacsak alul nem marad vele szemben. Röviden, a szellemiesség a felemelkedő ívén van, az állati vagy fizikai alkotórész pedig csak akkor tudja megakadályozni folyamatos előrejutását fejlődésének ösvényén, amikor a személyiség önzése annyira erősen beoltotta halálos vírusával a valódi belső embert, hogy a felülről jövő vonzás minden hatalmát elveszíti a gondolkodó, értelmes ember felett. A józan igazság az, hogy az erkölcstelenség és a gonoszság abnormális, természetellenes megnyilvánulás az emberi fejlődés jelenlegi periódusában – vagy legalábbis annak kellene lennie. Az a tény, hogy az emberiség sohasem volt önzőbb és erkölcstelenebb, mint manapság – a civilizált nemzeteknek sikerült az előbbiből erkölcsöt, az utóbbiból pedig művészetet csinálnia – csak egy újabb bizonyíték e jelenség különleges természetére.

Az egész rendszer benne van a Kaldeai Számok Könyvében, sőt, még a Zohar-ban is, ha valaki megérti az apokaliptikus célzások jelentését. Elsőként Ain Soph jelenik meg, a „Rejtett Rejtettje”, azután a Pont, a Sephira és a későbbi Sephiroth, majd az Atziluti Világ, a Kiáradások Világa, amely három újabb világot teremt. Az első a Briati Világ, amelyet Trónnak neveznek, a tiszta szellemek hajléka. A második a Kialakulás Világa vagy Jetzirati Világ, az angyalok lakhelye, akik kiárasztják a harmadikat, a Cselekvés Világát, az Asiati Világot, amely a Föld, vagyis a mi világunk. Erről a világról pedig – amit Kliphoth-nak is neveznek, és magába foglalja a (többi hat) szférát, םילבלב, és anyagot – mégis azt mondják, hogy az a „Sötétség Fejedelmének” a székhelye. Ez annyira világos megállapítás, amennyire csak lehet, mert Metatron – a második Briati világ, az első lakható világ angyala – neve Hírnök, Άγγελος, Angyalt jelent. Őt nevezik a nagy Tanítónak, és alatta vannak a harmadik világ, vagyis a Jetzirati angyalai, amelyeknek tíz és hét osztálya a Sephiroth,V/3 és akikről azt mondják:

Ők lakják vagy keltik életre ezt a világot alapvető [entitásokként és] értelmekként, és a nekik megfelelők és a logikai ellentéteik lakják a harmadik és lakható világot, amelyet Asiati-nak neveznek.

Ezeket az „ellentéteket” „Burkoknak”, הפוילק, vagy démonoknakV/4 nevezik, akik a Sheba Hachaloth-nak nevezett hét helyen laknak, amik egyszerűen a bolygónk hét zónája.V/5 Fejedelmüket a kabbalában Samael-nek, a Halál Angyalának nevezik, aki a csábító Sátán-kígyó is. Ez a Sátán azonban Lucifer is, a Fény ragyogó angyala, a Fény- és Élethozó, a „Lélek”, aki egy időre eltávolodott a Szent Lényektől, a többi angyaltól, megelőzve az ő idejüket, amikor ők is leszállnak a Földre, hogy maguk is testet öltsenek.

A Bölcsességek könyve azt tanítja, hogy:

Minden Lélek (Monád) már korábban létezik az Emanációk világában.V/6

A Zohar pedig azt tanítja, hogy ebben a „Lélekben” van a valódi ember, vagyis az Én és a tudatos Én vagyok, a Manasz.

Josephus az esszénusok meggyőződését megismételve ezt mondja:

[A lelkek] leszállnak a tiszta levegőből, hogy testekhez láncoltassanak.V/7

Philo pedig kijelenti, hogy:

A levegő tele volt [Lelkekkel], és azok, amelyek legközelebb voltak a földhöz leereszkedésük során, hogy halandó testekhez kötődjenek, visszatérnek a testekbe, mert azokban kívánnak élni.V/8

Azért, mert az emberi formában és azon keresztül fejlődő lényekké válnak, míg az angyalok természete tisztán nem átmeneti, ezért az emberben megvan a lehetőség, hogy az angyalok képességein felülemelkedjen. Ezért mondják az indiai beavatottak, hogy a brahmin, a kétszer-született uralkodik az isteneken és dévákon. Pál ugyanezt mondja a korinthusiakhoz írt levelében:

Nem tudjátok-e, hogy mi [beavatottak] angyalok fölött fogunk ítélkezni?V/9

Végül minden ősi írásban és kozmogóniában bemutatják, hogy az ember elsődlegesen egy fénylő testetlen formaként fejlődött ki, amelyre az olvasztott rézhez hasonlóan, amit a szobrász a modelljébe önt, az ember testének a fizikai formáját a földi állati élet alacsonyabb formáival és típusaival, illetve azokból és azokon keresztül építették meg. A Zohar ezt mondja:

A Lélek és a forma, amikor a Földre leszáll, földi öltözéket ölt magára.

Az ember őstípusú testét nem olyan anyagból alakították ki, mint amilyenből a mi halandó vázunk épült.

Amikor Ádám az Édenkertben lakott, égi köntösbe volt öltöztetve, ami a mennyei fény köntöse… Ennek az égi fénynek a fényét használták fel az Édenkertben.V/10 Az embert [a mennyei Ádámot] a Jetzirati Világ tíz Sephiroth-ja teremtette, egy még alacsonyabb világ hét angyala pedig közös erővel létrehozta a földi Ádámot. Először Samael bukott el, és megcsalva[?] az embert, az ő bukásának is okozója lett.

(b) Az a mondat, hogy „ezek az Urak Árnyékainak árnyékai voltak” – vagyis hogy az Ősök az embert saját asztrális testükből teremtették – egy általános hiedelmet magyaráz meg. Keleten azt tartják, hogy a déváknak nincs saját „árnyékuk”. „A dévák nem vetnek árnyékot”, és ez a biztos jele egy jó és szent szellemnek.

(c) Miért nem volt „saját Tüzük vagy Vizük”?V/11 Azért, mert ami a tárgyiasult síkon a gázok és az elemek számára a hidrogén, annak noumenonja a mentális vagy tárgyiasulatlan jelenségek világába tartozik. Ennek hármas rejtett természete az emberben lévő három magasabb princípiumból – amik a szellem, a lélek és az elme, vagy másként az Âtmâ, a Buddhi és a Manasz – eredő három aktív emanációban tükröződik vissza. Ez a szellemi és egyben az anyagi emberi alap. A kezdetleges ember, akit a „levegő” vagy a „szél” dajkált, csak később válik tökéletes emberré, amikor a „szellemi tűz”, az Én-jében levő „Egy a Háromban” noumenonjának fejlődésével megszerzi belső Én-jétől vagy tanítójától az ön-tudatosság bölcsességét, amivel kezdetben még nem rendelkezett. Így itt ismét a Nappal vagy a Tűzzel szimbolizálják az Isteni Szellemet, az Isteni Lelket pedig a Holddal és a Vízzel, ahol mindkettő a Pneuma – az emberi lélek vagy elme – Atyja és Anyja szerepét tölti be. A Pneumát, amely „lélegzetet” jelent, pedig a Szél vagy a levegő szimbolizálja.

Ezért mondja a Smaragd Tábla, amit a keresztények eltorzítottak:

A magasabb rendű megegyezik az alacsonyabb rendűvel, az alacsonyabb rendű pedig a magasabb rendűvel; így hozzák létre az egy igazi csodálatos művet – [ami az ember].

Chiram – vagy Hiram király a kabbalában, aki esszenciájában egy, de megjelenésében három – titkos műve ugyanis az Egyetemes Közeg, vagy Lapis Philosophorum. A titkos mű csúcspontja a szellemileg tökéletes ember a vonal egyik végén, a másik végén pedig a három elem egyesítése az okkult oldószerben, a „Világlélekben”, a Kozmikus Lélekben, vagy az Asztrális Fényben, végül az anyagi síkon ez az oldószer a hidrogén, a többi gázzal való viszonyában. A TO ON valóban az EGY, „akit a Fiún kívül senki nem látott” – ez a megállapítás egyaránt vonatkozik a metafizikai és fizikai Kozmoszra, valamint a szellemi és anyagi emberre. Mert hogyan érthetné meg ez utóbbi a TO ON-t, az „Egy Atyát”, ha Manasza, a „Fiú” nem válik „eggyé az Atyával”, és ezen a feloldódáson keresztül nem kapja meg a megvilágosodást az isteni „Tanítótól” vagy Gurutól – az Âtmâ-Buddhi-tól?

Ahogyan a Kommentár mondja:

Ha meg akarod érteni a MÁSODLAGOSAT [az úgynevezett „Teremtést”], óh Lanoo, akkor előbb tanulmányoznod kell az ELSŐDLEGESHEZ való viszonyát.V/12

Az első fajnak három eleme volt, de nem volt élő Tüze. Miért? Mert:

Négy elemről beszélünk, Fiam, de csak hármat kellene mondanunk” – jelenti ki Hermész Triszmegisztosz. Az „Elsődleges Körben”, vagy Teremtésben, amelynek jele , és amely „gyökeret” jelent éppen úgy, mint a Másodlagosban.

Így az alkímiában vagy a nyugati hermetikában – amely a keleti ezotéria egyik változata – a következőt találjuk:

X.                                                  X.

Sulphur (kén)                   Flamma (láng)                    Spiritus (szesz)

Mercury (higany)             Natura (természet)             Aqua (víz)

Salt (só)                           Mater (anya)                      Sanguis (vér)

És ezek a hármas csoportok pedig mind négyességek, amelyeket a gyökerük, a Tűz egészít ki. A megnyilvánult természeten túli Szellem a maga abszolút Egységében a tüzes LÉLEGZET. A megnyilvánult univerzumban a Tűz a Központi Szellemi Nap, minden élet elektromos Tüze. A Föld tüzes szelleme pedig, amely benne, rajta és körülötte van: a levegő a cseppfolyós tűz, a víz a folyékony tűz, a föld a szilárd tűz. Mindegyik tűz – Ignis a maga végső összetételében, vagyis – a mi elgondolásunk szerint – I, amelynek gyökere a 0 (nulla), a természetben és a természet elméjében levő Minden. „Pro-Metor” – az isteni Tűz. Ő a Teremtő, a Pusztító, a Megtartó. Az istenek ősi nevei mind a tűzzel vannak kapcsolatban, kezdve az árja Agni-tól, a zsidó Istenig, aki egy „emésztő tűz”. Indiában a különböző nyelvjárásokban Isten neve: Eashoor, Esur, Iswur és Îshvara. Szanszkrit nyelven az Úr az Isha tőből ered, de ez a név elsősorban Shiva, a Pusztító neve. A három fő védikus isten pedig: Agni (Ignis), Vâyu és Sûrya – a Tűz, a Levegő és a Nap, a Tűz három okkult fokozata. A héberben אזא (Aza) jelentése „megvilágítani, és אשא (Asha) pedig „tűz”. Az okkultizmusban a „tüzet gyújtani” azonos értelmű a három nagy tűz-erő egyikének megidézésével, vagy „Isten hívásával”. A szanszkritban az Ush szótő tüzet vagy hőt jelent, az egyiptomi Osiris szó pedig – ahogyan azt Schelling bebizonyította – két tőszó, az Aish és az Asr összetétele, ami „tűzvarázslót” jelent. A régi etruszk Aesar jelentése Isten, valószínűleg a Védák Asura-jából származik. Îshvara ezzel analóg fogalom, ahogyan Dr. Kenealy gondolta, aki a Bhagavad Gîtâ-t idézi, abban az értelemben, hogy:

Îshvara minden halandóban benne lakozik, és természetfölötti erejével mozgásba hoz minden dolgot, amely az idő kerekére hág.

Valóban, Ő a Teremtő és a Pusztító egyben.

Az őseredeti Tűzről azt feltételezték, hogy kielégíthetetlen étvággyal mindent felfal. Tyrusi Maximus elmeséli, hogy a régi perzsák éghető anyagokat dobtak a tűzbe, és azt kiáltották: Fald fel, óh Urunk! Az ír nyelvben az easam vagy asam jelentése készíteni, teremteni.

Aesar pedig egyike volt az ősi ír isteneknek, a szó betű szerinti értelme: „tüzet gyújtani”.V/13

A keresztény kabbalisták és szimbológusok, akik a Pymander-t eltorzították – közülük leginkább Ayre püspöke, Francois de Tours, a XVI. században – a következő módon osztályozzák az elemeket:

Az isteni Szubsztanciából és a természet sóinak szellemeiből teremtett négy elem, amiket az alábbiak képviselnek:

           Szt. Máté           Angyal-ember        Víz (Jézus Krisztus, Angyal-ember, Michael)

A – Ω         Szt. Márk          Oroszlán                 Tűz

E – Y         Szt. Lukács       Bika                       Föld

I – O          Szt. János          Sas                         LevegőV/14

H           A kvintesszencia, H ΦΛΟΞ, Flamma-Virgo [szűz olaj], Flamma Durissima, Virgo, Lucis Æterna Mater.

Az első emberi faj tehát egyszerűen az Atyáik képeiből, az asztrális másaiból állt, akik az úttörők vagy a legfejlettebb lények voltak egy előző, bár alacsonyabb szférából, amelynek a burka a jelenlegi Holdunk. De még ez a burok is teljes lehetőségű, mert a Hold, miután létrehozta a Földet, saját fantomját, a magnetikus rokonság vonzásánál fogva, megpróbálta kiformálni első lakóit, az ember előtti szörnyeket. Ha a tanulmányozó erről meg akar bizonyosodni, forduljon újra a kaldeai töredékekhez, és olvassa el, amit Berosus mond, aki információit – állítása szerint – Ea-tól, a Bölcsesség hím-nő Istenségétől kapta. Miközben az istenek e Bölcsesség androgün kebelében (Svabhâvat, Anya-tér) létrejöttek, tükröződéseikből létrejött a Földön az asszony, Omorôka, aki a kaldeai Thavatth (vagy Thalatth), a görög Thalassa, a Mélység vagy a Tenger, ami ezoterikusan, sőt, exoterikusan is a Hold. A Hold (Omorôka) volt az, aki a leírhatatlan lények szörnyű teremtését vezette, akiket később a Dhyâni-k elpusztítottak.V/15

A Holdbeli Atyákat a fejlődési törvény kényszerítette, hogy monádi állapotukban átmenjenek ezen a bolygón az élet és a létezés minden formáján. A harmadik kör végére azonban emberiek voltak isteni természetükben, és ezért reájuk bízták azon formák megteremtését, amelyek a kevésbé fejlett, de a testet öltésre következő monádok templomai lettek. E „formákat” a „Jóga Fiainak” hívják. Azért jóga – ami exoterikusan a Brahmâ-val történő egyesülést jelenti – mert a jóga a passzív végtelen Istenség legmagasabb rendű állapota. Ez az állapot minden isteni energiát tartalmaz, és ez Brahmâ esszenciája, akiről azt mondják, hogy Brahmâ-ként mindent a jóga erején keresztül teremtett. Brahmâ, Vishnu és Shiva az Isten, Brahma (a semleges) legerősebb energiái – mondja egy purânai szöveg. A jóga itt ugyanaz, mint Dhyâna, amely fogalom ismét csak rokon értelmű a tibeti szövegekben a jógával, amikben a „Jóga Fiait” „Dhyâna Fiainak” nevezik, a Dhyâna pedig azt az absztrakt meditációt jelenti, amelyen keresztül a Dhyani-Buddhák létrehozták mennyei fiaikat, a Dhyâni-Boddhiszattvákat.

A világon minden teremtménynek van fent egy felettese. Ez a felettes, akinek belső örömet okoz, ha beléjük árasztja magát, nem adhatja át a kiáradást, amíg azok nem imádnak [vagyis meditálnak, mint a jógában].V/16

 

19.    A MÁSODIK FAJ SARJADZÁSSAL ÉS KITERJESZKEDÉSSEL JÖTT LÉTRE, A NEM-NÉLKÜLIBŐLV/17 LETT EGYNEMŰV/18. A MÁSODIK FAJ, ÓH LANOO, ÍGY TEREMTŐDÖTT.

 

Amit a tudományos szaktekintélyek leginkább kétségbe fognak vonni, az ezen egynemű faj, a második, az úgynevezett „verejték-szülöttek” elődei, és talán még inkább a harmadik faj, a „tojásból kelt” androgün emberek. A nemzés e két módját a legnehezebb megérteni, különösen a nyugati embernek. Nyilvánvaló, hogy magyarázatot csak az okkult metafizika tanulmányozói számára próbálhatunk megfogalmazni. Az európai nyelveknek nincs szavuk olyan dolgok kifejezésére, amelyeket a természet a fejlődés jelenlegi fokán már nem alkalmaz többé, és amelyeknek így a materialista számára semmilyen jelentése nem lehet. Vannak azonban analógiák. Tagadhatatlan, hogy a fizikai fejlődés kezdetén létezniük kellett a természetben olyan folyamatoknak – például a már megszűnt ön-nemzés –, amelyek más formákban megismétlődnek. Így azt mondják, a mikroszkopikus kutatások bebizonyították, hogy nincs a szaporodás egyetlen sajátos módjában sem változatlanság. E kutatások szerint:

Ugyanaz a szervezet különböző átalakulásokon mehet keresztül életciklusa folyamán, és ennek során lehet szexuális vagy aszexuális, tehát szaporodása hol két ellenkező nemű egyed közreműködésével, hol pedig egyetlen, nem nélküli egyedből történő hasadással vagy sarjadzással mehet végbe.V/19

A Stanza a „sarjadzás” kifejezést használja. De hogyan is szaporodhattak volna ezek a Chhâyâ-k másként, vagyis hogyan hozták volna létre a második fajt, hiszen éterikusak, aszexuálisak voltak, sőt még a vágy eszközével, a Kâma Rûpa-val sem rendelkeztek, ami csak a harmadik fajban fejlődött ki? Az első faj a másodikat öntudatlanul fejlesztette ki, mint ahogyan ezt bizonyos növények teszik. Vagy talán úgy, mint az amőba, csak egy sokkal éterikusabb, lenyűgözőbb és nagyobb léptékben. Ha a sejtelmélet tényleg egyformán alkalmazható a növénytanra és az állattanra, és ha a mikroszkopikus nagyságú sejteket a természettudomány független lényeknek tekinti – ahogyan az okkultizmus a „Tüzes életeket” tartja annak – akkor a szaporodás ősi folyamatának elképzelése nem ütközik nehézségbe.

Vizsgáljuk egy csírasejt fejlődésének első lépéseit. A belső magja növekedni kezd, megváltozik, és kialakít a sejten belül egy kettős kúpot vagy orsót, így: Ez az orsó a sejt felszíne felé közelít, és az egyik fele kilökődik abban a formában, amit a „poláris sejteknek” neveznek. Ezek a poláris sejtek ekkor elhalnak, az embrió pedig a mag megmaradó részének növekedéséből és sejtekre osztódásából jön létre, amelyet a sejt anyaga táplál. Ha ez így van, miért ne tudtak volna az emberi és emlősi fejlődés legelején az élőlények ilyen módon élni és szaporodni?

Ez talán analógiaként szolgálhat, hogy valamelyest megvilágítsa azt a folyamatot, amely során az első faj létrehozta a másodikat.

A Monádot beburkoló asztrális formát akkor is, ahogyan most is, egy tojás formájú aura vette körül, ami itt a csírasejt vagy petesejt anyagának felel meg. Az asztrális forma maga a sejtmag, amelyet akkor is, és most is az Élet-princípium hat át.

Amikor a szaporodás időszaka elérkezik, az asztrális alatti „kipréseli” önmagának egy kicsinyített mását a környező aura tojásából. Ez a csíra az aurából táplálkozik és növekszik, amíg teljesen kifejletté válik, amikor is fokozatosan elválik szülőjétől, és magával viszi a saját aurájának szféráját ugyanúgy, ahogyan az elő sejtek önmaguk mását létrehozzák előbb növekedéssel, majd a kettéválással.

A „poláris sejtek” analógiája továbbra is fennáll, mivel azok elhalása most megfelelne annak a változásnak, amit a nemek szétválása hozott létre, amikor a terhesség a méhben, tehát a sejtben válik általánossá.

Ahogyan a Kommentár mondja:

A korai második [gyökér] faj a „verejték-szülöttek” elődei voltak, a késői második [gyökér] faj pedig maguk a „verejték-szülöttek” voltak.

A Kommentárnak ez a része arra a fejlődésre utal, amely a faj kezdetétől annak végéig végbement. A „Jóga fiai”, vagyis az ősi asztrális faj együttesen vagy fajilag a fejlődés hét fokozatán ment át, ahogyan minden egyedi lény akkor is, és most is átmegy ezeken a fokozatokon. Nemcsak Shakespeare volt az, aki az emberi kort egy hetes sorozatra osztotta fel, hanem maga a természet. Így a második faj első alfajai először a fent leírt, és az analógiával megvilágított folyamat szerint jöttek létre, míg a későbbi alfajok fokozatosan kezdtek – az emberi test fejlődésével együtt haladva – egy másfajta szaporodási módra áttérni. A szaporodás folyamatának minden fajban hét fokozata volt, ezek mindegyike korszakokat fedett le. Vajon a fiziológusok és a biológusok meg tudják mondani, hogy a nemzés jelenlegi módja a terhesség minden fázisával együtt régebbi-e fél millió évnél vagy legjobb esetben egy millió évnél? Hiszen az ezzel kapcsolatos megfigyeléseik sorozatát alig egy fél évszázada kezdték el.

A régiek jól ismerték azt a természeti tényt, hogy léteztek ősi hermafrodita emberek, és ez Darwin egyik legnagyobb tanácstalanságát jelenti. Pedig biztosan nincs abban semmi lehetetlenség, sőt nagyon is valószínű, hogy a hermafroditizmus a korai fajok fejlődésében is létezett. Az analógia, valamint a fizikai fejlődést irányító egyetlen univerzális törvény – amely egyaránt vonatkozik növényre, állatra és emberre – alapján pedig ennek így kell lennie. A monogenezis* téves elméletei, továbbá az ember leszármaztatása az emlősöktől ahelyett, hogy az emlősöket származtatnák az embertől, végzetesek a fejlődés teljességére, ahogyan azt jelenleg a modern iskolákban Darwin után tanítják, és idővel ezeket az elméleteket majd fel kell adni a felbukkanó legyőzhetetlen nehézségek miatt. Egyedül az okkult hagyomány – már amennyiben a tudomány és a tudás elismerését megtagadják az antik világtól – tudja összeegyeztetni az ellentmondásokat és betömni a hézagot. Egy talmudi alapigazság szerint:

Ha meg akarod ismerni a láthatatlant, nézd meg jól a láthatót.

Darwin Az ember származása című könyvében találjuk a következő részt, amely bemutatja, hogy Darwin milyen közel jutott ezen ősi tanítás elfogadásához:

Régóta ismert, hogy a gerincesek világában az egyik nem rendelkezik az ellenkező nemhez tartozó szaporító szervek kiegészítő részeinek csökevényével… Úgy tűnik, az egész gerinces birodalom valamelyik távoli őse hermafrodita, vagy androgün volt.V/20 De itt egy rendkívüli nehézséggel állunk szemben. Az emlősök osztályában a hímek rendelkeznek a méh csökevényeivel, a prosztatában található csatlakozó vezetékekkel, megvannak továbbá az emlők csökevényei, és az erszényes állatok egyes hímjeinél megvan az erszény nyoma. Több hasonló tényt is felsorolhatnánk. Feltételezhetjük tehát azt, hogy valamilyen rendkívül ősi emlős továbbra is angrogün maradt, miután megszerezte osztályának fő megkülönböztető jegyét, vagyis miután már kiemelkedett a gerincesek birodalmának alacsonyabb osztályaiból? Ez nagyon valószínűtlennek látszik,V/21 mert egészen a halakig kell visszamennünk, a gerincesek legalacsonyabb rendjéig, hogy jelenleg is létező androgün formákat találjunk.V/22

Darwin nyilvánvalóan erősen vonakodik attól, hogy elfogadja azt a hipotézist, amit a tények szinte kényszerítően sugallnak, vagyis létezett egy ősi androgün törzs, amelyből az emlősök leszármaztak. Az ő magyarázata így hangzik:

Az a tény, hogy különböző, csak az egyik nemhez tartozó kiegészítő szervek csökevényes formában a másik nemnél is megtalálhatók, azzal magyarázható, hogy ezeket a szerveket az egyik nem fokozatosan kifejlesztette, majd egy többé-kevésbé tökéletlen állapotban átadta a másiknak.V/23

Példaként azt említi, hogy „a sarkantyúk, tollak és ragyogó színek, amikre a hím madarak a harchoz vagy díszként szert tesznek, csak részben örökítődnek át a nőstény leszármazottaikra. Ennél a problémánál azonban nyilvánvalóan sokkal kielégítőbb magyarázatra van szükség, mivel a tények sokkal feltűnőbbek és fontosabbak annál, hogy csupán felületes részleteket hasonlítsunk össze, ahogyan Darwin tette. Miért nem ismeri be őszintén, hogy az érvek a hermafroditaság oldalán sorakoznak, amely jellemzi a régi állatvilágot? Az okkultizmus olyan megoldást ajánl, amely a tényeket a legérthetőbben és egyszerűbben fogja össze. Egy korábbi angrogün törzs e maradványait ugyanabba a kategóriába kell sorolni, mint a tobozmirigyet és a többi titokzatos szervet, amelyek némán tanúskodnak azoknak a funkcióknak a valóságosságáról, amelyek az állati és emberi fejlődés során már régen elcsökevényesedtek, de amik egykor, az ősi élet általános menetében jelentős szerepet játszottak.

Az okkult tanítás mindenesetre előnyére hasonlítható össze a legliberálisabb tudósok tanításaival, akik az első ember származásáról állítottak fel elméleteket.

Jóval Darwin előtt Naudin, aki a darwinisták protoplazmájának a blastema nevet adta, a következő félig okkult, félig tudományos materialista elméletet dolgozta ki. Szerinte a nem nélküli Ádám hirtelen pattant elő az agyagból – ahogyan a Biblia nevezi – a tudomány blastema-jából. Ahogyan Naudin magyarázza:

Az emberiség e lárvaszerű formája az, amiből a fejlődés hajtóereje létrehozta a fajok teljességét. Ahhoz, hogy ez a hatalmas csoda létrejöhessen, Ádámnak keresztül kellett mennie a mozdulatlanság és a tudatnélküliség állapotán, ami nagyon hasonló folyamat az átalakuláson keresztülmenő állatok bábszerű állapotához.V/24

A kiváló botanikus számára Ádám nem egyetlen ember volt, hanem az emberiség, amely

Rejtve maradt egy átmeneti szervezetben, amely minden mástól különbözött, és amely nem volt képes semmilyen másik szervezettel szövetséget kötni.

Úgy mutatja be a nemek szétválását, hogy az

Egy csírázási folyamatban történt, ami hasonló a medúzákéhoz és a zsákállatokéhoz.

A fiziológiailag így kialakuló emberiség 

Elegendő fejlődési hajtóerőt tudott megtartani a különböző nagy emberi fajok gyors létrehozásához.

De Quatrefages bírálja ezt az állítást a The Human Species-ben. Kifejti, hogy szerinte ez tudománytalan, vagy jobban mondva Naudin elképzelései „nem képeznek tudományos elméletet”, minthogy elméletében az őseredeti blastema az „első okhoz kapcsolódik, amelyről pedig azt tartják, hogy minden elmúlt, jelen és jövendő lényt potenciálisan beleteremtett a blastemába, vagyis valójában mindezeket a lényeket egészében megteremtette. Ráadásul Naudin még csak figyelembe sem veszi a „másodlagos okokat, vagyis azok szerepét a szerves világ fejlődésében. Mivel a tudomány csak a „másodlagos okokkal” foglalkozik, így

M. Naudin elméletére nincs mit mondanom.V/25

Ugyanúgy nem lesz mit mondania az okkult tanításokra sem, amelyet Naudin bizonyos mértékig megközelített. Ha ugyanis belelátjuk az ő „őseredeti blastema-jába” a Dhyân Chohan-i esszenciát, a Chhâyâ-t vagy a Pitrik mását, amely tartalmazza minden forma lehetségességét, akkor teljes összhangban vagyunk. Van azonban két valódi és alapvető különbség a két tanításban. M. Naudin kijelenti, hogy a fejlődés nem lassan történt, hosszú évmilliókra elnyúlva, hanem hirtelen ugrásokkal és szökellésekkel haladt előre. Az őseredeti blastema-ja pedig csak vak ösztönösséggel rendelkezik – egyfajta öntudatlan Első Ok a megnyilvánult Kozmoszban – ami teljes képtelenség. Ezzel szemben a mi Dhyân Chohan-i esszenciánk – az Elsődleges Ok kauzalitása, amely megteremti a fizikai embert – az, ami az élő, aktív és potenciális anyag (önmagában átitatva egyfajta magasabb rendű állati tudattal, mint amilyet például a hangyáknál és a hódoknál találunk), és ez hozza létre a fiziológiai elkülönülések hosszú sorozatait. Ettől eltekintve M. Naudin „teremtésének ősi és általános folyamata”, amely a proto-szervezetekből indul ki, legalább annyira okkult, mint Paracelsus vagy Khunrath elmélete.

Ráadásul a kabbalista munkák ennek teljes bizonyítékai. A Zohar például azt mondja, hogy minden látható dolognak megvan a prototípusa a láthatatlan Univerzumban.

Mindaz, ami az alsó világban (a mi világunkban) van, megtalálható a felsőben. Az alsó és a felső kölcsönösen hat és visszahat egymásra.V/26

 

20. ATYÁIK AZ ÖN-SZÜLTÉK VOLTAK. ÖN-SZÜLTÉK, CHHÂYÂ-JUK AZ URAK, AZ ATYÁK, A SZÜRKÜLET FIAI RAGYOGÓ TESTÉBŐL KELETKEZETT.

 

Az „Árnyékokat” vagy Chhâyâ-kat az „Ön-szülték” fiainak nevezik, mivel az utóbbi nevet használják minden olyan istenre vagy lényre, akik az – akár isteni, akár adeptusi – Akaraton keresztül születnek. Paracelsus homunkuluszának talán szintén ezt a nevet kellene adni, bár ez az utóbbi folyamat sokkal anyagibb síkon megy végbe. A „Szürkület Fiai” elnevezés azt mutatja, hogy a tanításunk „ön-szülte” ősei azonosak a brahmani rendszer Pitri- jeivel, mivel az elnevezés utalás születésük módjára. Ezekről a Pitri-kről a Purâna-kban azt állítják, hogy Brahmâ „Szürkület-testéből” keletkeztek.

 

21. AMIKOR A FAJ MEGÖREGEDETT, A RÉGI VIZEK AZ ÚJABB VIZEKKEL KEVEREDTEK. (a) AMIKOR A RÉGI CSEPPEK ZAVAROSSÁ VÁLTAK, ELTŰNTEK ÉS BELEOLVADTAK AZ ÚJ ÁRAMBA, AZ ÉLET FORRÓ ÁRAMÁBA. AZ ELSŐ KÜLSEJE A MÁSODIK BELSEJÉVÉ VÁLT. (b) A RÉGI SZÁRNY AZ ÚJ ÁRNYÉKKÁ VÁLT, ÉSPEDIG A SZÁRNY ÁRNYÉKÁVÁ. (c)

 

(a) A régi vagy eredeti faj beleolvadt a második fajba, és azzal eggyé vált.

(b) Ez az emberiség fejlődésének és átalakulásának rejtélyes folyamata. Az első formák anyaga – amely árnyékszerű, éterikus és negatív volt – felszívódott vagy feloldódott a második fajban, és kiegészítette annak formáit. A Kommentár ezt úgy magyarázza, hogy azt mondja, mivel az első faj a teremtő – és természetesen sem fizikai, sem asztrális testtel nem rendelkező – ősök asztrális árnyékából képződött, ezért ez a faj soha nem halt meg. „Emberei” fokozatosan beolvadtak, felszívódtak a saját „Izzadság-szülte” utódaik testeibe, amelyek szilárdabbak voltak, mint a sajátjuk. A régi forma eltűnt, felszívódott az új formába, amely emberibb és fizikaibb volt. Azokban az időkben nem volt halál, ez a korszak boldogabb volt, mint az Aranykor. Ehelyett az első vagy szülő anyag felhasználódott az új lény, az új test megalkotására, sőt még az utód belső vagy alacsonyabb princípiumainak vagy testeinek megformálására.

(c) Amikor az „Árnyék” visszavonul, vagyis amikor az asztrális testet szilárdabb burok takarja, az ember akkor fejleszt ki egy fizikai testet. A „Szárny”, vagyis az éterikus forma, amely létrehozza saját árnyékát és képét, az asztrális test árnyékává és saját utódjává vált. A kifejezés szokatlan és eredeti.

Mivel valószínűleg nem lesz rá alkalom, hogy erről a misztériumról később is beszéljünk, itt kell rámutatnunk a fejlődés e különleges fázisára vonatkozó görög mítosz kettős jelentésére. Megtaláljuk ezt Léda és két fia, Castor és Pollux allegóriájának számos változatában, amelyeknek mindegyikének sajátos jelentése van. Így az Odüsszeia XI. könyvében Léda Tyndaros hitvese, aki férjétől „két bátor szívű fiat” szült, Castort és Polluxot. Jupiter egy csodálatos ajándékkal és előjoggal ruházza fel őket. Félig halhatatlanok, egymást váltva minden második nap újra élnek és meghalnak. (έτερήμεροι)V/27. Tyndarida-k, az ikerfiúk csillagászati szimbólumok, a nappalt és az éjszakát jelentik. Két feleségük, Phœbe és Hilaeira, Apolló, vagyis a Nap leányai, az alkonyt és a hajnalt személyesítik meg.V/28 Abban az allegóriában viszont, amelyben Zeusz jelenik meg a két hős atyjaként – akik a Léda által lerakott tojásból születtek – a mítosz teljesen teogóniai jellegű. A kozmikus allegóriák azon csoportjához tartozik, amelyben a világot úgy írják le, hogy az egy tojásból kelt ki. Léda ugyanis egy fehér hattyú formáját ölti magára, amikor az Isteni Hattyúval vagy Brahma-Kalahamsa-val egyesül. Léda tehát az a mitikus madár, amelyet az árja faj különböző népeinek hagyományaiban különböző madarak formáiban írtak le, amik mind arany tojásokat tojnak.V/29 A finnek epikus költeményében, a Kalevala-ban az Éter, a „Víz-anya” gyönyörű leánya teremti meg a világot egy „Kacsa” – a hattyú vagy a liba Kalahamsa egy másik formája – közreműködésével, amely hat arany tojást és egy hetedik „vastojást” rak le ölébe. A Léda-allegóriának az a változata viszont, amely közvetlenül hivatkozik a misztikus emberre, csak PindarosnálV/30 található meg, amire a homéroszi himnuszokban isV/31 találunk némi utalást. Castor és Pollux itt már nem Apollodoros ikrei,V/32 hanem a kettős ember, a halandó és a halhatatlan rendkívül fontos szimbólumává válnak. De nemcsak ezt jelentik, hanem – amint mindjárt látni fogjuk – ők szimbolizálják a harmadik fajt is, és annak átalakulását az állati-emberből az Isten-emberbe, amelynek csak a teste állati.

Pindaros szerint Léda ugyanazon az éjszakán nemcsak férjével, hanem az istenek atyjával, Zeusszal is közösül. Így Castor a halandó fia, Pollux pedig a halhatatlan utódja. Ebben a különleges célra alkotott allegóriában azt mondják, hogy az ApharidákV/33 elleni bosszúhadjáratban Pollux megöli Lynceost – „azt, aki minden halandó között a legáthatóbb tekintetű” –, Castort azonban megsebzi Idas, „aki lát és tud”. Zeus villámaival véget vet a küzdelemnek, és megöli a két utolsó küzdőt. Pollux látja, hogy fivére haldoklik.V/34 Kétségbeesésében arra kéri Zeuszt, hogy ölje meg őt is. „Te nem tudsz teljesen meghalni – feleli az istenek ura – te isteni fajból származol”. De felajánlja neki a választást: Pollux halhatatlan marad, aki mindörökké az Olümposzon él, vagy pedig – ha minden dologban osztozni akar fivére sorsában – életének egyik felét a föld alatt, másik felét pedig az arany égi mezőkön kell töltenie. Ezt a fél-halhatatlanságot, amelyet szintén meg kell osztani Castor-ral, Pollux elfogadta.V/35 És így az ikerfivérek felváltva élnek, az egyik nappal, a másik éjszaka.V/36 

Vajon ez csak a költői képzelet játéka? Allegória csupán, egyike azoknak a „napmítosz” értelmezéseknek, amelyek fölé egyetlen modern orientalista sem képes felemelkedni? Nem, ez valójában sokkal több. Itt a harmadik faj „tojásból kelt” emberére történik utalás, amelynek első felében a faj halandó, vagyis személyiségében öntudatlan, és nincs benne semmi, ami a túléléshez szükséges.V/37 A faj második fele halhatatlanná válik az egyéniségében, miután az ötödik princípiumot a Lelkesítő Istenek életre keltették, összekötve ezáltal a Monádot ezzel a Földdel. Ez Pollux, míg Castor a személyes, halandó embert képviseli, még csak nem is egy magasabb rendű állatot, amikor az isteni egyéniségtől el van választva. Valóban „ikrek”, a halál örökre elválasztaná őket, hacsak Polluxot ikertestvére iránti szeretete arra nem indítaná, hogy isteni természetét megossza kevésbé kiváltságos halandó testvérével, így adva részt neki saját halhatatlanságából.

Az allegória metafizikai aspektusának ez az okkult jelentése. A széles körben elterjedt modern értelmezése – amit Plutarchos szerintV/38 a testvéri önfeláldozás szimbólumaként magasztaltak az ókorban –, nevezetesen, hogy ez a természet látványától kölcsönzött kép a Napról és a Holdról, nagyon gyenge, és a titkos jelentés magyarázatához nem kielégítő. Túl azon a tényen, hogy a görögöknél a Hold az exoterikus mitológiában nőnemű volt, és ezért aligha lehetett Castor-nak tekinteni, hiszen a Holdat ugyanakkor Dianával azonosították. Az ősi szimbológusok pedig, akik a Napot, minden égitest királyát a legmagasabb Istenség látható képének tekintették, aligha személyesíthették meg azt Pollux-szal, aki csak egy félisten volt.V/39

Ha a görög mitológiáról áttérünk a mózesi allegóriákra és szimbolizmusra, akkor ugyanennek a tanításnak egy még feltűnőbb megerősítésével találkozunk egy másik formában. Bár nem tudjuk megtalálni bennük a „tojásból születetteket”, mégis félreérthetetlenül megtaláljuk a Mózes Könyvei első négy fejezetében a Titkos Tanítás androgünjeit és az első három fajt, a legszellemesebb jelképrendszerbe elrejtve.

Az isteni hermafrodita

Az atlantiszi faj utolsó maradványának elsüllyedése után, ami mintegy 12.000 évvel ezelőtt történt, az okkult és vallási misztériumokat a titkosság mindent eltakaró fátylával borították be, nehogy azokban méltatlanok is részt vehessenek, és így megszentségtelenítsék azokat.  E tudományok közül több napjainkra exoterikussá vált – például a csillagászat, annak tisztán matematikai és fizikai vetületeiben. A dogmáit és tantételeit azonban elfelejtették, mivel mindet jelképekbe rejtették, és tisztán példabeszédek és allegóriák őrizetére hagyták, így a jelentésük eltorzulttá vált. Mindazonáltal a hermafroditát megtaláljuk szinte minden nemzet írásaiban és hagyományaiban – de miért van ilyen egyértelmű azonosság, ha a dolog csak egy kitaláció?

E titoktartás fátyla alatt vezették el az ötödik fajt a vallási misztériumok bevezetéséhez vagy inkább újraalapításához, amelyekben az ősi igazságokat az allegória és a szimbolizmus nyelvén a megszülető új generációknak tanítani lehetett. Nézzük csak az elpusztíthatatlan tanút, aki látta emberfajok isteniből és különösen az androgün fajból történő fejlődését, az egyiptomi Szfinxet, korszakok rejtvényét! Az Isteni Bölcsesség, amely testet öltött a Földön, és kénytelen volt megízlelni a fájdalom és a szenvedés személyes tapasztalatának keserű gyümölcsét, amit a Földön csupán a Jó és a Rossz Tudásának Fája alatt lehet megszerezni, az a titok, amelyet először csak az Elohim, az Ön-beavatott, „Magasabb Istenek” ismertek.V/40

Az Enoch könyvében Ádám,V/41 az első Isteni Androgün, aki szétválik férfivá és nővé, és Jah-Heva-vá válik az egyik fajban vagy formában, majd Káinná és ÁbelléV/42 – férfivé és nővé – a másik formában vagy fajban, a kettős nemű Jehovah,V/43 az árja prototípusának, Barmâ-Vâch-nak a visszhangja. Ezek után jön az emberiség harmadik és negyedik gyökérfaja,V/44 úgymond férfiak és nők, vagy ellenkező nemű egyének fajai, akik már nem nem-nélküli fél-szellemek és androgünok, mint voltak a két előző fajban. Erre a tényre minden antropogóniában találunk utalásokat. Megtalálható a mesékben és allegóriákban, a mítoszokban és kinyilatkoztatott Szentírásokban, a legendákban és hagyományokban. Mert minden nagy misztérium között, amelyeket az ősrégi múltból a Beavatottakon keresztül megörököltünk, ez az egyik legnagyobb. Magyarázatot ad arra a biszexuális elemre, amely minden teremtő Istenségben megtalálható, például Brahmâ-Virâj-Vâch-ban, ahogyan Ádám-Jehova-Évában és Káin-Jehova-Ábelben is. Ugyanis az „Ádám nemzetségének könyve” még csak meg sem említi Káint és Ábelt, hanem csak annyit mond:

Férfiúvá és asszonnyá teremté őket… és nevezé az ő nevüket Ádámnak.V/45

Azután így folytatja:

Ádám pedig… nemze fiat az ő képére és hasonlatosságára, és nevezé annak nevét Séthnek.V/46

Ezt követően még más fiakat és leányokat nemz, bizonyítva, hogy Káin és Ábel csupán saját maga allegorikus változatai. Ádám az ősi emberi fajt jelenti, különösen annak kozmikus-csillagászati értelmében. Teo-antropológiai értelmében azonban nem. Jehova vagy Jah-Hovah összetett név, amelynek jelentése: férfi élet és női élet – először androgün, majd szétválva nemekre – a Mózes Könyve V. fejezetétől kezdve ilyen értelemben szerepel. Ahogyan a Source of Measures szerzője mondja:

A Jehovah-t alkotó két szó a férfi-nő, mint a születést eredményező eredeti fogalomból áll össze.V/47

Mert a Jod héber betű a hímvessző volt, a Hovah pedig Éva, minden élő anyja vagy női nemzője, a Föld és a természet. A szerző ezért úgy hiszi, hogy:

Látható, hogy a tökéletes egy [a tökéletes női kör vagy Yoni, számértékében 20612], mint a mértékek létrehozója, magára veszi a születés-eredet formáját is az egy hermafroditaként, ebből származik a fallikus forma és használat.

Pontosan, csakhogy a „fallikus forma és használat” korszakokkal később következett, Seth fia, Enos eredeti és első jelentésében az első olyan faj volt, amely a jelenlegi szokásos módon, nő és férfi közreműködésével jött létre. Seth ugyanis nem embert jelent, hanem egy fajt. Előtte az emberiség hermafrodita volt. Seth az első (fiziológiai értelemben vett) eredmény a „Bukás” után, ugyanakkor ő az első ember, ezért hivatkoznak a fiára, Enos-ra az „Ember Fiaként”. Seth a késői harmadik fajt képviseli.

Azért, hogy a kabbalisták elrejtsék Ain Soph – a Határtalan és Végtelen Nem-valami – valódi misztikus nevét, az egyik személyes Teremtő Elohim összetett tulajdonságjelző nevét állították előtérbe. Ennek neve Yah vagy Jah volt – az i vagy j vagy y betűk egymással felcserélhetők –, vagy Jah-Hovah, tehát férfi és nő,V/48 Jah-Eve egy hermafrodita, vagyis az emberiség első formája, az eredeti Földi Ádám, nem is Adam Kadmon, akinek „elme-szülte fia” a földi Jah-Hovah, misztikus értelmezésben. Tudva ezt, a furfangos rabbi-kabbalista egy olyan titkos nevet szerkesztett belőle, amelyet később nem árulhatott volna el az egész rendszer ismertetése nélkül, ezért kénytelen volt azt szent névként kezelni.

Hogy milyen szoros az azonosság Brahmâ-Prajâpati és Jehovah-Sephiroth, Brahmâ-Virâj és Jehovah-Ádám között, azt egyedül a Biblia és a Purâna-k összehasonlítása tudná kimutatni. A kettő elemzése és ugyanabban a megvilágításba történő olvasása meggyőző bizonyítékot szolgáltat arra, hogy ezek ugyanazon eredeti irat két másolata, amelyeket különböző, egymástól távol eső korszakokban készítettek. Ezzel kapcsolatban hasonlítsuk össze a Mózes Könyve IV. 1. és 26. valamint a Manu I. 32 szövegeit, és akkor mindkettő jelentése világossá válik. A Manu-ban Brahmâ – aki a Mózes Könyvében levő Jehovához vagy Ádámhoz hasonlóan ember is és Isten is, és testét férfivá és nővé osztja – az ezoterikus jelentésében a teremtő és nemző erőnek szimbolikus megszemélyesítése mind isteni, mind emberi szinten. A Zohar még meggyőzőbb bizonyítékot nyújt az azonosságra, miközben egyes rabbik szóról szóra ismételnek bizonyos eredeti purânai kifejezéseket. Így például a világ „teremtését” a brahmani könyvekben Lilâ-nak, élvezetnek vagy mulatságnak, a Legfelső Teremtő szórakozásának tekintik.

Vishnu, aki így különálló és egybefüggő szubsztancia, szellem és idő, úgy szórakozik, mint egy játékos fiú, amint látni fogjátok, ha megfigyelitek bolondozásait.V/49

Most hasonlítsuk így össze azzal, amit a Nobeleth’ Hokhmah-ban mondanak:

A kabbalista azt mondja, hogy a világok létrejötte élvezetből történt, amely során Ain Soph[?!] örvendezett Önmagának, és Önmagától Önmagáig sugárzott és ragyogott… amit gyönyörnek neveznek.V/50

Így ez nem „a kabbalisták egyik különös elképzelése”, ahogyan az idézett szerző megjegyzi, hanem egy tisztán purânai, árja elképzelés. Csak akkor miért csináltak Ain Soph-ból Teremtőt?

Az „Isteni Hermafrodita” tehát Brahmâ-Vâch-Virâj; a sémitáknál, vagy inkább a zsidóknál pedig Jehovah-Káin-Ábel. Csakhogy a „pogányok” sokkal őszintébbek és egyenesebbek voltak, és azok ma is, mint a későbbi izraeliták és a rabbik, akik tagadhatatlanul ismerték exoterikus istenségük valódi jelentését. A zsidók a nekik adott nevet – a yah-oudi-t – sértésnek tekintik. Pedig éppen olyan joguk van, vagy lenne, ha akarnák, önmagukat az ősi Yah-oudi-nak, „Jah-hovitáknak” nevezni, mint ahogy a brahmanok ősi nemzeti istenségük után brahmanoknak nevezik magukat. Jah-hovah ugyanis azon teremtő planetáris angyalok hierarchiájának vagy csoportjának az általános neve, amely csillagzat alatt a zsidó nemzet kifejlődött. Jehovah egyike a szaturnuszi uralkodó csoport planetáris Elohim-jének. A Mózes Könyve IV. fej. 28. verse – amikor helyesen olvassák – önmagában feljogosítja őket erre, mert az emberek új faját – amely Seth-től és Enos-tól származik – Jehovah-nak nevezi, ami teljesen eltér a Bibliában alkalmazott fordítástól, mert ezt a szöveget így kellett volna fordítani:

Seth-nek is született fia, Enos, akkor kezdték az emberek magukat Jah-nak, vagy Yah-hovah-nak nevezni.

Tehát férfiaknak és nőknek, a „teremtés urainak”. Az embernek ezt a verset csak az eredeti héber szövegben és a kabbala fényében kell olvasnia, hogy rájöjjön arra, a jelenlegi fordítás helyett a helyes szövegnek a következőnek kellene lennie:

Akkor kezdték az emberek magukat Jehovának nevezni.

Nem pedig:

Akkor kezdték az emberek segítségül hívni az Úr nevét.

Az utóbbi egy félrefordítás, akár szándékos, akár akaratlan. Majd a jól ismert részletnek:

Nyertem férfiat az Úrtól,

így kellene hangoznia:

Nyertem férfiat, éspedig Jehovah-t.V/51

Luther ezt a részletet teljesen másképpen fordította, mint a római katolikusok. Wordsworth püspök így fordítja:

Cain-t nyertem – Káint Kânithi-től nyertem.

Luther így fordítja:

Nyertem egy férfiút – éspedig az Urat [Jehovát].

A The Source of Measures szerzője pedig így:

Mértem egy férfiút, éspedig Jehovah-t.

Ez utóbbi a helyes fordítás, mert (a) egy híres rabbi, egy kabbalista ezt a részletet a szerzőnek pontosan így fordította le, és (b) ez a fordítás azonos a keleti Titkos Tanítás Brahmâ-ra vonatkozó állításával.

Az Isis Unveiled-benV/52 a szerző megmagyarázza, hogy:

Káin… az „Úr” fia, nem pedig Ádámé.

Az „Úr” Adam Kadmon, Yod-Heva, „Ádám-Éva” vagy Jehovah „Atyja”, a fiú nem testből és vérből származik, hanem bűnös gondolatból. Másrészt viszont Seth a földi fajok vezetője és ősapja, mert exoterikusan ő Ádám fia, ezoterikusan azonban Káin és Ábel utódja, mivel Ábel vagy Hebel nőnemű lény, a hímnemű Káin női fele és mása, Ádám pedig egy gyűjtőnév a férfira és a nőre:

Férfiúvá és asszonnyá (zachar va nakobeh) teremté őket… és nevezé őket Ádámnak.

Mózes Könyvében az I. – V. fejezetekben levő sorok szándékosan, kabbalista okokból össze vannak keverve. Mózes Könyve I. 26. helyén szereplő „ember” és Enos után van a IV. 26. helyén levő Ember Fia, Ádám után jön az első androgün, Adam Kadmon – a nem nélküli (első) Logosz – után következik a már szétvált Ádám és Éva, végül pedig Jehovah-Éva és Káin-Jehovah. Ezek mind különálló gyökérfajokat jelentenek, amelyek között millió évek teltek el.

Így tehát mind az árja, mind a sémita teo-antropográfia ugyanarról az ágról származó két levél, megszemélyesítéseik és szimbolikus alakjaik a következő módon felelnek meg egymásnak:

I. A „Megismerhetetlen”, akire a Rig Véda verseiben különböző módokon hivatkoznak, mint például „Semmi nem volt”, és akit később Parabrahman-nak neveztek, ugyanaz, mint ויא Ain, Nem valami, vagy a kabbalisták Ain Soph-ja, illetve a Mózes Könyvében a „Szellem” (Istené), aki a Vizek fölött lebegett. Ezek mind azonosak egymással. Továbbá a titkos kabbalista szövegekben a Mózes Könyve I. 2. verse az 1. vers helyén szerepel, és ezt követi az Elohim, aki „megteremti az eget és a földet”. A versek sorrendjének ez a szándékos felcserélése monoteista és kabbalista okokból volt szükséges. Jeremiás átka azon Elohim-re (Istenekre), akik nem teremtették meg az egeket és a földetV/53 azt mutatja, hogy voltak más Elohim, akik teremtettek.

II. Ugyancsak azonos a Mennyei Manu-Svâyambhuva, aki Svâyambhû-Nârâyana-ból, az „Önmagától Létezőtől” eredt, a kabbalisták Adam Kadmon-ával, és a Mózes Könyve androgün „emberével”.

III. Manu-Svâyambhuva pedig Brahmâ, vagy a Logosz, és ő Adam Kadmon, aki a Mózes Könyve IV. 5.-ben önmagát két részre osztja, férfivá és nővé, így válik Jah-Hovah-vá vagy Jahovah-Évává, ahogyan Manu-Svâyambhuva vagy Brahmâ szétválasztja önmagát, hogy „Brahmâ-Virâj-já és Vâch-Virâj-já”, férfivé és nővé váljon. A szövegek és a változatok többi része szándékos megtévesztés.

IV. Vâch Brahmâ lánya, a neve pedig Shata-Rûpâ, „a százformájú” és Sâvitrî, Alkotó, az Istenek és minden élő anyja. Azonos Évával „[minden Úr vagy Isten, vagy] minden élő Anyjával”. Ezen felül még sok más okkult jelentés is van.

Ami erről a témáról az Isis Unveiled-ben írtam bár elszórva és akkor nagyon óvatosan kifejezve – helytálló.

Ezékiel Kerekének ezoterikus jelentését magyarázza, Jodhevah-ról vagy Jehovah-ról a következőt mondtam:

Amikor a Tetragram elejének első három betűjét vesszük, akkor az az Isteni Teremtést fejezi ki szellemileg, vagyis eredendő bűn nélkül. Amikor annak utolsó három betűjét vesszük, akkor az az eredendő bűnt fejezi ki, és ez nőnemű. Az Éva név három betűből áll, de az őseredeti vagy égi Ádámot csak egy betűvel írják, a Jod-dal vagy Yod-dal, ezért nem szabad Jehovah-nak olvasni, hanem Ieva-nak vagy Évá-nak kell. Az első fejezet Ádámja a szellemi, ezért tisztán androgün Adam Kadmon. Amikor a második (a porból teremtett) Ádám bal oldalbordájából asszony keletkezik, a tiszta Szűz szétválik, „nemzésbe” merül, vagyis a leszálló ívre kerül, és Skorpióvá válik, ami a bűn és az anyag szimbóluma. Amíg a felszálló ciklus pontjai a tisztán szellemi fajok, vagyis a tíz özönvíz előtti pátriárka, a Prajâpati-k és a Sephiroth helye, akiket a teremtő Istenség vezet, aki Adam Kadmon vagy Yod-cheva (szellemi értelemben), addig a leszálló ív [Jehovah] a földi fajoké, akiket Enoch vagy Mérleg, a hetedik vezet. Az utóbbiról – miután félig isteni és félig földi – azt mondják, hogy Isten élve vette el. Enoch, Hermész vagy Mérleg ugyanaz.V/54

A számos jelentés közül ez csak az egyik. Nem szükséges a tanulmányozót emlékeztetni, hogy a Skorpió a nemzőszervek asztrológiai jele. Az Indiai Rishi-khez hasonlóan a pátriárkák is átváltoztathatók a számaikká, és egymást helyettesíthetik. Aszerint, hogy milyen témával kapcsolatban említik őket, lehetnek tízen, tizenketten, de lehet hét vagy öt, vagy éppen tizennégy pátriárka, mivel ugyanolyan ezoterikus jelentésük van, mint a Manu-knak vagy a Rishi-knek.

Ráadásul bebizonyítható, hogy Jehovának számos etimológiai változata van, de csak azok valódiak, amelyeket a kabbalában találunk. הוהי (Ieve) az Ószövetségben levő fogalom,: Ya-va-nak ejtettek. Inman szerint ez két szóból, הי והי a Yaho-Iah-ból, a Jaho-Jah-ból van összevonva, a Jaho lehet Jah is. Pontozott formában הוהי, de ez csak egy rabbi-féle szeszély, hogy összekapcsolhassák azt az Adoni névvel, vagy ינדא-val, amely ugyanígy van pontozva. Különös és alig hihető, hogy a zsidók valaha ezt a הוהי nevet Adoni-nak olvasták, amikor olyan sok nevük volt, aminek a Jeho, a Jah és az Iah részét képezte. De így volt, és Philo Byblus, aki bemutatja az úgynevezett Sanchuniathon-töredéket, görög betűkkel Ieυω-nak, Javonak vagy Jevo-nak írta. Theodoret azt mondja, hogy a szamaritánusok Yahva-nak, a zsidók pedig Yaho-nak ejtették. Gibbs professzor szerint azonban a pontozás ilyen volt: הוהי (Ye-hou-vih), és ezzel elvágja a szó valódi okkult jelentésének gordiuszi csomóját. Mert ebben az utolsó formában egy héber igeként azt jelenti: „ő lesz”.V/55 Ez pedig a אוה vagy הוה, eue (eve) vagy eua (eva) „lenni” kaldeai igéből származott. Ez így volt, mert csak Enosh-tól, az „Ember Fiától” kezdhettek el „lenni” a valódi emberi fajok férfiakként és nőkként. Ez a megállapítás további megerősítést kap, amennyiben Parkhurst szerint a הוה ige jelentése: (1) „lebukni” (vagyis nemzésbe vagy anyagba merülni) és (2) „lenni, folytatódni” – fajként. Mivel az eua (Eva), „lenni” szó hehezetes formája הוה Heve (Eve), ami a הוהי szó nőnemű alakja, és ugyanaz, mint Hebe, a görögök ifjúság-istentője, Héraklész olümposzi mennyasszonya, mindez még világosabbá teszi a Jehovah név eredeti kétnemű formáját.

Miután a szanszkritban is találunk olyan szótagokat, mint Jah és Yah, pl. Jâh-navî, „Gangesz” és Jagan-nâtha, a „Világ Ura”, világossá válik, hogy Rawlinson miért olyan biztos a műveiben egy árja vagy védikus befolyással kapcsolatban a korai babilóniai mitológiára. Azon sem lehet nagyon csodálkozni, hogy az állítólagos tíz izraeli törzs nyomtalanul eltűnt a babilóniai fogság ideje alatt, amikor is azt a tájékoztatást kapjuk, hogy a zsidóknak valójában csak két törzsük van: a Júda és a Lévi törzs. A leviták ráadásul egyáltalán nem is voltak törzs, hanem csak egy papi kaszt. A leszármazottak csak követték ősapáikat, a különböző pátriárkákat a ritka csillagtérbe. A régi időkben valóban voltak Brahm-ok és A-brahm-ok, még mielőtt az első zsidó megszületett volna. Minden nemzetnél az első Istent vagy Isteneket androgünnek tartották. Nem is lehetett ez másként, hiszen a távoli őseredeti elődeiket, a kettős-nemű ősöket isteni lényeknek, Isteneknek tartották, ahogyan azt a kínaiak a mai napig teszik. Bizonyos értelemben pedig isteniek is voltak, mint ahogy az volt az első emberi leszármazott, az „elme-szülte” ősi emberiség is, amely a leghatározottabban biszexuális volt, ahogyan ezt a legrégibb szimbólumok és hagyományok bizonyítják.

A régi papság képletes fortélyaiban és jellegzetes kifejezésmódjában olyan tudományokra való rejtett utalások lapulnak, amelyeket a jelenlegi ciklusban még nem fedeztek fel. Bármennyire is jól ismeri egy mai tudós az egyiptomiak papi írását és hieroglifikus rendszerét, mindenekelőtt meg kell tanulnia a feljegyzéseik szétválogatását. Körzővel és vonalzóval a kezében kell meggyőződnie arról, hogy az általa vizsgált képírás beleillik-e bizonyos rögzített mértani alakzatokba, amelyek az ilyen feljegyzésekhez a rejtett kulcsot jelentik, csak ez után próbálkozzon a lefordításával.

Vannak azonban önmagukért beszélő mítoszok. Ebbe az osztályba sorolhatunk minden kozmogónia kettős-nemű első teremtőit. A görög Zeus-Zên (Æther) és feleségei, Chthonia (a kaotikus föld) és Metis (a víz), Ozirisz és Izisz-Latona – Ozirisz szintén az Æthert, Amon-nak, a Legfelsőbb Istenségnek, a Fény ősforrásának első kiáradását jelképezi, míg az istennők itt is a Földet és a Vizet jelentik. Mithras, a sziklából született Isten, a hímnemű Világ-Tűz vagy a megszemélyesített Őseredeti Fény szimbóluma és Mithra, a Tűz-Istennő, aki egyben anyja és felesége. Itt a Tűz (az aktív vagy férfi princípium) tiszta elemét fénynek és hőnek tekintik, párosítva a Földdel és a Vízzel, vagyis az Anyaggal (ami a kozmikus nemzés női vagy passzív eleme).V/56

Mindezek a feljegyzések az őseredeti isteni Hermafroditáról szólnak.

 

VI.          STANZA: A „VEREJTÉK-SZÜLÖTTEK” FEJLŐDÉSE

 

22 A három faj fejlődése folytatódott. 23 A második faj megteremti a harmadikat, és elpusztul.

 

22. EKKOR A MÁSODIK KIFEJLESZTETTE A HARMADIKAT,VI/1 A TOJÁSBÓL-KELTET. A VEREJTÉK NŐTT, CSEPPJEI NŐTTEK, ÉS A CSEPPEK KEMÉNNYÉ ÉS KEREKKÉ VÁLTAK. A NAP FELMELEGÍTETTE; A HOLD LEHŰTÖTTE ÉS MEGFORMÁLTA; A SZÉL TÁPLÁLTA, AMÍG MEG NEM ÉRETT. A FEHÉR HATTYÚ A CSILLAGOS ÉGBOLTRÓLVI/2 BEÁRNYÉKOLTA A NAGY CSEPPET. A JÖVENDŐ FAJ TOJÁSÁT, A KÉSŐ HARMADIK HATTYÚ-EMBERÉTVI/3 (a). ELŐSZÖR FÉRFI-NŐ, MAJD FÉRFI ÉS NŐ (b).

 

(a) A Stanza szövege világosan kifejezi, hogy az emberi embriót kívülről táplálták kozmikus erők, és hogy kétségtelenül az „Atya-Anya” szolgáltatta a csírát, amely megérett. Ez minden valószínűség szerint egy „verejték-szülte tojás” volt, amit a „kettős” szülőtől elválasztva valamilyen titokzatos módon ki kellett költeni. Viszonylag könnyű megérteni egy tojással szaporodó emberiséget, mivel még ma is – bizonyos értelemben – az ember „tojásból született”. Magendie ráadásul a Précis Elémentaire de Physiologie című munkájában idézve

egy esetet, ahol a köldökzsinór elszakadt, és helye teljesen begyógyult,

a gyermek mégis élve született, találóan azt kérdezi:

Hogyan mehetett végbe a keringés ebben a szervben?

A következő oldalon pedig ezt mondja:

Semmit sem tudunk jelenleg a magzatban végbemenő emésztésről.

A táplálkozással kapcsolatban pedig felteszi ezt a kérdést:

Ezek után pedig mit mondhatunk a magzat táplálkozásáról? Erről a témáról a fiziológiai művek csak bizonytalan feltevéseket tartalmaznak.

A szkeptikus erre azt hangsúlyozná: „Óh, igen, de Magendie könyve még az elmúlt generációhoz tartozik, és a tudomány azóta olyan nagy lépésekkel haladt előre, hogy a tudatlanság bélyegét már nem lehet rásütni”. Valóban, de akkor forduljunk a fiziológia egyik legnagyobb tekintélyéhez, Sir Michael Foster-hez, és akkor – a modern tudományra egyáltalán nem hízelgően – azt halljuk tőle:

Az embrió funkcionális tevékenységeinek keletkezésére és fejlődésére vonatkozó tudásunk szinte üres lap. Alig tudunk valamit azokról a különböző lépcsőfokokról, amelyeken keresztül a petesejt protoplazmájának elsődleges alaptulajdonságaiból kifejlődik az az összetett jelenség, amelynek megmagyarázását e könyvben megkíséreltem.VI/4

A Cambridge-i Trinity College tanulói jól tennék, ha fátylat borítanának Hygieia szobrára, Galenus és Hippokratész mellszobrainak szemeit pedig bekötnék, nehogy azok szemrehányóan tekintsenek elfajzott utódaikra. Még egy további tényt azonban meg kell említenünk. Sir Michael Foster diszkréten hallgat nagynevű francia kollegája által idézett esetről, a méhben elszakadt köldökzsinórról.

(b) Ez egy nagyon különös megállapítás, ahogyan azt a Kommentárok magyarázzák. Tisztázzuk a dolgokat: Miután az első faj „sarjadzással” megteremtette a másodikat – amint ezt korábban megmagyaráztuk –, a második faj életre keltette a harmadikat, amely maga is három különböző csoportra bomlik, és ezek emberei különböző módon szaporodnak. Közülük az első két csoport emberei tojásrakó módon szaporodnak, amelyet a modern természetrajz valószínűleg nem ismer. Míg a harmadik emberiség korai alfajai fajukat egy bizonyos nedv vagy életfolyadék kiizzadásával szaporították, amelynek egybeolvadó cseppjei egy tojásszerű gömböt alakítottak ki – nevezhetjük tojásnak is –, ami egy külső hordozóeszközként szolgált a benne kiformálódó magzatnak és gyermeknek. Ezt a szaporodási módot azonban a későbbi alfajok megváltoztatták, legalább is eredményeiben. A korai alfajok gyermekei teljesen nem nélküliek voltak – szinte forma nélküliek, már amennyit róluk egyáltalán tudhatunk,VI/5 de a későbbi alfajok gyermekei androgünnek születtek. A harmadik faj volt az, amelyben a nemek szétválása megtörtént. A korábbi nem nélküli emberiség kifejezetten hermafroditává vagy biszexuálissá vált, végül pedig az embert hordozó tojásokból fokozatosan, szinte észrevétlen fejlődési folyamattal előbb olyan lények születtek, akiknél az egyik nemi jellegzetesség erősebb volt a másiknál, végül pedig egymástól eltérő férfiak és nők jöttek világra.

Most pedig keressünk megerősítéseket ezekre az állításokra a kelet és a nyugat vallásos legendáiban. Vegyük először a „tojásból-kelt fajt”. Gondoljunk Kashyapa-ra, a védikus bölcsre, a teremtők legtermékenyebbjére. Ő Brahmâ elme-szülte fiának, Marîchi-nek volt a fia. Azt mondják róla, hogy egyéb lények között ő volt a nágák vagy kígyók apja. Exoterikusan a nágák félisteni lények, akiknek ember-arcuk és kígyó-farkuk van. De volt a nágáknak egy olyan faja is – azt mondják, mindössze csak ezren voltak –, amely Kashyapa feleségétől, Kadrû-tól született, vagy inkább belőle nőttek ki azért, hogy benépesítsék Pâtâla-t, amely kétségen kívül Amerika, amint azt később bebizonyítjuk. Azután volt egy Nâga-Dvîpa, Bhâratavarsha hét osztálya közül az egyik, India, amelyet az ugyanilyen nevű nép lakott. Erről azt tartják – ezt még néhány orientalista is elfogadja –, hogy történelmi nép volt, amely sok, mind a mai napig megtalálható nyomot hagyott maga után.

Jelenleg most elsősorban azzal szeretnénk foglalkozni, hogy – függetlenül attól, hogy milyen származást tulajdonítanak neki – az ember fizikai fejlődése a következő sorrendben ment végbe:

(1) Nem nélküli, ahogyan minden ősi forma ilyen volt.

(2) Majd egy természetes átmenettel „társtalan hermafroditává”, biszexuális lénnyé vált.

(3) Végül kettévált, és olyan lett, mint amilyen most.

A tudomány arra tanít bennünket, hogy az összes ősi forma, bár nem nélküli volt, „mégis megőrizte azt a képességet, hogy egy aszexuális szaporodás folyamatain menjen keresztül” – akkor pedig miért kellene az embert kizárni a természet e törvényéből? A biszexuális szaporodás benne van a fejlődésben, az osztódással szaporodó anyagi világ skáláján egy különálló és tökéletesedett forma. Az okkult tanítások csírái elsősorban nem földi eredetűek, az emberiség korai történetét pedig csak „a hétköznapi halandók elől” rejtik el. Ugyanígy a beavatottak számára nincs elrejtve az ősi fajok története az idők sírjában, viszont rejtettek a világi tudomány számára. Ezért segítségül hívva egyrészt azt a fajta tudományt, amely természeti törvényként mutatja be a fokozatos fejlődést, és minden külső változásnál egy belső okot feltételez, másrészt fenntartás nélkül támaszkodva az egyetemes hagyományok Bölcsességére – akár azt is mondhatnánk, pansophia-ra –, amelyet azok a Beavatottak összegyűjtöttek és megőriztek, akik azokat egy szinte hibátlan rendszerré tökéletesítettek, most megkíséreljük ezt a tanítást világosan megfogalmazni.

Mintegy tizenöt éve írt jól sikerült cikkben tudós és tisztelt barátunk, a New York-i Alexander Wilder professzor bemutatja, hogy teljesen logikus és szükségszerű azt hinni, hogy „az ősi faj kettős-nemű volt”, és erre számos tudományos érvet is ismertet.VI/6 Először is azzal érvel, hogy a növényvilág nagy része tanúskodik a kétneműség jelenségéről. Linné osztályozása szinte minden növényt így vesz számba. A növényi birodalom magasabb rendű családjainál éppen úgy igaz, mint az alacsonyabb rendű formákra, kezdve a kendertől a nyárfáig és a bálványfáig. Ugyanez vonatkozik az állati birodalomra is. A rovarok életében például a lepke létrehoz egy hernyót, a hernyó pedig lepkévé válik, ahogyan a nagy titkot a Misztériumokban kifejezték: Taurus Draconem genuit, et Taurum Draco.VI/7 A korall-építő család, amely Agassiz szerint a jelenlegi geológiai időszakban sok százezer évet töltött a Florida-félsziget kiépítésével, leszármazottait saját magából hozza létre, mint a fa a gallyakat és a rügyeket. A méhek is valami ilyesféle rendszerhez tartoznak. A levéltetvek úgy élnek, mint valaha az amazonok, és szűz szülők tartják fenn a fajt tíz generáción keresztül.

Mit is mondanak a régi bölcsek, az ókor filozófus tanítói? Aristophanes erről a témáról így beszél Platón Lakomájában:

A mi régi természetünk nem olyan volt, mint amilyen most. Androgün volt, a formában és az elnevezésben mind a férfi, mind a nő közösen osztozott… Testük… kerek volt, haladási módjuk kör alakú volt.VI/8 Szörnyű erővel és kitartással rendelkeztek, és elképesztő becsvágyuk volt. Ezért Zeusz mindegyiket kettéválasztotta, hogy gyengébbek legyenek. Utasítása szerint Apolló forrasztotta be a bőrt.

A régi perzsáknál Meshia és Meshiane csak egyetlen egyén volt.

Azt is tanították, hogy az ember az Élet Fájának gyümölcse volt, és hogy androgün párokban növekedtek, amíg szét nem váltak az emberi forma egy későbbi módosulásakor.

Ádám Nemzetségének Könyvében (Toleduth) a következő vers:

Amely napon Isten teremté (bara = világra hozta) az embert, Isten hasonlatosságára teremté azt. Férfiúvá és asszonnyá teremté őket.

ha ezoterikusan olvassuk, feltárja valódi jelentését, vagyis:

Az Elohim [Istenek] magukból hozták létre [módosítással] az embert saját hasonlatosságukra… megteremtették őt [az emberiséget együttesen, vagy Ádámot], férfiúvá és asszonnyá teremté ő [az együttes Istenség] őket.VI/9

Ez a változat az ezoterikus felfogást mutatja. A nem-nélküli faj volt az Istenek első teremtése, saját magukból – a tisztán szellemi létezőkből – alkotott, és általuk módosított teremtmény, és ez volt az egyedüli Ádám. Ebből származott a második faj: Ádám-Éva, vagy Jod-Heva, a semleges androgünök. Végül pedig a harmadik faj, a „szétváló hermafroditák”, Káin és Ábel, akik létrehozzák a negyediket, Seth-Enos-t, stb. Ez a harmadik, az utolsó félig szellemi faj volt az, amely az isteni és az ösztönös Bölcsesség utolsó hordozóeszköze is volt, ami az Enoch-okban, az emberiség látnokaiban fejlődött ki. A negyedik faj, amely megízlelte a Jó és a Rossz Tudásának Fájáról szedett gyümölcsöt – a Bölcsesség ekkor már a földi, ezért tisztátalan értelemmel egyesültVI/10 – következésképpen ezt a Bölcsességet beavatással és nagy küzdelmekkel kell megszereznie. Amikor pedig a Bölcsesség és az Értelem egyesül, és az előbbi uralkodik az utóbbin, arra mondják a hermetikus könyvek: „Isten rendelkezik a két nem kettős termékenységével”.

Misztikus értelemben Jézust férfi-nőnek tartották. Ugyanígy a misztériumokban énekelt orfikus himnuszokban ezt találjuk: „Zeusz egy férfi, Zeusz egy halhatatlan leány”. Az egyiptomi Ammon másik felében Neïth istennő. Jupitert női mellekkel, Vénuszt pedig szakállasan látjuk néhány szobron. Ilâ, az Istennő pedig Su-dyumna, az Isten is, mint Vaivasvata utóda.

Wilder professzor ezt mondja:

Maga az Ádám vagy ember elnevezés is a létezés e kettős formáját sejteti. Ádám azonos az Athamas-szal vagy Thomas-szal (tamilul Tam-mal), amit a görögök Didumos-nak, ikernek fordítottak. Ha tehát az első nő később lett kiformálva az első férfi mellé, akkor logikus szükségszerűség, hogy őt a „férfiből vették ki”. Ennek következtében ezt olvassuk: „És az oldal, amit az Úristen [Elohim] kivett a férfiból, abból készítette az asszonyt”. Az itt használt héber szó a Tzala, ami megfelel a mi fenti fordításunknak. Könnyű a legendát visszavezetni Berosus-hoz, aki azt mondja, hogy Thalatth (az Omorôka, vagy Urka hölgye) volt a teremtés kezdete. Ugyancsak ő volt Telita [?Melita], a Hold királynője…

Mózes Könyvének két jelentős ikerpárja, Káin és Ábel, valamint Ézsau és Jákob ugyanezt a gondolatot tükrözik. A Hebel név ugyanaz, mint Éva, jellemvonása is nőinek látszik. „Reád van vágyódása – mondja az Úristen Káinnak – de te uralkodjál rajta”. Ugyanezekkel a szavakkal szól Évához: „és epekedel a te férjed után, ő pedig uralkodik te rajtad”.

Így az emberek harmadik gyökérfajának kezdeti biszexuális egysége a Titkos Tanítás egyik alaptétele. A faj szűz egyéneit felemelték az istenekhez, mert ők képviselték a faj „isteni dinasztiáját”. A modern ember megelégszik a negyedik faj férfi hőseinek bálványozásával, akik saját szexuális képükre teremtett istenek, ellenben az ősi emberiség istenei „férfi és nő” voltak.

Ahogyan az I. kötetben megállapítottuk, az emberiségek egymás mellett fejlődtek, és párhuzamosan a négy elemmel, minden új faj fiziológiailag alkalmazkodott az újonnan belépő elemhez. Ötödik fajunk gyorsan közelít az ötödik elemhez – ha úgy tetszik, nevezhetjük csillagközi éternek is –, amelynek azonban több köze van a pszichológiához, mint a fizikához. Mi, emberek megtanultunk minden éghajlaton élni, legyen az fagyos vagy trópusi, az első két fajnak azonban semmi köze sem volt az éghajlathoz, és nem voltak alárendelve semmilyen hőmérsékletnek vagy hőmérsékleti változásnak. Úgy tanítják nekünk, hogy az emberek ilyen körülmények között éltek a harmadik gyökérfaj végéig, amikor az egész bolygón örök tavasz uralkodott, olyan, mint amilyet most a Jupiter lakói élveznek. Ez egy olyan világ M. Camille Flammarion szavai szerint, amely:

Nincs kitéve a miénkhez hasonlóan az évszakok forgandóságának, a hirtelen hőmérsékleti változásoknak, hanem az örök tavasz kincsei gazdagítják.VI/11

Azok a csillagászok, akik a Jupiterről azt tartják, hogy olvadt állapotban van – saját fogalomrendszerünk szerint –, vitájukat próbálják meg ezzel a tudós francia csillagásszal lerendezni.VI/12 Nem szabad azonban soha elfelejteni, hogy az említett „örök tavasz” csupán egy olyan állapot, amelyet csak a Jupiter lakói tartanak annak. Ez nem a mi értelmezésünk szerinti „tavasz”. Ezzel a kikötéssel a fent idézett két elméletet össze lehet egymással egyeztetni. Mindkét elmélet részleges igazságokat tartalmaz.

Így tehát egyetemes hagyomány, hogy az emberiség fokozatosan fejlődött ki jelenlegi formájába egy csaknem áttetsző anyagállapotból, ez pedig nem csodatétel, és nem is nemi közösülés segítségével történt. Továbbá mindez teljesen megegyezik az ősi filozófiákkal, kezdve az egyiptomitól és az indiaitól és ezek Isteni Dinasztiáitól egészen Platónig. Ezeket az egyetemes hiedelmeket egy osztályba kell sorolnunk a népi hitek „megsejtéseivel”, „makacs elképzeléseivel”, amelyek egy része mélyen gyökerező. Ahogyan Louis Figuier megjegyzi, az ilyen hiedelmek

Gyakran megszámlálhatatlan generáció bölcsességének és megfigyeléseinek eredményei… [Mert] egy olyan hagyomány, amely egyetemes és egységes, a tudományos bizonyíték minden súlyával rendelkezik.VI/13

Ilyen hagyományokkal pedig a purânai allegóriákban nem egyszer találkozunk, ahogyan ezt már bemutattuk. Ráadásul azt a tanítást, hogy az emberiség első faja a chhâyâ-kból, vagyis a Pitrik asztrális képeiből alakult ki, még a Zohar is teljesen megerősíti:

A Tzalem-ben, az Elohim [a Pitrik] árnyékképében, megteremti Ádámot (az embert).VI/14

Ellenvetésként ismételten hangsúlyozni szokták, hogy akármilyen magas fokú volt az ősi Indiában a metafizikai gondolkodás, a régi egyiptomiak azonban csak durva bálvány- és állatimádással dicsekedhettek, Hermész pedig – állítólag – az Egyiptomban élő görög misztikusok munkája volt. Erre a következő válasz adható: Közvetlen bizonyíték arra, hogy az egyiptomiak hittek a Titkos Tanításban, az, hogy azt a beavatáskor tanították nekik. Akik ezt nem hiszik, nyissák ki az i.sz. V. században élt Stobæos-nak, az ősi töredékek görög fordítójának Eclogæ Physicæ et Ethicæ-ját. Az ő átiratában idézzük egy régi hermetikus töredék szövegét, amely az egyiptomiak Lélekkel kapcsolatos elméletét ismerteti. Szóról-szóra lefordítva így hangzik:

Egyetlen lélekből, a Mindenből származik minden lélek, akik szétszóródnak az egész világon, mintha szándékosan szétterítenék őket. Ezek a lelkek sok átalakuláson mennek keresztül, amelyek már csúszó-mászó teremtmények, átváltoznak vízi állatokká, ezekből a vízi állatokból származnak a szárazföldi állatok, ez utóbbiakból pedig a madarak. Azokból a lényekből, akik fent, a levegőben (a mennyben) élnek, megszülettek az emberek. Amikor az emberi állapotot elérik, a lelkek megkapják a (tudatos) halhatatlanság princípiumát, szellemekké válnak, majd átlépnek az Istennek kórusába.

 

23. AZ ÖN-SZÜLTÉK VOLTAK A CHHÂYÂ-K, A SZÜRKÜLET FIAINAK TESTÉBŐL KÉPZŐDÖTT ÁRNYAK. SEM TŰZ, SEM VÍZ NEM PUSZTÍTHATTA EL ŐKET. A FIAIKAT IGEN.VI/15

 

Ezt a verset nem lehet megérteni a Kommentárok segítsége nélkül. Azt jelenti, hogy az első gyökérfajt, az Ősök „Árnyékait” nem lehetett halálra sebezni, vagy elpusztítani. Mivel annyira éterikusak, felépítésükben pedig olyan kevéssé voltak emberek, semmilyen elem nem árthatott nekik, sem víz, sem tűz. De a „fiaikat”, a második gyökérfajt már el lehetett pusztítani, és el is pusztultak. Ahogyan az Ősök teljesen beleolvadtak saját asztrális testükbe, amik az utódaik voltak, ugyanígy ezek az utódok is beleoldódtak a leszármazottaikba, az „Izzadság-szültékbe”. Ők voltak a második emberiség, amelynek tagjai a legkülönbözőbb gigantikus, fél-emberi szörnyetegek voltak, az anyagi természet első próbálkozásai emberi testek felépítésére. A második kontinens mindig virágzó földjei (többek között Grönland) folyamatosan átváltoztak az örök tavasz édenkertjeiből a hyperboreai alvilággá. Ennek az átalakulásnak az oka a bolygó nagy vizeinek elmozdulása és az óceánok medreinek megváltozása volt, a második faj zöme pedig elpusztult bolygónk fejlődésének és megszilárdulásának hatalmas vajúdásában, már az emberi korszakban. Eddig négy ilyen nagy világkatasztrófa volt.VI/16 Mi pedig idővel még várhatunk egy ötödiket.

 

Néhány szó a „vízözönökről” és „Noékról”

 

A különböző Purâna-kban az Őseinkről szóló leírások – részleteikben – rendkívül ellentmondásosak. Így amíg a Rig Védában Idâ-t vagy Ilâ-t Vaivasvata Manu tanítónőjének nevezik, addig Sâyana a Föld istennőjévé teszi, a Shatapatha Brâhmana pedig a Manu lányaként mutatja be, aki az ő áldozatából született, később viszont az Vaivasvata felesége, akivel a Manuk faját nemzi. A Purâna-kban ismét Vaivasvata lánya, de Budha (Bölcsesség) felesége, aki a Holdnak (Szóma) és a Jupiter bolygó (Brihaspati) feleségének, Târâ-nak törvénytelen fia. Mindez az avatatlan számára zagyvaléknak látszik, az okkultista számára azonban tele van filozófiai jelentéssel. Az elbeszélésből első ránézésre is valamilyen titok és szent jelentés érezhető ki, a részletek azonban szándékosan annyira össze vannak keverve, hogy csak egy beavatott tapasztalt szeme tudja követni azokat, és a megfelelő sorrendjükbe helyezni az eseményeket.

A Mahâbhârata-ban elmondott történet megadja az alaphangot, de magyarázatához a Bhagavad Gîtâ-ban megtalálható titkos jelentés szükséges. Ez a történet előszó az (ötödik) emberiségünk drámájához. Mialatt Vaivasvata a folyó partján vallási áhítatba merült, egy hal a védelméért könyörgött neki egy nagyobb hallal szemben. Vaivasvata megmenti a kis halat, és beteszi egy korsóba, ahol az egyre nagyobbra nő, majd közli megmentőjével az eljövendő vízözön hírét. Ez a hal a jól ismert Matsya Avatâra, Vishnu első Avatârája, a kaldeai Xisuthrus Dagon-ja,VI/17 és még sok más dolog. A történet túlságosan is ismert ahhoz, hogy el kellene ismételni. Vishnu megparancsolja egy hajó építését, amiben a Manu megmenekül, a Mahâbhârata szerint a hét Rishi-vel együtt, ez utóbbi körülmény azonban más szövegekből hiányzik. A hét Rishi itt a hét fajt, a hét princípiumot és még sok mást jelent, mert ez a sokrétű allegória ismét egy kettős misztériumot tartalmaz.

Máshol már elmondtuk, hogy a nagy vízözönnek – akárcsak a bűnbeesésnek – sokféle jelentése volt, és hogy egyaránt spirituális és fizikai, mind kozmikus, mind földi eseményekre utal – mint fent, úgy lent. A hajót vagy bárkát – röviden navis – mivel a női nemző princípium szimbóluma, az égben a Hold, a földön pedig a női méh jelképezi, mindkettő az élet és a létezés magjainak tartályai és hordozói, ezeket a magokat a Nap vagy Vishnu, a férfi princípium kelti életre és termékenyíti meg. Az első kozmikus vízözön az őseredeti teremtésre, vagyis az ég és a Föld kiformálására utal. Ebben az esetben a káosz és a nagy mélység jelenti a „vízözönt”, a Hold pedig az „Anyát”, akiből az életcsírák kiindulnak.VI/18 De a földi vízözön és annak története szintén kettős jelentéssel rendelkezik. Az egyik esetben utalás arra a rejtélyre, amikor az emberiséget a harmadik faj vége feléVI/19 a halandó asszony, az emberi csíra hordozója, megmentette a tökéletes pusztulástól, másik esetben pedig Atlantisz tényleges és történelmi elsüllyedésére. Mindkét esetben a „Gazda” – vagyis a „csírát” megmentő Manu – neve Vaivasvata Manu. Ebből ered a különbség a purânai és a többi változat között. Noha a Shatapatha Brâhmana-ban Vaivasvata létrehozza egy leányát, és vele nemzi a Manuk faját, ami utalás az első emberi Manushya-kra, akiknek akarattal (Kriyâshakti-val) kellett megteremteni a nőket, mielőtt azok természetes úton – független nemként – megszülettek volna a hermafroditákból. Ezért tekintették őket teremtőik „leányainak”. A purânai leírásokban Idâ vagy Ilâ Budha (Bölcsesség) felesége. Ez a változat már az atlantiszi vízözön eseményeire utal, amikor Vaivasvata, a nagy földi Bölcs megmentette az ötödik gyökérfajt attól, hogy a negyedik faj maradványaival együtt elpusztuljon.

Teljesen világosan mutatja ezt a Bhagavad Gîtâ, ahol Krishna a következőt mondja:

A hét nagy Rishi, a négy előző Manu, akik részesei természetemnek, elmémből születtek; belőlük ugrott elő (született) az emberi faj és a világ.VI/20

Itt a négy előző Manu (a hétből) a négy fajtVI/21 jelenti, amelyek már letűntek, mivel Krishna az ötödik fajhoz tartozik, és ő halálával kezdődött meg a Kali Yuga. Így tehát Vaivasvata Manu, Sûrya a Nap fia és fajunk megváltója mind fizikailag, mind szellemileg kapcsolódik az „élet-csírához”. Egyelőre azonban csak az első kettővel foglalkozunk, bár beszélünk mindegyikről.

A „vízözön” kétségtelenül egy „egyetemes hagyomány”. Számos „jégkorszak” volt, és ugyanígy – különböző okokból – számos „vízözön” is. Stockwell és Croll felsorolnak mintegy fél tucat jégkorszakot és azokat követő vízözönt, közülük a legkorábbi 850.000 évvel ezelőtt zajlott le, a legutolsó pedig kb. 100.000 évvel ezelőtt.VI/22 De melyik volt a mi vízözönünk? Kétségtelenül a korábbi, az, amelynek emlékezete mind a mai napig fennmaradt a legősibb korokból származó népek hagyományaiban, az, amely véglegesen elsöpörte Atlantisz utolsó félszigeteit, kezdve a Ruta-val és Daitya-val, egészen a Platón által említett aránylag kis szigetig. Ezt minden legendában megjelenő bizonyos részletek megegyezése bizonyítja. Ez volt az utolsó gigantikus méretű özönvíz. Annak a kisebb özönvíznek, amelynek nyomait Bunsen báró Közép-Ázsiában találta meg, és amelyet kb. i. e. 10.000-re tesz, semmi köze sincs a félig-egyetemes vagy Noé-féle vízözönhöz – ami nem egyéb, mint a régi hagyományok mitikus bemutatása –, sem az utolsó atlantiszi sziget elsüllyedéséhez, ezekkel legfeljebb csak morális kapcsolata van.

Mivel ötödik fajunk – annak beavatatlan része – sok vízözönről hallott, összetévesztette azokat, és ma már csak egyet ismer. Ez megváltoztatta a bolygó egész képét, a szárazföldek és a tengerek ugyanis elmozdultak helyükről.

Ezt összehasonlíthatjuk a peruiak hagyományával, hogy:

Az Inkák – akik heten voltak – újra benépesítették a földet a vízözön után.VI/23

Humboldt ugyanennek a legendának a mexikói változatát említi, de kissé összekeveri az amerikai Noéról szóló, máig fennmaradt legenda részleteit. A kiváló természettudós azonban kétszer hét társat említ, valamint az „isteni madarat”, amely az aztékok bárkája előtt szállt, és így összesen tizenöt választottról van szó, nem pedig hétről és tizennégyről. Ezt valószínűleg valamilyen akaratlan mózesi emlék hatására írták. Mózes ugyanis állítólag Noé tizenöt unokáját említi, akik nagyapjukkal együtt megmenekültek. Xisuthrus-t, a kaldeai Noét viszont megmenekülése után „élve” ragadják el a mennybe – mint Enoch-ot – a hét Istennel, a Kabirim-mel, vagy a hét isteni Titánnal együtt. Vagy nézzük a kínai Yao-t, aki hét alakot visz hajóján, amelyeket a szárazföldre lépve „életre kelt”, és „emberi csíraként” használ. Ozirisz, amikor belép a bárkába, vagy Napcsónakba, hét Sugarat visz magával, stb.

Sanchuniathon egykorúnak tartja az Aleta-kat vagy Titánokat (a Kabirim-t) Agruerus-szal, a nagy föníciai istennel, akit viszont Faber Noéval akart azonosítani,VI/24 továbbá feltételezhető, hogy a „titán” név a Tit-Ain-ból, a „kaotikus mélység forrásaiból”VI/25 ered (Tit-Theus vagy Tityus az „isteni vízözönt” jelenti). Így a titánokat – akik heten vannak – úgy mutatják be, hogy összekapcsolódnak a vízözönnel, és a Vaivasvata Manu által megmentett hét Rishivel.VI/26

Ezek a Titánok Kronosz, az Idő és Rhea, a Föld fiai. Mivel pedig Agruerus, Szaturnusz és Sydyk egy és ugyanaz a személyiség, és mivel a hét Kabiri-ről is azt mondják, hogy Sydyk, vagyis Kronosz-Szaturnusz fiai, tehát a Kabiri és a Titánok azonosak. Ez esetben az istenfélő Faber helyesen következtetett, amikor ezt írta:

Nincs kétségem arról, hogy a hét Titán vagy Kabiri ugyanaz, mint a hindu mitológia(?) hét Rishi-je, akikről azt mondják, hogy egy bárkában menekültek meg a család fejével(?), a Manuval.VI/27

Kevésbé szerencsés azonban töprengéseiben, amikor hozzáteszi:

A hinduk csapongó legendáikban különböző módon elferdítették a Noachidák(?!) történetét, figyelemre méltó azonban, hogy vallásosan ragaszkodtak a hetes számhoz”.VI/28 Ezért Wilford kapitány teljes joggal jegyzi meg, hogy „talán a hét Manu, hét Brâhmadica, valamint a hét Rishi ugyanazt jelenti, és akkor csak hét egyedi személyről van szó.VI/29 A hét Brahmâdica volt a hét Prajâpati, a praja-k, vagyis a teremtmények urai. Tőlük született az emberiség, és valószínűleg megegyeznek a hét Manuval… Az emberi faj e hét nagy ősét abból a célból teremtették, hogy a földet lakókkal népesítsék be”.VI/30 A Kabiri, a Titánok, a Rishik és a Noé-család kölcsönös hasonlóságai túlságosan feltűnőek ahhoz, hogy puszta véletlen eredménye legyenek.VI/31

Fabert az a tény vezette ehhez a tévedéshez, amire a továbbiakban a Kabiri-vel kapcsolatos egész elméletét építette, hogy a bibliai Japhet név az orfeuszi himnuszok egyik versében a hét Titán neve között szerepel. Orfeusz szerint a hét Arkite Titán – akiket Faber nem hajlandó azonosítani a hitetlen Titánokkal, azok leszármazottaival – a következő: Kœus, Krœus, Phorcys, Cronos, Oceanos, Hyperion és Iapetus.

Κοιον, τε Κροιον τε μελαν, Φορκυν τε κραταιον,

Και Κρονον, ’Ωκεανον θ’, ’Γπεριοα τ’, ’Ιαπετον τε. VI/32

De miért ne adhatta volna a babiloni Ezra az Iapetos nevet Noé egyik fiának? Arnobius szerintVI/33 a Kabiri-t, akik a Titánok, Mane-knak is hívták, anyjuk pedig Mania volt. A hinduk ezért sokkal több okuk van kijelenteni, hogy a Mane-k az ő Manu-ikat jelentik, és hogy Mania a Râmâyana női Manu-ja. Mania ugyanis Ilâ vagy Idâ, Vaivasvata Manu felesége és leánya, akivel „a Manu-k faját nemzette”. Rheaként a Titánok anyja, ő a Föld – Sâyana a Föld istennőjének mondja –, így Vâch második kiadása és megismétlése. Mind Idâ, mind Vâch átváltoztatható férfivá és nővé, Idâ Sudyumna-vá válik, Vâch pedig a „női Virâj”, aki azért változott nővé, hogy megbüntesse a Gandharva-kat, az egyik változat a kozmikus és isteni teogóniára, a másik pedig a későbbi korszakra vonatkozik. Az Arnobius által használt Mane-k és Mania nevek indiai eredetűek, amelyeket a görögök és latinok eltulajdonítottak, és kiforgattak.

Így nem véletlen, hanem egyik mindenki számára közös ősi tanítás eredménye az, aminek az izraeliták Ezrán – a modernizált mózesi könyvek szerzőjén – keresztül a legutolsó átdolgozói voltak. Annyira nem teketóriáztak más népek tulajdonaival, hogy az Ál-BerosusVI/34 szerint Titæa – akit Diodoros SiculosVI/35 a Titánok vagy a Diluviánok anyjának tart – Noé felesége volt. Faber Ezrát az „Ál-Berosus-nak” hívja, mégis elfogadja az információt azért, hogy egy újabb bizonyítékot jegyezzen fel arra, hogy a pogányok minden istenüket a zsidóktól vették át, átalakítva a pátriárkák anyagát. Szerény véleményünk szerint ez az egyik lehető legjobb bizonyíték pontosan az ellenkezőjére. A lehető legvilágosabban látszik, hogy a bibliai pszeudo-szereplők azok, akiket a pogány mítoszokból vettek kölcsön – már amennyiben azok mítoszok. Mindenesetre azt mutatja, hogy Berosus jól ismerte Mózes Könyveinek forrását, és azt is tudta, hogy annak ugyanolyan kozmikus csillagászati jellege van, mint az Izisz-Ozirisz legendáknak, a Bárkának és más régebbi „bárka” szimbólumnak. Berosus ugyanis azt mondja, hogy a „Titæa Magna-t” később Aretia-nakVI/36 nevezték, és a Földdel együtt imádták. Ez pedig Noé feleségét, Titæa azonossá teszi Rhea-val, a Titánok anyjával és Idâ-val, mivel mindkettő a Földet kormányzó istennő volt, és a Manu-k és Mane-k, vagy Titan-Kabiri anyja volt. Ugyanezen Berosus szerint Titæa-Aretia-t Horchia-kén tisztelték, ez pedig Vesta, a Föld istennőjének egyik neve.

Sicanus istenné tette Aretia-t, és a Janus családból való Horchia-nak nevezte el.VI/37

A történelmi vagy történelem előtti korokban alig van olyan régi költő, aki nem említi meg valamilyen formában a két – gyakran szigeteknek nevezett – kontinens elsüllyedését. Atlantisz mellett így említik a Phlegyan-sziget pusztulását is. Pausanias és Nonnos elmondják, hogyan történt:

Mélyen lenyúló gyökereiből a Phlegyan-szigetet

Zord Neptunus kitépte, és a hullámokba merítette

Istentelen lakóit.VI/38

Faber meg volt arról győződve, hogy a Phlegyan-sziget Atlantisz volt. De minden ilyen allegória a hindu hagyomány többé-kevésbé eltorzult visszhangja arról a nagy világkatasztrófáról, amely az árjákat megelőző negyedik – ténylegesen emberi, bár óriási nagyságú – fajt utolérte. Viszont ahogyan az imént említettük, a Vízözön legendájának – hasonlóan minden más legendához – egynél több jelentése van. A teogóniában vonatkozik a prekozmikus átalakulásokra, a szellemi összefüggésekre – bármilyen abszurdnak hangzik a fogalom egy tudós fülnek –, továbbá az ezt követő kozmogóniára, a Vizek (anyag) nagy áradatára a Káoszban, amit azok a Szellem-sugarak ébresztettek fel és termékenyítettek meg, amelyeket a titokzatos szétválasztódás elárasztott és elpusztított – ez valóban egy prekozmikus misztérium, bevezetés a létezés drámájához. Anu, Bel és Noé megelőzték Adam Kadmont, a Vörös Ádámot és Noét, ugyanúgy, ahogyan Brahmâ, Vishnu és Shiva megelőzték Vaivasvata-t, és a többieket.VI/39

Mindez arra mutat, hogy a geológia által ismert a félig-egyetemes vízözönnek – az első jégkorszaknak – éppen akkor kellett történnie, amit a Titkos Tanítás megjelölt: vagyis kerekítve 200.000 évvel az ötödik fajunk kezdete után, vagy körülbelül akkor, amit Croll és Stockwell az első jégkorszak idejének tart, tehát kb. 850.000 évvel ezelőtt. Mivel pedig ezt a jégkorszakot a geológusok és csillagászok a „földpálya túlzott excentricitásának” tulajdonítják, a Titkos Tanítás pedig szintén ugyanennek az oknak, de hozzátéve egy másik tényezőt, a földtengely elfordulását – erre bizonyítékot találhatunk az Enoch könyvében,VI/40 ha a Purâna-k burkolt nyelvezetét nem értjük meg –, akkor mindez azt mutatja, hogy a régiek ismertek valamennyit a tudomány „modern felfedezéséiből”. Enoch, amikor a „vajúdó Föld nagy elhajlásáról” beszél, teljesen kifejezően és világosan teszi.

Ez nem nyilvánvaló? Nuah Noét jelenti, amint bárkájában lebeg a vizeken, a bárka pedig az Argha vagy a Hold jelképe, a női princípiumé, Noé pedig a „Szellem”, amely leszáll az anyagba. Amint leszáll a földre, azt látjuk, hogy szőlőt telepít, bort iszik, és ettől megrészegedik, vagyis a tiszta Szellem megmérgeződik, amint az anyag végső rabságába kerül. Mózes Könyvének hetedik fejezete csak az elsőnek egy másik változata. Így amíg az elsőben ezt olvassuk: „És sötétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek fölött”, addig a hetedik ezt mondja: „A vizek pedig áradának… és a bárka [Noéval, a Szellemmel] jár vala a vizek színén”. Így Noé, ha azonos a kaldeai Nuah-val, az anyagot éltető szellem, az anyag pedig a Káosz, amelyet a Mélység, vagy a vizek áradása jelenít meg. A babiloni legendában (ahol a prekozmikus összekeveredik a földi eseménnyel) Istar (Ashteroth vagy Vénusz, a Holdistennő) az, aki be van zárva a bárkába, és ő küld ki egy galambot a szárazföld keresésére.VI/41

George Smith az „írótáblákból” előbb a Hold, majd a Nap teremtését olvassa ki: „Szépségét, tökéletességét és pályájának szabályosságát magasztalják, amely arra vezette az embereket, hogy őt egyfajta bírónak, a világ szabályozójának tartsák”. Ha ez a történet egyszerűen csak egy kozmogóniai kataklizmára utalna – még ha az egyetemes is lenne –, miért beszél Istar vagy Ashteroth istennő, a Hold, a Nap vízözön utáni teremtéséről? A vizek olyan magasra emelkedhettek, mint a kaldeai változat Nizir hegye, vagy a Jebel Djudi, az arábiai legenda vízözön hegyei, vagy a bibliai elbeszélés Ararát hegye, vagy éppen a hindu hagyomány Himalájája, és mégsem érték el a Napot. Még maga a Biblia is hirtelen megáll e csoda láttán! Nyilvánvaló, hogy a vízözön azon népek számára, akik először feljegyezték, egész mást jelentett, kevésbé problematikus és sokkal inkább filozofikus jelentése volt, nem egy egyetemes vízözönre vonatkozott, amelynek nincs semmilyen geológiai nyoma.VI/42

Mivel minden ilyen kataklizma periodikus és ciklikus, és mivel Vaivasvata Manu a különböző eseményekben és körülményekben általános személyként jelenik meg, így jogosnak tűnik az a feltevés, hogy az első „nagy vízözönnek” allegorikus és kozmikus jelentése volt, és hogy az a Satya Yuga, az „Igazság Korszaka” utolsó szakaszában történt, amikor a második gyökérfaj, „a csontos Manu” legelőször megjelent „Izzadság-szülöttként”.

A második – úgynevezett „egyetemes” – vízözön, amely a negyedik gyökérfajt, a teológia által kényelmesen „az óriások átkozott fajának” tekintetteket, a kainitákat, és „Ham fiait” érintette, volt az a vízözön, amit a geológia először felismert. Ha gondosan összehasonlítjuk a különböző kaldeai legendák leírásait más népek ezoterikus írásaival, azt fogjuk találni, hogy mindegyikük megegyezik a brahmani könyvekben ismertetett hagyományos elbeszélésekkel. Azt is észrevehetjük, hogy amíg az első leírásban „a Földön még nincs sem Isten, sem halandó”, amikor Vaivasvata Manu partot ér a Himavân-on (Himaláján), a másodikban már engedélyezett, hogy a hét Rishi csatlakozzon hozzá. Ez azt mutatja, hogy amíg egyes leírások az úgynevezett „teremtést” megelőző csillagközi és kozmikus vízözönre utalnak, a többiek részben a földi anyag egyik nagy özönére, részben pedig egy valódi vízözönre vonatkoznak. A Shatapatha Brâhmana-ban Manu azt látja, hogy a vízözön minden élő teremtményt elsodort, és egyedül ő maradt meg, vagyis egyedül az élet magja maradt fenn az Univerzum előző felbomlásából vagy a Mahâpralaya-ból „Brahmâ egy napja” után. A Mahâbhârata viszont egyszerűen arra a nagy geológiai kataklizmára utal, amely szinte a teljes negyedik fajt elsöpörte, hogy helyet teremtsen az ötödiknek. Az ezoterikus kozmogóniánkban ezért Vaivasvata Manu három különböző sajátossággal jelenik meg:VI/43 (a) az első körben A bolygón a „Gyökér-Manuként”, (b) a negyedik körben a D bolygón az „élet magjaként” és (c) minden új gyökérfaj kezdetén – különösen az ötödik fajunkban – az „emberi magként”. E faj kezdete a Dvâpara Yuga-banVI/44 tanúja volt az elátkozott mágusok elpusztításának.

Azé a szigeté, [Platón csak az utolsó szigetről beszél] amely az Atlanti-óceánban Herkules Oszlopain túl volt, és amelyről könnyen át lehetett hajózni egy másik hatalmas kontinens [Amerika] szomszédságában fekvő más szigetekre.

Ez az az atlantiszi szárazföld, ami kapcsolatban állt a „Fehér Szigettel”, és ez a Fehér Sziget volt Ruta, de ez nem volt Atala, sem pedig Wilford ezredes „Fehér Ördöge”,VI/45 ahogyan ezt már bemutattuk. Meg kell itt még azt is jegyezni, hogy a Dvâpara Yuga a szanszkrit szövegek szerint, 864.000 évig tart, és azt, hogy ha a Kali Yuga csak kb. 5.000 évvel ezelőtt kezdődött, akkor éppen 869.000 éve annak, hogy a sziget pusztulása megtörtént. Ezek a számok nem nagyon különböznek a geológusok által megadottaktól, akik a jégkorszakukat 850.000 évvel ezelőttre teszik.

A Shatapatha ezután elmondja, hogy „született egy nő, aki eljött a Manu-hoz, és magát az ő lányának mondta, akivel a Manu együtt élt és a Manuk ivadékát nemzette”. Ez a nemek fiziológiai átváltozására utal a harmadik gyökérfaj folyamán. Az allegória túlságosan is világos ahhoz, hogy sok magyarázatra szoruljon. Természetesen, ahogyan már megjegyeztük, a nemek szétválásánál egy androgün lényt tételeznek fel, aki két félre osztja a testét – akárcsak Brahmâ és Vâch, sőt Ádám és Éva esetében is –, és így a nő egy bizonyos értelemben a férfi lény leánya, éppen úgy, ahogyan a férfi is a női lény fia, „test a férfi [és a nő] testéből, és csont a férfi [és a nő] csontjából”. Arról sem szabad elfelejtkezni, hogy az orientalistáink egyike sem fedezte még fel az „ellentmondásokban és elképesztő értelmetlenségekben” – ahogyan egyesek a Purâna-kat nevezik – azt, hogy egy Yuga-ra való hivatkozás jelenthet egy kört, egy gyökérfajt, gyakran egy alfajt, sőt képezheti a pre-kozmikus teogónia egyik kitépett lapját is. Ezt a kettős és hármas jelentést bizonyítja az, amikor látszólag ugyanarra a személyre ugyanazon név alatt hivatkoznak, míg a valóságban ezek olyan eseményekre történő hivatkozások, amiket teljes Kalpák választanak el egymástól. Jó példa erre Ilâ-é. Ő egyszer ilyen alakban, majd pedig másik alakban jelenik meg. Az exoterikus legendákban azt mondják, hogy Vaivasvata Manu Mitra-nak és Varuna-nak áldozatot mutatott be, mert fiakat akart teremteni, de az áldozatot bemutató brahmána tévedése miatt csak egy lánya született – Ilâ vagy Idâ. Azután, „a két istenség kegyéből” Ilâ neme megváltozott, és férfivá vált, Sudyumna-vá. Azután ismét átváltozott nővé, és így tovább, a mese pedig hozzáteszi, hogy Shiva és a férje örültek annak, hogy gyermeküknek „egy hónapig férfinak, egy hónapig pedig nőnek kell lennie”. Ez közvetlen utalás a harmadik gyökérfajra, amelynek az emberei androgünök voltak. Néhány nagyon képzett orientalistaVI/46 azt gondolja, és ki is jelentette:

Idâ elsősorban élelem, táplálék vagy tej-áldozat, innen lett belőle dicsőítő áradat, és a beszéd istennőjeként személyesítették meg.

Az „avatatlanoknak” azonban nem mondják el, miként kell egy „tej-áldozatnak” vagy egy „dicsőítő áradatnak” váltakozva férfinek és nőnek lennie, hacsak nincs tényleg valamilyen „belső nyilvánvalóság” mögötte, amit az okkultistáknak nem sikerül észrevenni.

Legmisztikusabb jelentésében Svâyambhuva Manu egyesülése Vâch-Shata-Rûpâ-val, saját lányával – ez annak a kettős princípiumnak az első „euhemerizálása”,* amelynek Vaivasvata Manu és Ilâ a másodlagos és a harmadik formája – a kozmikus szimbolizmusban az Életgyökeret jelenti, a Csírát, amelyből minden naprendszer, minden világ, angyal és isten származik. Mert ahogyan Vishnu mondja:

Manuból kell létrejönnie minden teremtésnek, isteneknek, Asura-knak, embernek.

Általa kell a világot megteremteni, amely mozog, és mozdulatlan.

De még a nyugati tudósoknál és orientalistáknál is találhatunk keményebb ellenfeleket. Ha a számok kérdésében a brahmanák egyet is érthetnek a mi tanításainkkal, nem vagyunk biztosak abban, hogy egyes ortodox konzervatívok nem emelnek kifogást azon szaporodási módok ellen, amiket a Pitri Devatâ-iknak tulajdonítunk. Ahhoz fogunk folyamodni, hogy bemutatjuk azokat a munkákat, amelyekből idézünk, és felkérjük őket arra, hogy kicsivel gondosabban olvassák saját Purâna-ikat, figyelembe véve az ezoterikus jelentést is. Akkor pedig – újra csak azt mondjuk – azt fogják találni, hogy a többé-kevésbé átlátszó allegóriák fátyla alatt minden itt ismertetett állításunkat a saját könyveik megerősítik. Egy-két példát már bemutattunk az „Izzadság-szültéknek” nevezett második faj megjelenésével kapcsolatban. Ezt az allegóriát tündérmesének tartják, pedig egy pszicho-fiziológiai jelenséget, a természet egyik legnagyobb misztériumát rejti el.

Viszont az itt ismertetett kronológiai megállapítások szempontjából természetesnek tartjuk a kérdést:

 

Létezhetett-e az ember 18 millió évvel ezelőtt?

 

Erre az okkultizmus igennel válaszol, a tudomány minden tiltakozása ellenére. Ez az időtartam ráadásul csak a Vaivasvata Manu emberiségét fedi le, vagyis a már szétvált, különböző nemű férfi és női egyedeket. Az ezen eseményt megelőző két és fél faj már élhetett 300 millió évvel ezelőtt, bármit is mondjon a tudomány. Azok a geológiai és fizikai nehézségek ugyanis, amelyek ennek az elméletnek útjában állnak, nem létezhettek az okkult tanítások ősi, éterikus emberisége számára. A világi és az ezoterikus tudományok közötti vita sorsa teljesen azon múlik, hogy a vitázók hisznek-e, illetve be tudják-e bizonyítani a fizikai testen belüli asztrális test létezését, amely utóbbi független az előbbitől. Úgy tűnik, Paul d'Assier, a pozitivista ezt a tényt elég világosan bebizonyította,VI/47 nem is beszélve a régmúlt korok felhalmozott tanúságtételeiről és a modern „spiritiszták” és misztikusok bizonyítékairól. Ezt a tényt nehéz lenne elutasítani korunk bizonyítékai, kísérletei és bemutatói mellett.

A Titkos Tanítás fenntartja azt az állítást, hogy a fizikai emberiség az elmúlt 18 millió évben már létezett a Földön, bolygónk negyedik körének általános kataklizmái és háborgásai dacára.VI/48 Ezek annak következményei, hogy ez a legnagyobb fizikai fejlődés időszaka, mert az életciklus középpontja a negyedik kör, és a kataklizmák sokkal erőteljesebbek és pusztítóbbak voltak, mint a megelőző három kör bármelyikében – a Föld korábbi pszichikus és szellemi életének és félig éterikus körülményeinek ciklusai során – lejátszódott kataklizmák. Ezt az időszakot egy 300 millió éves ásványi és növényi fejlődés előzte meg. Ezt mindazok, akik nem hajlandók elfogadni egy „csont nélküli”, tisztán éterikus emberiség elméletét, tagadni fogják. A tudomány, amely csak a fizikai szervezetet ismeri, méltatlankodni fog, és még inkább a materiális teológia. A tudomány logikai és ésszerű okból fog ellenkezni, ami azon az előítéleten alapul, hogy minden élő szervezet mindig, minden korban az anyagiság ugyanazon síkján létezett, a teológia pedig a legképtelenebb elképzelések alapján. A teológusok által rendszeresen előhozott nevetséges kijelentés azon a lényegi feltételezésen alapul, hogy csak ezen a bolygón élő emberiséget (értsd: a kereszténységet) érte az a megtiszteltetés, hogy az egész Kozmoszban ők az egyedüli emberek, akik egy bolygón laknak, és ennek következtében a saját nemében páratlan.VI/49

Az okkultisták, akik szilárdan hisznek az Ősi Filozófia tanításaiban, visszautasítják mind a teológusok, mind a tudósok ellenvetéseit. Saját részükről fenntartják, hogy még azokban a időszakokban is, amikor még a két sarkon is elviselhetetlen hőségnek kellett lennie, az egymást követő özönvizekkel, a völgyek felemelkedésével és a vizek és tengerek folytonos helyváltoztatásával, e körülmények egyike sem akadályozhatta meg azt a fajta életet és szervezetet, amelyet a korai emberiségnek az okkultisták tulajdonítanak. Sem a mérges gázokkal teli környező vidékek különbözősége, sem az alig megszilárdult földkéreg veszélyei nem akadályozhatták meg az első és második fajokat, hogy akár már a karbon vagy a szilur korban megjelenjenek.

Tehát a jövendő fajokat éltető Monádok már készen voltak az újabb átalakulásra. Áthaladtak az ásványi, a növényi és az állati élet fázisain, a legalsóbbtól a legmagasabbig, és várták emberi, értelmesebb formájukat. De mi mást tehettek vajon a Formálók, mint hogy kövessék a fejlődő természet törvényeit? Vajon megtehették-e azt, amit a bibliai holt-betű állít, hogy „Úristen”-szerűen alkossanak, vagy mint a görög allegória Pygmalionjaként Ádám-Galateát keltsenek életre a vulkáni porból, és „élő lelket” leheljenek az emberbe? Nem, mert a lélek már megvolt, szunnyadva a Monádjában, és csak egy „burkolatra” volt szüksége. Pygmalion, akinek nem sikerül életre kelteni szobrát, és a nazarénus gnosztikusok Bahak Zivo-ja, aki képtelen „emberi lelket alkotni teremtményébe”, sokkal filozofikusabb és tudományosabb elgondolások, mint a holt-betű szerinti Ádám, vagy a bibliai Elohim-Teremtők. Az ezoterikus filozófia szerint, amely a spontán nemzést tanítja – miután előzőleg Shishta és Prajâpati elvetették az élet magját a Földön –, az alacsonyabb angyalok csak a fizikai embert tudják megformálni még a természet segítségével is, miután önmagukból az éterikus formát kialakították, és miután az éterikusból fokozatosan kifejlesztették a fizikai formát – ezt most protoplazmikus modellnek nevezhetnénk.

Erre újabb ellenvetést kapunk: azt fogják mondani, a „spontán nemzés egy túlhaladott elmélet. Ezt Pasteur kísérletei már húsz évvel ezelőtt elintézték, és Tyndall professzor is ellene van. Nos, tegyük fel, hogy ellene van. A professzornak tudnia kellene, hogy ha a jelenlegi világperiódusban, a fennálló körülmények között a spontán nemzés valóban lehetetlennek bizonyul – amit az okkultisták tagadnak – azt viszont nem tudná bebizonyítani, hogy eltérő kozmikus feltételek között nem történhetett meg, és nemcsak a laurenciumi korszak tengereiben, hanem még az akkor görcsösen rengő szárazföldön is. Érdekes volna tudni, a tudomány hogyan tudná valaha is megmagyarázni az élet és a fajok, különösen az ember megjelenését a Földön, ha egyszer visszautasítja mind a bibliai tanításokat, mind pedig a spontán nemzést. Pasteur megfigyelései azonban távol állnak attól, hogy tökéletesek vagy bizonyítottak legyenek. Blanchard és Dr. Lutaud nem tulajdonítanak nekik jelentőséget, és tulajdonképpen bebizonyítják, hogy semmilyen jelentőségük nincs. Erről a kérdésről mindeddig nem született ítélet, ahogyan a másik kérdésről sem, hogy mikor, milyen korszakban jelent meg az élet a Földön? Ami azt az elképzelést illeti, hogy Haeckel moneron-ja – egy csipetnyi só! – megoldotta az élet eredetének problémáját, egyszerűen képtelenség. Azoknak a materialistáknak, akik hajlamosak lefitymálni az éterikus, asztrális emberként ábrázolt „önmagától-létező”, „ön-szülte égi ember” elméletét, meg kell bocsátaniuk, ha még egy kezdő okkultista is kineveti a modern gondolkodás bizonyos elképzeléseit. Miután a legtudományosabban bebizonyították, hogy a kezdeti protoplazma-szemcse (moneron) se nem állati, se nem növényi, hanem mindkettő, és hogy nincs őse sem az állatok, sem a növények között, minthogy éppen ez a moneron a minden szerves létezés kiindulópontja, végül pedig azt mondják be nekünk, hogy a moneronok saját maguk ősei. Ez lehet nagyon tudományos elmélet, de túlságosan metafizikai is, még az okkultista számára is túlságosan az.

Ha a spontán nemzés ma már – talán a rendelkezésre álló anyag felhalmozódása következtében – megváltoztatta módszereit, annyira, hogy ezeket szinte lehetetlen felismerni, a földi élet keletkezése idején azonban teljes lendülettel működött. Még a legegyszerűbb fizikai forma és a fajok fejlődése is mutatja, hogyan halad előre a természet. Az óriási őskori hüllők, a szárnyas pterodactylus, a megalosaurus és a későbbi korok 30 m hosszú iguanodon-ja az állati birodalom földtörténeti őskor üledékes kőzeteiben található legkorábbi képviselőinek átalakult utódai. Volt idő, amikor a fenti „özönvíz-előtti” szörnyek még csak fonalas ázalékok voltak, burok és páncél nélkül, nem voltak izmok, szervek, sem nemek, és egyfajta sarjadzással szaporodtak csakúgy, mint a jelenlegi mikroszkopikus állatkák, amelyek – a tudomány tanításai szerint – hegyláncaink építészei és kőművesei. Miért ne lehetett volna ugyanez a helyzet az emberrel is? Miért ne követte volna az ember is ugyanazt a növekedési törvényt, vagyis a fokozatos sűrűsödést? Egy előítéletek nélküli ember szívesebben elhiszi, hogy az ősi emberiségnek először éterikus – vagy ha úgy tetszik – óriási rostos, kocsonyás formája volt, amelyet az Istenek vagy természeti „erők” fejlesztettek ki. Ez a forma az évmilliók során növekedett, besűrűsödött, óriássá vált fizikai ösztöneiben és hajlamaiban, míg végül megállapodott a negyedik faj emberének hatalmas fizikai formájában, – mintsem elhiggye azt, hogy az embert a szó szoros értelmében a Föld porából teremtették, vagy valami ismeretlen emberszabású majomtól származott.

Az ezoterikus elméletünk nem mond ellent a tudományos adatoknak sem, legfeljebb csak első látásra, ahogyan azt  Dr. A. Wilson, a Royal Society tagja mondja a Knowledge-nek (1881. dec. 23.) írt levelében:

A fejlődést – vagy inkább a természetet a fejlődés tükrében – csak mintegy huszonöt éve tanulmányozzák. Ez természetesen csak töredéknyi idő az emberi gondolkodás történetében.

Éppen ezért nem veszítjük el minden reményünket abban, hogy a materialista tudomány javítani fog módszerein, és fokozatosan el fogja fogadni az ezoterikus tanításokat – még ha eleinte le is választja róluk a számára túlságosan metafizikus elemeket.

Vajon kimondták-e már az utolsó szót az emberi fejlődés témájában? Ahogyan Huxley professzor mondja:

A nagy kérdésre [az ember valódi helyére a természetben] adott minden egyes válasz, amelyet a követők – esetleg maga az elmélet megteremtője is – teljesnek és véglegesnek hirdetnek, lehet, hogy száz évig, lehet, hogy kétezer évig tekintélynek és megbecsülésnek örvend. Az idő azonban mindig bebizonyítja, hogy minden ilyen válasz csupán az igazság megközelítése, amelyet az elfogadói főleg tudatlanságuk következtében tartanak megfelelőnek, de teljességgel elfogadhatatlanná válik, amikor a későbbi korok nagyobb tudásával megvizsgálják.VI/50

Vajon ez a kiváló darwinista el fogja-e fogadni annak a lehetőségét, hogy az ő „majmoktól való leszármazási” elmélete az okkultisták „nagyobb tudása” számára a „teljességgel elfogadhatatlan” hiedelmek listájához tartozik? De honnan jöttek a vademberek? A „civilizált állapotba való felemelkedés” puszta ténye nem magyarázza meg a forma fejlődését.

Ugyanabban a „The Evolution of Man” című levélben Dr. Wilson más különös vallomásokat is tesz. Így válaszként „G.M.” által a Knowledge-nek beküldött kérdésekre, a következőket jegyzi meg:

„Okozott-e az evolúció bármilyen változást az emberben? Ha igen, milyen változást? Ha nem, miért nem?”… Ha nem vagyunk hajlandók [mármint a tudomány] elfogadni, hogy az ember előbb tökéletes lénynek teremtették, és később alacsonyodott le, akkor csak egy másik feltételezés létezik, az evolúcióé. Ha az ember barbárból felemelkedett civilizált állapotba, akkor ez kétségtelenül fejlődés. Még nem tudjuk, mert az ilyen tudást nehéz megszerezni, vajon az emberi test is ugyanolyan hatásnak van-e kitéve, mint az alacsonyabb rendű állatoké. De kevéssé kétséges, hogy a vademberi állapotból a civilizált életbe való felemelkedés „evolúciót” jelent és foglal magában, mégpedig jelentős mértékűt. A mentális emberi fejlődést nem lehet kétségbe vonni, az egyre szélesebb körű gondolkodás ugyanolyan kicsi és nyers kezdetekből fakadt, mint maga a beszéd. De az ember életmódja, a környezethez való alkalmazkodási képessége és számtalan egyéb tényező nagyon nehézzé teszi, hogy a „evolúciójának” tényeit és folyamatát nyomon kövessük.

Éppen ennek a nehézségnek kellene óvatosabbá tennie az evolucionistákat állításaikban. De miért lehetetlen a fejlődés, ha „az embert tökéletes lénynek teremtették, és később alacsonyodott le”? Az evolúciót legjobb esetben csak a külső, fizikai emberre lehet alkalmazni. Ahogyan az Isis Unveiled-ben megjegyeztük, Darwin evolúciója a középső pontnál kezdődik, ahelyett, hogy az emberiség kezdeteinél – mint minden másnál is – az egyetemesből indulna ki. Az arisztotelészi-baconi módszernek meglehetnek az előnyei, de már tagadhatatlanul bebizonyította a hibáit is. Pythagorasz és Platón, akik az egyetemesből jöttek lefelé, a modern tudomány fényében most nagyobb tudásúaknak tűnnek, mint Arisztotelész volt. Az utóbbi például ellenezte és elvetette a Föld forgásának gondolatát, sőt annak gömb alakját is, amikor így ír:

Csaknem mindenki, aki azt állítja, hogy az eget egységességében tanulmányozza, azt tartja, hogy a Föld annak középpontjában van, az itáliai iskola filozófusai azonban, akiket másként pythagoreusoknak neveznek, teljesen az ellenkezőjét tanítják.

Ez pedig azért volt, mert a pythagoreusok beavatottak voltak és a következtetéses módszert követték. Ezzel szemben Arisztotelész, a rávezetéses módszer atyja, panaszkodik azokra, akik azt tanítják, hogy:

Rendszerünk központját a Nap foglalja el, a Föld pedig csak egy csillag, amely e központ körüli körforgásával hozza létre az éjjelt és a nappalt.VI/51

Ugyanez a helyzet az emberrel is. A Titkos Tanításban ismertetett és most kifejtett elmélet az egyetlen, amely magyarázatul tud szolgálni az ember megjelenésére a földön olyan képtelenség állítása nélkül, hogy az embert valamilyen „csoda” teremtette a föld porából, vagy azt a még nagyobb téveszmét követné, hogy az ember egy csipetnyi kalcium-sóból, az egykori protoplazmikus moneron-ból keletkezett.

A természetben az analógia a vezérlő törvény, ez az egyedüli valódi Ariadné fonala, amely átvezethet bennünket a természet birodalmának útvesztőin a kezdeti és a végső misztériumok felé. A természet teremtő potenciaként végtelen, és a fizikusok egyik generációja sem fog tudni soha azzal dicsekedni, hogy kimerítette útjainak és módszereinek összességét, bármilyen egyetemesek is a törvények, amik alapján halad előre. Ha el tudunk képzelni egy „tűzköd” gömböt – ahogyan a csillagközi térben hosszú aeon-okon keresztül forog –, amely fokozatosan planétává, saját fényű bolygóvá válik, hogy egy embert hordozó világ vagy föld telepedjen meg rajta, így egy puha, képlékeny anyagból sziklákkal borított bolygóvá alakuljon, és ha azt látjuk rajta, hogy minden a mag nélküli, zselészerű foltból fejlődik ki, ami a moneron Sarcode-jáváVI/52 [húsos héj] válik, majd a protista állapotábólVI/53 kialakul egy állati forma, hogy a mezozoikum óriási hüllő szörnyetegévé növekedjen, majd összemenjen a trópusokra korlátozódó (viszonylag) törpe krokodillá, és az általánosan elterjedt gyíkká.VI/54 Nos, ha mindezt könnyen el tudjuk képzelni, akkor miért gondoljuk azt, hogy egyedül az ember kerülhette el az általános törvényt? „Az óriások valának a földön abban az időben” – mondja Mózes Könyve, elismételve minden más keleti szentírás állítását. A titánok pedig antropológiai és fiziológiai tényen alapulnak.

Ahogyan pedig a kemény páncélú héjas állat valamikor egy kocsonyaszerű petty volt, „teljesen homogén fehérjerészecske erősen adhéziós állapotban”, ugyanilyen volt az ősi ember külső burka is, korai „bőr-ruhája”, plusz egy halhatatlan szellemi monád, és a burkon belül egy pszichikus átmeneti forma és test. A modern, kemény felépítésű, szinte minden éghajlathoz alkalmazkodó izmos ember talán mintegy 25 millió évvel ezelőtt éppen olyan volt, mint a Haeckel-féle moneron, pontosan egy „szervek nélküli szervezet”, egy teljesen homogén szubsztancia, strukturálatlan fehérjetesttel belülről, és csak kívülről mutatva emberi formát.

Ebben az évszázadban egyetlen tudósnak sincs joga ostobaságnak tartani a brahmanák számait a kronológiai kérdésekben, mert saját számításaik még az ezoterikus tudomány állításait is gyakran túlszárnyalják. Ezt könnyen bemutathatjuk.

Helmholtz úgy számolta, hogy a Föld 2.000 °C-ról 200 °C-ra történő lehűlésének 350 millió évnél nem kevesebb időre volt szükség. A nyugati tudomány (beleértve a geológiát is) összesen kb. 500 millió évet enged meg bolygónk korának.* Sir Williams Thomson viszont a legkorábbi növényi élet megjelenését 100 millió évre korlátozza – ennek a kijelentésnek az ősi feljegyzések tiszteletteljesen ellentmondanak. Ráadásul a tudomány területén az elképzelések szinte naponként változnak. Eközben néhány geológus kifejezetten ellenzi az ilyen korlátok szabását. Volger így számol:

Az általunk ismert üledékrétegek kialakulásához szükséges időnek legalább 648 millió évnek kell lennie.

Mind az idő, mind a tér végtelen és örök.

A föld, mint anyagi létezés valóban végtelen, csak a rajta végbement változásokat lehet véges időszakaszokkal meghatározni. …

Ezért azt kell feltételeznünk, hogy a csillagos ég nemcsak térben – amiben különben egyetlen csillagász sem kételkedik – hanem időben is kezdet és vég nélküli; vagyis soha nem teremtették, és elpusztíthatatlan.VI/55

Czolbe pontosan azt ismétli meg, amit az okkultisták mondanak. Az árja okkultisták azonban – mondhatják egyesek – semmit sem tudtak ezekről a későbbi elméletekről. Ahogyan Coleman mondja:

Még a Földünk gömbalakjáról sem tudtak.

Erre a Vishnu Purâna olyan választ tartalmaz, amely bizonyos orientalistákat rendkívüli módon elképesztett.

A Nap, Maitreya, valamennyi dvîpa-n [kontinensen] egyidőben állomásozik, délidőben éppúgy, mint éjfélkor. Mivel azonban a napfelkelte és a napnyugta mindig egymással szemben van – és ugyanúgy szemben vannak a világtájak és a keresztezési pontok is –, az emberek azt mondják, Maitreya, hogy a nap felkel, ahol felkelni látják, és lenyugszik ott, ahol a számukra lebukik a láthatáron. A Nap, amely mindig egy és ugyanazon a helyen áll, nem kel fel és nem nyugszik le, mert az, amit mi napfelkeltének és napnyugtának nevezünk, csupán annyi, hogy látjuk, és később nem látjuk a napot.VI/56

Erre jegyzi meg Fitzedward Hall:

Figyelemre méltó e szakasz heliocentrikus tanítása. Valamivel később azonban ennek cáfolatával találkozunk.VI/57

Szándékos a cáfolat, mert ez titkos templomi tanítás volt. Martin Haug ugyanezt a tanítást egy másik szakaszban fedezte fel. Értelmetlenség az árjákat tovább rágalmazni.

Térjünk azonban vissza a geológusok és antropológusok kronológiájához. Attól tartunk, hogy a tudománynak nincs elfogadható alapja, amiből kiindulva cáfolni tudná az okkultisták nézeteit ezen a téren. Egyelőre a tudomány csak azt hangoztathatja, hogy „az embernek, a teremtés legmagasabb rendű lényének az ősi üledékekben semmi nyomát nem találták meg, csak a legfelső, úgynevezett alluviális rétegben”. A tudomány azonban egy napon kénytelen lesz elismerni, hogy ebben a körben az emlősök családjának az ember nem utolsóként, hanem elsőként megjelenő tagja volt. Egy hasonló nézetet már megvitattak Franciaországban nagyon magas szintű szaktekintélyek.

Az, hogy az ember bizonyíthatóan élt a középső mezozoikumban, egy olyan geológiai korszakban, amikor a most ismert emlősfajok még egyetlen példánya sem létezhetett, egy olyan megállapítás, amit a tudomány nem tud megcáfolni, és amit de Quatrefages most bebizonyított.VI/58 De még ha feltételezzük is, hogy az ember létezése az eocén korszak alatt még nincs bebizonyítva, vajon a kréta kor óta mennyi idő telt el? Tudjuk, hogy csak a legmerészebb geológusok merik az ember megjelenését a miocén kornál korábbi időszakra tenni. De azt kérdezzük, milyen hosszúságú korok és korszakok teltek el a mezozoikum óta? Erről hosszas okoskodások és vitatkozások után a tudomány hallgat, és a téma legnagyobb szaktekintélyei is a kérdésre azt kényszerülnek felelni: „Nem tudjuk”. Ennek azt kellene bizonyítania, hogy ebben a kérdésben a tudósok sem nagyobb szaktekintélyek, mint az avatatlanok. Ha Huxley professzor szerint „egyedül csak a szénképződéssel jellemzett korszak hat millió évig tartott”,VI/59 hány további millió évnek kellett eltelnie a Jura kortól, vagy az úgynevezett őshüllők korának közepétől – amikor a harmadik faj megjelent – a miocén korig, amikor a negyedik faj zöme elsüllyedt?VI/60

A szerző tisztában van vele, hogy azok a szakemberek, akiknek a bolygó és az ember korával kapcsolatos számításai a legliberálisabbak, mindig kihívták maguk ellen az óvatosabb többséget. Ez azonban nem sokat bizonyít, mert a többség véleménye idők múltán nagyon ritkán, vagy talán sohasem bizonyul helyesnek. Harvey hosszú évekig egyedül állt véleményével. Az Atlanti-óceán gőzhajóval történő átszelésének szószólói abban a veszélyben voltak, hogy életük végéig elmegyógyintézetben maradnak. Mesmert a mai napig is – Cagliostro-val és St. Germain-nel együtt – a lexikonok sarlatánként és szálhámosként sorolják be. Most pedig, hogy Charcot és Richet urak igazolták Mesmer kijelentéseit, és a mesmerizmust a „hipnotizmus” új nevén – új maszkot feltéve a régi arcra – elfogadja a tudomány, mindez nem erősíti tiszteletüket a többség iránt, amikor látjuk, hogy ebbe a többségbe tartozók milyen könnyen és közömbösen kezelik a „hipnotizmust”, a „telepatikus befolyásokat” és egyéb jelenségeket. Röviden, úgy beszélnek róla, mintha Salamon király ideje óta hittek volna benne, elfelejtve, hogy még néhány éve is őrülteknek és szélhámosoknak tartották az ügy híveit.VI/61

Ugyanez a hirtelen gondolkodásmód-megváltozás várható annak a hosszú korszaknak a megítélésében is, amelyet az ezoterikus filozófia a nemekkel rendelkező és fiziológiai emberiség korának tart. Ezért még a következő Stanzának is megvan az esélye, hogy a jövő tudósai elfogadják:

Az elme-szülöttek, a csontnélküliek létrehozták az akarat-szülötteket, a csontosokat” – hozzátéve, hogy ez a harmadik faj közepén történt, 18 millió évvel ezelőtt.

Ami a XIX. századi gondolkodást illeti, azt fogják nekünk mondani, még néhány személyes barátunk is, akiket túlságos tisztelet tölt el a tudomány változékony következtetései iránt, hogy egy ilyen kijelentés képtelenség. Még sokkal valószínűtlenebbnek fogják találni azt a további állításunkat, hogy az első faj keletkezésének ideje ennél is évmilliókkal korábbi. Mert bár a pontos számadatokat elhallgatják – nem kérdéses, hogy az ősi isteni fajok kezdeti fejlődését nem lehet bizonyossággal sem a korai mezozoikumba, sem a paleozoikumba helyezni –, egy dolog világos: a 18 millió éves időtartamot, amely a szexuális, fizikai ember korszaka, nagymértékben meg kell növelni, ha az ember szellemi, asztrális és fizikai fejlődésének teljes folyamatát akarjuk számításba venni. Valójában sok geológus úgy véli, hogy a negyedkori és harmadkori korszakok időtartama megkívánja egy ilyen becslés elfogadását. Az is egészen bizonyos, hogy egy eocén-kori ember létezése ellen semmilyen földi körülményekre nem lehet hivatkozni, ha egyszer bizonyossá válik e hipotézis megalapozottsága. Azok az okkultisták, akik azt tartják, hogy a fenti adatok messze a másod- vagy „őshüllő” korszakba visznek bennünket, fordulhatnak M. de Quatrefages-hoz, aki bebizonyította, hogy ebben a messze őskorban létezhetett ember. A legkorábbi gyökérfajokkal kapcsolatban azonban teljesen más a helyzet. Ha az üledékképződés kezdetén a földből feltörő, vagy az atmoszférában lebegő, sűrű szénsavval telített gőzök a jelenleg ismert emberi szervezet fennmaradását lehetetlenné tették, akkor hogyan létezhettek – kérdezhetik egyesek – az ősi emberek? Ez a szempont valójában szót sem érdemel. Az akkori földi körülmények nem érintették azt a síkot, amelyen az éterikus asztrális fajok fejlődése végbement. A ciklikusság törvényének spirális árama csak a viszonylag közeli geológiai korokban sodorta az emberiséget a fizikai fejlődés legalacsonyabb szintjére – a durva anyagi okiság síkjára. Azokban az ősi korokban egyedül az asztrális fejlődés volt folyamatban, a két síknak pedig, az asztrálisnak és a fizikainakVI/62 – noha párhuzamosan fejlődtek – nem volt közvetlen érintkezési pontjuk egymással. Nyilvánvaló, hogy egy árnyékszerű éterikus ember szervezeténél fogva – ha egyáltalán nevezhetjük szervezetnek– csak ahhoz a síkhoz kapcsolódik, ahonnan Upâdhi-jának szubsztanciája származik.

Vannak dolgok, amik talán még a széles látókörű – de nem mindent látó – modern természettudósok figyelmét is elkerülhették. Mégis, maga a Természet vállalja magára a hiányzó láncszem bemutatását. Az agnosztikus, elméleti gondolkodóknak választaniuk kell az ember eredetének a keleti Titkos Tanítás által megadott változata, a reménytelenül materialista darwini tanítása és a bibliai leírása között, aközött, hogy nincs lélek és szellemi fejlődés és az okkult tanítás között, amely egyaránt elveti a „sajátos teremtést” és az „evolucionisták” antropogenezisét.

De foglalkozzunk ismét a „spontán teremtés” kérdésével: az élet – ahogyan a tudomány tanítja – nem uralkodott mindig ezen a földi síkon. Volt idő, amikor még a Haeckel-féle moneron – a protoplazma egyszerű gömböcskéje – sem jelent meg a tengerek mélyén. Honnan jött az impulzus, amelynek eredményeként a szén, nitrogén, oxigén, stb. molekulák Oken Urschleim-jébe, a napjainkban protoplazmának keresztelt szerves „nyálkában” rendeződtek össze? Mik voltak a moneronok prototípusai? Ezek a legkevésbé sem eshettek földünkre meteoritokban már kialakult más bolygókról, bármit is mond Sir William Thomson erre vonatkozó valószínűtlen elmélete. De még ha ez is történt volna, ha Földünk más bolygókról kapta volna az életcsíra-készletét, ki vagy mi vitte volna az életcsírákat ezekre a más bolygókra? Itt, hacsak el nem fogadjuk az okkult tanítást, ismét egy csodával kényszerülünk szembenézni, hogy fogadjuk el egy személyes, antropomorf Teremtő elméletét, akinek a monoteisták által megfogalmazott jellegzetességei és meghatározásai annyira ellentmondanak a filozófiának és a logikának, mint amennyire lealacsonyítók egy végtelen Egyetemes Istenség eszméjére, amelynek felfoghatatlan nagysága előtt még a leghatalmasabb emberi értelem is törpének érzi magát. Ne legyen tehát a modern filozófus, aki miközben magát önkényesen az eddig kifejlődött emberi értelem legmagasabb csúcsára állítja, spirituálisan és az intuíció terén olyan mélyen még az ősi görögök elképzelései alatt is, akik ebből a szempontból maguk is sokkal alacsonyabb szinten álltak, mint az ókori keleti árja filozófusok. A hylozoizmus, filozófiai értelemben a panteizmus legmagasabb megjelenési formája. Ez az egyedüli lehetséges kiút a halálos materializmuson alapuló ostoba ateizmusból és a monoteisták még együgyűbb antropomorf elképzeléseiből. A hylozoizmus e kettő között áll a saját teljesen semleges talaján. A hylozoizmus alaptétele, hogy létezik egy abszolút Isteni Gondolat, amely áthatja a számtalan aktív és teremtő Erőt vagy „Teremtőt”. Ezeket az Entitásokat ezen Isteni Gondolat mozgatja, és ezek létüket minden vonatkozásban az Isteni Gondolatnak köszönhetik, bár ez utóbbi személyesen éppoly kevéssé van köze hozzájuk vagy azok teremtéseihez, mint a Napnak a napraforgóhoz és annak magjaihoz, vagy általában a vegetációhoz. Ilyen aktív „Teremtők” létezéséről tudnak, és hisznek bennük, mert az okkultistákban levő belső ember felfogja és érzékeli őket. Ezért az utóbbiak azt mondják, hogy mivel egy Abszolút Istenségnek feltételekhez nem kötöttnek és mással össze nem függőnek kell lennie, nem lehet rá ugyanakkor egy aktív, teremtő, egyetlen élő Istenként gondolni az eszme teljes lefokozása nélkül.VI/63 Egy olyan Istenség, amely megnyilvánul a térben és az időben – mivel e kettő csupán ANNAK a formái, ami az Abszolút MINDEN – az egésznek csupán egy töredék része lehet. És mivel ez a „Minden” a maga abszolútságában nem osztható fel, ezért az érzékelt Teremtő (szerintünk Teremtők) a legjobb esetben is csak annak aspektusa lehet. Hogy ugyanazt a hasonlatot használjuk – amely bár nem elegendő a teljes elgondolás kifejezésére, mégis jól alkalmazható a jelen esetre – ezek a Teremtők olyanok, mint a napkorong számos sugara, amely nincs tudatában a sugarak munkájának, és nem is érdekli az, miközben képviselői minden tavasszal – a Föld manvantarai hajnalán – közvetítő közegekké válnak a természet szunnyadó életerejének és megkülönböződött anyagának felébresztésében és megtermékenyítésében. Ezt olyan jól megértették az ősi korokban, hogy még a mérsékelten vallásos Arisztotelész is azt jegyezte meg, hogy ilyen közvetlen teremtési tevékenység egyáltalán nem illő Istenhez – άπρεπέρ τώ Θεώ. Platón és más filozófusok ugyanezt tanították: az istenség nem veheti saját kezébe a teremtést – αύτουργείν άπαντα. Ezt nevezi Cudworth „hylozoizmusnak”. Ahogyan Laertius szerint az öreg Zeno ezt mondja:

A természet a fejlődési elveknek megfelelő, önmagától mozgó szokás, tökéletesíti és magába zárja azt a sok dolgot, amelyek meghatározott időkben belőle létrejönnek, és azzal megegyezően működik, amiből kiválasztódott.VI/64

Térjünk most vissza témánkhoz, újra átgondolva azt. Valóban, ha azokban a korokban olyan növényzet volt, amely táplálkozni tudott az akkori mérgező elemekből, és ha még olyan állatok is éltek, amelyeknek vízi szervezete kifejlődhetett, az akkori feltételezett oxigén-szegénység ellenére, miért ne lehetett volna emberi élet is kezdeti fizikai formájában, vagyis egy olyan faj, amely alkalmazkodott ahhoz a geológiai korszakhoz és annak környezetéhez? Ráadásul a tudomány bevallja, hogy semmit sem tud a geológiai korszakok valódi hosszáról.

A fő kérdés azonban az, vajon teljesen biztos-e, hogy az azoikus kornak nevezett időtől kezdve valaha is volt-e olyan légkör a földön, mint amilyet a természettudósok feltételeznek. Nem minden fizikus osztja ezt a nézetet. Ha a szerző a Titkos Tanítás tanait nagyon szeretné az egzakt tudománnyal alátámasztani, mi sem lenne könnyebb, mint néhány fizikus beismerése alapján bemutatni, hogy a légkör keveset változott – ha egyáltalán változott – az óceánok első lecsapódása óta, vagyis a laurenciumi periódus, a pirolitikus kor óta. Mindenesetre ez a véleménye Blanchard-nak, S. Meunier-nek, de még Bischof-nak is, ahogyan az utóbbi tudós bazaltokkal végzett kísérletei ezt bizonyítják. Ha ugyanis elhinnénk a tudósok többségének szavát a szénnel és a nitrogénnel teljesen telített mérges gázok és elemek mennyiségével kapcsolatban, amelyben szerintük a növényi és állati világ akkoriban élt, növekedett, és fejlődött, akkor arra a furcsa következtetésre kellene jutnunk, hogy azokban az időkben az óceánok nem vízből, hanem folyékony szénsavból álltak. Egy ilyen elem esetén pedig kétségessé válik – ahogyan azt Blanchard bebizonyította –, hogy a vérteshalak, vagy még az ősi trilobiták is megélhettek volna a földtörténeti őskor óceánjaiban, nem is szólva a szilur kor tengereiről.

Az emberiség legkorábbi fajának létezéséhez szükséges feltételek azonban nem kívántak meg semmilyen elemet, sem egyszerűt, sem összetettet. Amit kezdetben is leszögeztünk, most is fenntartjuk. Annak a szellemi éterikus lénynek, amely a Föld számára ismeretlen terekben élt, még mielőtt az első csillagközi „kocsonyaszerű szemcse” kifejlődött volna a kezdeti kozmikus anyag óceánjában – milliárd és billió évekkel azelőtt, hogy mi a Földnek nevezett bolygói szemcsénk a végtelenben létrejött volna, és kifejlesztette volna saját, óceánoknak nevezett cseppjeiben a moneronokat – nem volt szüksége „elemekre”. A „puha csontú Manu” könnyen meglehetett kalcium-foszfát nélkül, mivel nem voltak csontjai, legfeljebb csak képletes értelemben. Amíg pedig a moneronoknak is – akármilyen homogén szervezetük volt – szükségük volt fizikai életkörülményekre, amelyek további fejlődésük irányába segíthették, az a lény, aki az ősi emberré és az „Ember Atyjává” vált, miután a létezés olyan síkjain fejlődött, amikről a tudomány nem is álmodik, nyugodtan érzéketlen maradhatott bármilyen őt körbevevő légköri állapotok között. Az a legelső ős, akit Brasseur de Bourbourg a Popul Vuh-ban, a mexikói legendákban leír, ugyanolyan könnyedséggel élt és mozgott a föld alatt, a vízben és a föld felett, a mi szövegeinkben csak a második és a korai harmadik fajnak felel meg. És ha a természet három birodalma az özönvíz előtti korokban annyira más volt, miért ne állhatott volna az ember olyan anyagokból és atomkombinációkból, amelyek a mai fizikai tudomány számára teljesen ismeretlenek? A ma ismert és szinte számtalan fajtájú és fajú növények és állatok a tudományos hipotézisek szerint mind primitív és sokkal kevesebb szerves formából fejlődtek ki. Miért ne történhetett volna ugyanez az emberek, az elemek és más egyebek esetében is? Ahogyan a Kommentár mondja:

Az egyetemes keletkezés az Egyből indul el, feloszlik Háromra, majd Ötre, végül pedig a Hétben csúcsosodik ki, hogy visszatérjen a Négybe, a Háromba és az Egybe.

 

 

 

VII.       STANZA: A FÉLISTENI FAJOKTÓL AZ ELSŐ EMBERI FAJOKIG

 

24. A magasabb Teremtők büszkeségükben visszautasítják a „Jóga Fiai” által kifejlesztett formákat. 25. Nem fognak a korai Tojásból szülöttekben testet ölteni. 26. A későbbi androgünöket választják. 27. Az első elmével felruházott ember.

 

24. A BÖLCSESSÉG FIAI, AZ ÉJSZAKA FIAI,VII/1 KÉSZEN AZ ÚJRASZÜLETÉSRE, LEJÖTTEK. LÁTTÁK AZ ELSŐ HARMADIKVII/2 RÚTVII/3 FORMÁIT. (a) „MI VÁLASZTHATUNK – MONDTÁK AZ URAK – MI BÖLCSEK VAGYUNK”. EGYESEK BELÉPTEK A CHHÂYÂ-KBA. EGYESEK EGY SZIKRÁT BOCSÁTOTTAK KI. EGYESEK HALOGATTAK A NEGYEDIKIG.VII/4 SAJÁT RÛPA-JUKBÓL TÖLTÖTTÉKVII/5 A KÂMA-T.VII/6 AZOK, AKIK BELÉPTEK, ARHATOK LETTEK. AZOK, AKIK CSAK EGY SZIKRÁT KAPTAK, TUDÁSVII/7 NÉLKÜL MARADTAK. A SZIKRA PISLÁKOLT (b). EGYHARMAD ELME-NÉLKÜLI MARADT. JÎVA-IKVII/8 NEM VOLTAK KÉSZEN. ŐKET FÉLRETETTÉK A HÉTVII/9 KÖZÉ. ŐK SZŰK-FEJŰKKÉ VÁLTAK. EGYHARMAD KÉSZEN VOLT. „EZEKBEN FOGUNK LAKOZNI” – MONDTÁK A LÁNG ÉS A SÖTÉT BÖLCSESSÉG URAI (c).

 

Ez a Stanza tartalmazza a rossz misztériumainak teljes kulcsát, az úgynevezett angyalok bukását és azt a sok problémát, amelyek emberemlékezet óta fejtörésre késztetik a filozófusok elméjét. Megoldja az értelmi képességek bekövetkező egyenlőtlenségének, a születési vagy társadalmi helyzet különbözőségeinek titkát, és logikus magyarázattal szolgál az érthetetlen karmikus folyamatokra az elkövetkező korszakok folyamán. Most megpróbáljuk a téma nehézségeinek tükrében a lehető legjobb magyarázatot ismertetni.

(a) Egészen a negyedik körig, sőt, ebben a körben is a harmadik faj későbbi részéig az ember – ha egyáltalán ezt a félrevezető nevet adhatjuk azoknak a folytonosan változó formáknak, amelyekbe a monádok az első három körben és a jelenlegi kör kezdeti két és fél fajában beleöltöztek – értelmi szempontból csak egy állat. Csak a jelenlegi középső kör az, amelyben az ember teljesen kifejleszti magában a negyedik princípiumot, mint az ötödik princípium megfelelő hordozóeszközét. A manasz azonban viszonylag teljesen kifejlődni csak a következő körben fog, amikor lehetősége lesz tökéletesen istenivé válni a körök végéig. Ahogyan Christian Schœttgen mondja a Horæ Hebraicæ művében, az első földi Ádám „csak az élet leheletét” kapta meg –, a Nephesh-t, de nem az élő lelket.

(b) Itt az alsóbbrendű fajokról van szó, amelyekkel némi analógiát még mindig találunk, mint a kihalófélben levő ausztráliaiak, egyes afrikai és óceániai törzsek. „Nem voltak készen” azt jelenti, hogy e monádok karmikus fejlődése még nem tette alkalmassá őket arra, hogy olyan emberek formáit foglalják el, amelyek értelmileg magasabb fajokban történő testet öltésekre voltak szánva. Ezt azonban később tovább magyarázzuk.

(c) A Zohar beszél a „Fekete Tűzről”, ami az Abszolút Fény, a Bölcsesség. Azok, akiket a régi teológiai előítélet sarkall, azt mondhatják: „De az asura-k a lázadó dévák, az istenek ellenségei, tehát ördögök és gonosz szellemek”. Erre azt válaszoljuk: az ezoterikus filozófia nem ismeri el sem az önmagában jót, sem az önmagában rosszat, amely a természetben egymástól függetlenül létezik. Ami a kozmoszt illeti, mindkettő az ellentétek vagy szembenállások szükségszerűségéből ered, az emberre vonatkoztatva pedig az emberi természetben, az ember tudatlanságában és szenvedélyeiben gyökereznek. Nincsenek ördögök, vagyis tökéletesen lealjasodott lények, mint ahogy nincsenek teljesen tökéletes angyalok sem, bár létezhetnek a Fény és a Sötétség Szellemei. Így Lucifer – az értelmi megvilágosodás és a gondolkodás szabadságának szelleme – átvitt értelemben a világítótorony, amely segít az embernek megtalálni az útját az élet sziklái és homokzátonyai között. Lucifer ugyanis legmagasabb megjelenésében a Logosz, legalacsonyabb formájában pedig a „Sátán”, és mindkét aspektus visszatükröződik saját Én-ünkben. Lactantius, amikor Krisztus természetéről beszélt, a Logosz, az Ige jelentését így magyarázza: „a Sátán elsőszülött testvére, és minden teremtmény közül az első”.VII/10

A Vishnu Purâna ezeket az őseredeti teremtményeket (Tiryaksrota-kat) tekervényes emésztőcsatornákkal írja le:

[Ezek] rendelkeztek belső megnyilvánulásokkal, de saját fajtájukról és természetükről kölcsönösen nem tudtak.VII/11

A huszonnyolc féle Badha vagy „tökéletlenség” nem vonatkozik a jelenleg ismert és általa felsorolt állatokra – ahogyan Wilson gondolta –, mert ezek nem léteztek azokban a geológiai korokban. Az említett műből ez teljesen világos, amelyben az első teremtmények „az ötszörös (mozdulatlan) világ”, az ásványok és a növények, majd a mesés állatok, a Tiryaksrota-k, a mélység szörnyei jönnek, akiket a II. és a III. Stanza „Urai” legyilkoltak. Azután az Ûrdhvasrota-k, a boldog mennyei lények következnek, akik ambróziával táplálkoznak, utoljára pedig az Arvâksrota-k, az emberi lények, Brahmâ úgynevezett hetedik teremtései. Ezek a „teremtések” – az utolsót is beleértve – azonban nem ezen a bolygón történtek, bárhol máshol megtörténhettek. Nem Brahmâ az, aki ezen a Földön dolgokat és embereket teremt, hanem a Prajâpatik vezetője és ura, a létezés és földi teremtés ura. „Brahmâ parancsának engedelmeskedve” Daksha – a földi teremtők és ősök, köztük a Pitri-k szintézise vagy összessége – létrehozta a felsőbbrendű és alsóbbrendű (vara és avara) dolgokat, ami a „putra leszármazottakra” vonatkozik, továbbá a „kétlábúakat és négylábúakat, majd ezt követően akaratából [az Akarat és Jóga Fiaira utalva] létrehozta a női nemhez tartozókat”,VII/12 vagyis szétválasztotta az androgünöket. Itt újra azt látjuk, hogy a „kétlábúak” vagy az emberek korábban jelentek meg, mint a „négylábúak”, ahogy ezt az ezoterikus tanítások is mondják.

Mivel az exoterikus leírásokban az Asura-k az első lények, akik az „éjszaka testéből” keletkeztek, míg a Pitri-k a „szürkületéből”, az „isteneket” pedig Parâshara a Vishnu Purâna-ban a kettő közé helyezi, és úgy mutatja be őket, hogy azok a „nappal testéből” fejlődtek ki, könnyen felismerhető egy határozott szándék, hogy a teremtés sorrendjét elrejtsék. Az ember az Arvâksrota, aki a „hajnal testéből” származik, máshol pedig akkor utalnak az emberre, amikor Brahmâ, a Világ Teremtője, „vad lényeket teremt, akik kifejezetten Bhûta-k és húsevők voltak”, vagy ahogyan a szöveg mondja: „szörnyetegek, majom-színűek és vérengzők”.VII/13 Mivel a Râkshasa-kat általában „gonosz szellemeknek” és az „istenek ellenségeinek” fordítják, így azonosíthatók az Asura-kkal. A Râmâyana-ban, amikor Hanumân felfedezi az ellenséget Lankâ-ban, Râkshasa-kat talál ott, néhányan undorítóak, „míg másokra gyönyörűség volt rátekinteni”. A Vishnu Purâna-ban pedig közvetlen utalás van arra, hogy ők válnak az „emberiség” vagy Brahmâ Megváltóivá.

Az allegória nagyon ötletes. A sok ész és a túl sok tudás kétélű fegyver, jóra és rosszra egyformán használható eszköz. Amikor önzéssel párosulnak, a velük rendelkező az egész emberiséget ugródeszkaként fogja használni saját maga felmagasztalásához és céljainak eléréséhez, amikor pedig önzetlen, emberbaráti célokra használják, akkor a tömegek megváltásának eszközévé válhatnak. Mindenesetre az öntudatosság és az értelem hiánya az embert gyengeelméjűvé, emberi formájú állattá teszi. Brahmâ a Mahat, az Egyetemes Elme, ezért a Râkshasa-k közül a túlságosan önzők teljesen birtokolni – „felfalni” – szeretnék Mahat-ot. Az allegória félreérthetetlen.

Mindenesetre az ezoterikus filozófia azonosítja a brahmanizmus előtti Asura-kat, Rudra-kat,VII/14 Râkshasa-kat és az isteneknek az allegóriákban szereplő valamennyi „ellenségét” az Én-ekkel, akik a harmadik faj még értelmetlen emberében testet öltve azt tudatosan halhatatlanná tették. Ezek az Én-ek tehát az inkarnációik ciklusa folyamán a valódi kettős Logoszt, az emberben megnyilvánuló, ellentmondásba kerülő, kétarcú isteni princípiumot jelentik. Az alábbi Kommentár és a következő Stanzák kétségtelenül jobban megvilágítják ezt a nagyon nehéz tanítást, a szerző azonban nem érzi magát illetékesnek ahhoz, hogy azt teljes egészében közreadja. A fajok sorrendjéről különben a Kommentár ezt mondja:

Erre a Földre először az ÖNMAGUKTÓL LÉTEZŐK jöttek el. Ők a „Szellemi életek”, akiket az abszolút AKARAT és a TÖRVÉNY áraszt ki a világok minden újraszületésének hajnalán. Ezek az Életek az isteni „Shishta” [a Mag-Manuk, vagyis Prajâpati-k és a Pitri-k].

Tőlük származnak:

1. Az első faj, az „Önszülték”, akik elődeiknek [asztrális] árnyékai. A test semmilyen értelemmel [elme, értelmesség és akarat] nem rendelkezett. A Belső Lény [a magasabb Én, vagy a monád] bár benne volt a földi testben, de nem kapcsolódott ahhoz. Az összekötő kapocs, a Manasz még nem volt jelen.

2. Az elsőből [fajból] áradt ki a második, akiket „Izzadság-szültéknekVII/15 és a „Csontnélkülieknek” neveznek. Ez a második gyökérfaj, amelyet a Megtartók [Râkshasa-k]VII/16 és a testet öltő Istenek [az Asura-k és a Kumâra-k] elláttak az első ősi és gyenge szikrával [az értelem csírájával]…

Majd ezekből sorjában a következők származnak:

3. A harmadik gyökérfaj, a „kétszeres” [androgünök]. Ennek első fajai puszta burkok voltak, míg az utolsó fajt a Dhyâni-k „lakták” [vagyis töltötték be].

Ahogyan fentebb megállapítottuk, a második faj – mivel szintén nem-nélküli volt – saját magából fejlesztette ki kezdetben a harmadik, az androgün fajt egy ehhez hasonló, de már sokkal bonyolultabb folyamat során. Ahogyan a Kommentárok leírják, e faj legkorábbi egyedei:

A „Passzív Jóga Fiai”VII/17 voltak. A Második Manushya-kból [emberi fajból] keletkeztek, és tojásról szaporodókká váltak. Testükből a szaporodási időszakban tojásformájú emanációk váltak ki, a kis gömbszerű magvak pedig egy nagy, puha, tojásszerű eszközzé fejlődtek, fokozatosan megkeményedtek, végül egy vemhességi periódus után meghasadtak, és a fiatal emberi állat segítség nélkül jött elő belőle, ahogyan jelenlegi fajunkban a madarak teszik.

Az olvasó számára ennek nevetséges képtelenségnek kell látszania. Mindazonáltal ez pontosan követi a fejlődési analógia vonalát, amelyet a tudomány az élő állatfajok fejlődésénél észlel. Először a moneron-szerű szaporodás „önosztódás” formájában, majd néhány közbeeső fokozat után következik a tojással szaporodás, mint a hüllőknél vagy a madaraknál. Végül pedig az emlősök, amelyek utódaiknak eleventojó módon adnak életet.

Ha az „eleventojó” fogalmat alkalmazzuk egyes halakra és hüllőkre, amelyek tojásaikat testükön belül törik fel, miért ne alkalmazhatnánk ugyanezt a fogalmat a nőstény emlősök – köztük a nők – esetére is? A pete, amelyben a megtermékenyítés után a magzat kifejlődik, tulajdonképpen egy tojás.

Mindenesetre ez az elképzelés sokkal filozofikusabb, mint az, hogy Éva egy hirtelen teremtett méhlepénnyel szüli meg Káint az „alma” miatt, amikor még a legkorábbi emlősök, az erszényes állatok nem is méhlepényesek voltak.

Ráadásul a szaporodás módjainak fokozatosan fejlődő rendszere, ahogyan azt a tudomány feltárta, az ezoterikus etnológia ragyogó igazolása. Csak annyit kell tennünk, hogy csoportosítjuk az adatokat állításunk bizonyítására.VII/18

I. Osztódás

(a) Ahogyan a protoplazma homogén szemcséjének két részre osztódását látjuk a moneron vagy amőba esetében.

(b) Ahogyan a maggal rendelkező sejt osztódásánál látjuk, amelyben a sejtmag két újabb maggá hasad, és ezek vagy az eredeti sejtfalon belül fejlődnek ki, vagy pedig azt feltépve azon kívül szaporodnak független egyedekként. (Lásd: az első gyökérfaj.)

II. Sarjadzás

A szülő-szervezet egy kis része kidudorodik a felületen, végül elválik tőle, és felnövekszik az eredeti szervezet nagyságára. Például sok növény, tengeri rózsa, stb. (Lásd: a második gyökérfaj.)VII/19

III. Spórák

A szülő-szervezet kidob magából egyetlen sejtet, amelyből a szülő-szervezethez hasonló soksejtű szervezet keletkezik. Például a baktériumok és a mohák.

IV. Közbenső hermafroditizmus

A hím- és női szervek megvannak ugyanabban az egyénben. Például a növények legnagyobb része, a férgek és a kígyók, stb.; a sarjadzáshoz kötődik. (Lásd: a második és a korai harmadik gyökérfaj.)

V. Valódi szexuális egyesülés

(Lásd: a későbbi harmadik gyökérfaj.)

Most pedig elérkeztünk egy fontos ponthoz az emberi faj kettős fejlődésével kapcsolatban. A Bölcsesség Fiai, vagy a Szellemi Dhyânî-k az anyaggal történő kapcsolatba lépésükön keresztül „értelmesekké” váltak, mert már a korábbi inkarnációs ciklusok folyamán elérték az értelem azon fokát, amely lehetővé tette, hogy független és öntudatos entitásokká váljanak az anyagnak ezen a síkján. Újraszületésük kizárólag karmikus okok miatt történt. Beléptek azokba, akik „készen” voltak, és ahogyan fent említettük, arhatokká, vagy bölcsekké váltak. Ez további magyarázatot igényel.

Ez nem azt jelenti, hogy a monádok beléptek olyan formákba, amelyekben más monádok már ott voltak. Ezek „esszenciák”, „értelmek” és tudatos szellemek voltak, olyan entitások, amelyek még tudatosabbakká akartak válni azáltal, hogy egyesülnek a fejlettebb anyaggal. Esszenciájuk túlságosan tiszta volt ahhoz, hogy az Egyetemes Esszenciától függetlenül létezzen, „Én-jüknek” vagy manaszuknak (mivel Mânasaputra-nak, Mahatból vagy Brahmâ-ból születettnek hívták őket) azonban át kellett mennie a korai emberi tapasztalatokon, hogy teljesen bölccsé váljanak, és hogy el tudjanak indulni a visszatérés felemelkedő ciklusán. A monádok nem különálló korlátozott vagy feltételhez kötött princípiumok, hanem az egyetlen egyetemes abszolút Princípium sugarai. Amikor egy sötét szobába valamilyen nyíláson keresztül bejut a napfény egyik sugara, amelyet ugyanott egy másik sugár követ, akkor abból nem két sugár lesz, hanem egyetlen felerősödött sugár. Nem a természeti törvényből következik, hogy az embernek a hetedik kör hetedik faja előtt tökéletes hetes lénnyé kell válnia. Viszont születésétől kezdve mindezek a princípiumok rejtetten benne vannak. Az sem része a fejlődési törvénynek, hogy az ötödik princípium (manasz) teljes kifejlődését nem érheti el az ötödik kör előtt. Saját fajunkban rendellenes minden ilyen túlságosan korai (a szellemi síkon) kifejlődött értelem; ők azok, akiket az „ötödik körieknek” nevezünk. Még az eljövendő hetedik fajban is, a negyedik kör vége felé, míg a négy alsó princípiumunk teljesen fejlett lesz, a manaszé azonban csak viszonylag fejlett. Ez a korlátozás azonban csak a szellemi fejlődésre vonatkozik. Az értelmi fejlettséget a fizikai síkon a negyedik gyökérfaj folyamán már elértük. Azok, akik „félig voltak készen”, akik „csak egy szikrát” kaptak, alkotják az átlag emberiséget, akiknek a jelenlegi manvantárai fejlődés alatt kell megszerezniük az értelmi képességeket, ami után a következő Manvantárában készen fognak állni arra, hogy teljesen befogadják a „Bölcsesség Fiait”. Akik pedig egyáltalán „nem voltak készen”, a legkésőbbi monádok, akik éppen hogy kifejlődtek legutolsó és átmeneti alacsonyrendű állati formáikból a harmadik kör vége felé, ők maradtak a „szűk-fejűek” – ahogy a Stanza mondja. Ez a magyarázata azoknak az egyébként megindokolhatatlan, még ma is meglévő értelmi különbségeknek a különböző emberi fajokban – mint például a busman vademberek és az európaiak esetében. Azok a vad törzsek, amelyeknek gondolkodási képességei nagyon kicsivel vannak az állati színvonal felett, nem igazságtalanul kitagadottak vagy mostohagyerekek, mint egyesek gondolják. Ők egyszerűen csak a legkésőbb érkezettek az emberi monádok között, akik „nem voltak készen”, akiknek a jelenlegi körben, valamint a három hátralévő bolygón – tehát a létezés négy különböző síkján – annyira kell kifejlődniük, hogy elérjék az átlagos emberi szintet, mire az ötödik körbe érkeznek. Egy megjegyzés hasznosnak bizonyulhat a témát tanulmányozó számára gondolatébresztőként. Az emberiség legalsóbb rendű fajtái monádjainak – vagyis a „szűkagyú”VII/20 vadembereknek a Csendes-óceán déli szigetvilágában, az afrikaiaknak és az ausztráloknak – amikor emberekként először megszülettek, nem volt ledolgozandó karmájuk, mint az értelem tekintetében kedvezőbb helyzetben levő testvéreiknek. Az előbbiek most szövik csak karmájukat, míg az utóbbiakat a múlt, a jelen és a jövő karmája terheli. Ebből a szempontból a szegény vadember sokkal szerencsésebb, mint a civilizált országok legnagyobb lángelméje.

Álljunk meg egy pillanatra, mielőtt további ilyen furcsa tanításokat ismertetnénk. Próbáljuk ki és nézzük meg, a mi antropogenézisünkben található hihetetlen elképzelések lehetőségét mennyiben engedik meg, vagy éppen támasztják alá az ősi írások, vagy akár maga a tudomány.

Röviden összegezve az eddig elmondottakat, azt találjuk, hogy a Titkos Tanítás szerint az ember: (1) Poligenetikus eredetű. (2) A szaporodás különböző módjain ment át, mielőtt az emberiség a jelenlegi általános szaporodási módra áttért. (3) Az állatok fejlődése – elsősorban az emlősöké – nem megelőzte, hanem követte az ember fejlődését. Ez pedig homlokegyenest ellentétes a jelenleg általánosan elfogadott fejlődési elméletekkel és az ember állati őstől való leszármaztatásával.

Először is adjuk meg a császárnak, ami a császáré, ezért vizsgáljuk meg, milyen esélye van a poligenetikus származásnak a tudósok között.

A darwini evolucionisták többsége hajlamos a fajok eredetének kérdésében egyfajta poligenetikus magyarázat elfogadására. Ebben az adott kérdésben azonban – ahogyan sok más kérdésben is – a tudósok között teljes összevisszaság van: csak abban egyeznek meg, hogy nem értenek egyet egymással.

Vajon az ember egyetlen emberpárból vagy több csoportból ered, monogenézisről vagy poligenézisről van szó? Amennyiben egyáltalán véleményt lehet nyilvánítani olyan dologról, amely a tanúk[?] hiányában örökre ismeretlen marad[?], a második feltevés messze a legvalószínűbb.VII/21

Abel Hovelacque a Science of Language című művében hasonló következtetésre jut, egy nyelvész számára hozzáférhető bizonyítékokra támaszkodva.

A British Association előtt tartott előadásában W. H. Flower professzor ezzel a kérdéssel kapcsolatban a következőket jegyezte meg:

Az emberi fajok jelenleg ismert jellegzetességeivel és eloszlásával kapcsolatos leginkább összhangban lévő elmélet… a monogenetikus hipotézis egyik módosulata[!]. Anélkül, hogy belemennénk abba a nehéz kérdésbe, hogy milyen módon jelent meg az ember először a földön, feltételeznünk kell egy mérhetetlenül hosszú múltat számára, legalábbis olyat, amit semmiképpen sem lehet történelmi léptékkel mérni. Ha hozzá tudnánk jutni egy teljes őslénytani feljegyzéshez, akkor az ember történetét rekonstruálni lehetne, de semmi ilyesmi feljegyzésre nem számíthatunk.

Egy ilyen beismerést végzetesnek kell tekintenünk a fizikai evolucionisták dogmatizmusa számára, és széles teret nyitónak az okkult elméletek számára. A darwini elmélet ellenfelei most is és a múltban is a poligenézis támogatói voltak. Olyan „lángelmék”, mint John Crawford és James Hunt megvitatták ezt a problémát, és a poligenézist támogatták. Az ő idejükben a közvélemény sokkal inkább elfogadta, mint ellenezte ezt az elméletet. Csak 1864-ben kezdtek a darwinisták az egységes származás elméletéhez ragaszkodni, amelynek azután Huxley és Lubbock váltak a vezető egyéniségeivé.

Ami a másik kérdést illeti, az ember elsőbbségét a fejlődés rendjében az állatokkal szemben, erre a választ gyorsan meg lehet adni. Ha az ember valóban a makrokozmosz mikrokozmosza, akkor a tanításban semmi lehetetlen nincs, sőt, egyenesen logikus. Az ember ugyanis a három, nálánál alacsonyabb világ makrokozmoszává válik. Fizikai megközelítésből érvelve minden alacsonyabb birodalom – kivéve az ásványit, amely kikristályosodott és fémmé átalakult fény –, a növényektől az első emlősöket megelőző teremtményekig, valamennyien fizikai szerkezetükben vonják össze az ásványok „kivetett porát”, valamint az emberi anyag akár élő, akár halott testből származó hulladékát, amiből táplálkoznak, és ami a külső testüket alkotja. Az ember pedig hasonlóképpen fizikaibbá vált azáltal, hogy újra beépítette szervezetébe azt, amit már kiadott belőle, és ami átalakult az élő állati olvasztótégelyekben, amelyeken keresztülment a természet alkímiai transzmutációinak következtében. Voltak olyan állatok azokban az időkben, amilyenekről a mai modern természettudósok nem is álmodnak, és minél erősebbé vált a fizikai materiális ember – az akkori óriások –, annál erőteljesebbek lettek az emanációi. Amikor az androgün emberiség szétvált nemekre, és a természet átalakította gyermeket szülő szerkezetté, attól kezdve megszűnt a szaporodásnak az a módja, hogy az ember a testéből kiáradó életenergia-cseppek segítségével teremtse meg hasonmását. Addig azonban, amíg az ember még nem volt tudatában az emberi síkon meglévő nemzőképességének – a bűnbeesése előtt, ahogyan az Ádámban hívők mondanák –, mindazt az életenergiát, amelyet messzire és nagy területen szétszórt magából, a természet arra használta fel, hogy megteremtse vele az első emlősállati formákat. Nekünk úgy tanítják, hogy az evolúció egy örökös valamivé válási ciklus, és a természet soha egyetlen atomot sem hagy felhasználatlanul. Továbbá a kör kezdetétől fogva a természetben minden az emberré válásra törekszik. A kettős, centripetális és centrifugális erő minden impulzusa egyetlen pont felé irányul – az emberre. A lények egymásutániságában való fejlődésről Agassiz ezt mondja:

Az élő fauna egyre inkább hasonlóvá válik egymáshoz, és különösen a gerincesek mindinkább hasonlóvá válnak az emberhez. Az ember az a cél, amely felé az egész állati teremtés törekszik az első paleozoikus halaktól legkorábbi megjelenésétől kezdve.VII/22

Valóban így van, de a „palaeozoikus halak” a formák fejlődésének alsó ívén vannak, a jelenlegi kör pedig az asztrális emberrel kezdődött, a Dhyân Chohanok tükörképével, akiket az „Építőknek” neveznek. Az ember a tárgyiasult teremtés alfája és ómegája. Ahogyan az Isis Unveiled-ben mondtuk:

Minden dolog eredete a szellemben volt, mivel a fejlődés eredetileg felülről kezdődött, és lefelé tart, nem pedig fordítva, ahogy a darwini elmélet tanítja.VII/23

Ezért mondja a fentebb idézett kiváló természettudós, hogy az irányultság benne van minden atomban. Csak ha ezt a fejlődés mindkét oldalára alkalmaznánk, akkor a megfigyelések erősen ellentétbe kerülnének a modern elmélettel, amely mára már szinte (a darwini) törvénnyé vált.

Azt azonban, hogy Agassiz művéből helyeslően idéztünk, nem szabad úgy érteni, hogy az okkultisták bármilyen engedményt tesznek annak az elméletnek, amely az embert az állati birodalomból származtatja le. Az a tény, hogy ebben a körben az ember megelőzte az emlősöket, nyilvánvalóan nem vonja kétségbe azt a felfogást, hogy az utóbbiak az ember nyomát követik.

 

25. HOGYAN CSELEKEDTEK A BÖLCSESSÉG FIAI, A MÂNASA-K? VISSZAUTASÍTOTTÁK AZ ÖN-SZÜLTÉKET.VII/24 AZOK NINCSENEK KÉSZEN. ELZAVARTÁK A VEREJTÉK-SZÜLTÉKET.VII/25 AZOK NINCSENEK EGÉSZEN KÉSZEN. NEM AKARTAK AZ ELSŐ TOJÁSBÓL-KELTEKBE BELÉPNI.VII/26

 

Egy teistában vagy egy keresztényben ez a vers szinte teológiai gondolatot kelt: az angyalok bukását a büszkeségük miatt. A Titkos Tanításban azonban a félig kész fizikai testekben történő inkarnálódás megtagadásának indokai inkább fiziológiai, mint metafizikai okokhoz kapcsolódnak. Az emberi testalkatok nem voltak kellőképpen készen. A testet öltő erők a legérettebb gyümölcsöket választották, a többieket pedig visszautasították.

Különös egybeesés folytán, amikor e könyv szerzője egy ismerős nevet keresett annak a kontinensnek, amelyen ez első androgünök, a harmadik gyökérfaj kettévált, földrajzi megfontolások alapján a P. L. Sclater által kitalált „Lemuria” nevet választotta. Csak később, Haeckel Pedigree of Man című könyvét olvasva derült ki, hogy a német „animalista” is ezt a nevet választotta az egykori kontinens számára. Haeckel – helyesen – az emberi fejlődés középpontját Lemuriába helyezi, azonban némi tudományos módosítással. Lemuria szerinte az „emberiség bölcsője”, ahol az emberszabású emlős fokozatosan átalakult az ősi vademberré! Vogt viszont azt tartja, hogy Amerikában az ember egy laposorrú majomfajtából alakult ki, függetlenül azon afrikai és ázsiai embertörzsek eredetétől, akik az ó-világi keskenyorrú majmoktól származtak. Szokás szerint ebben a kérdésben – mint sok másban is – az antropológusoknak homlokegyenest ellentétes nézeteik vannak. Vogt állítását az ezoterikus filozófia fényében majd a VIII. Stanzánál fogjuk megvizsgálni. Addig is szenteljünk némi figyelmet a szaporodási módok egymást követő különböző fajtáinak, ahogy ezeket a fejlődés törvényei megszabják.

Kezdjük a harmadik emberi faj későbbi alfajainak szaporodási módjával, azokéval, akik megkapták a „szent tüzet” azoknak a magasabb és akkor még független lényeknek a szikrájából, akik az ember pszichikus és szellemi szülői voltak ugyanúgy, ahogyan az alsó Pitri Devatâ-k (a Pitrik) a fizikai testének voltak az ősei. Ez a harmadik és szent faj olyan emberekből állt, akik a leírás szerint fejlődésük csúcspontjának idején „az isteni erő és szépség kimagasló óriásai, az ég és a föld valamennyi misztériumának letéteményesei” voltak. Vajon ők is elbuktak, ha akkoriban a testet öltés jelentette a „bukást”?

Erről majd később. Most csak annyit kell megjegyeznünk, hogy a negyedik és ötödik faj, valamint a későbbi ókor fő istenei és hősei a harmadik faj ezen embereinek istenített képmásai voltak. Leszármazottaik emlékezete és szíve egyaránt megőrizte ezen emberek fiziológiai tisztaságának napjait, és az úgynevezett bukásukat. Ezért ezekben az istenekben kettős természet jelenik meg, az erény és a bűn a legmagasabb szinten egyaránt megvan bennük, ahogyan az utókor által összeállított életrajzokban megtalálható. Ők voltak a pre-adamita és az isteni fajok, amelyekkel mostanában még a teológia is elkezd foglalkozni, jóllehet valamennyiüket az „átkozott káini fajnak” tekintik.

Először azonban körbe kell járnunk e faj „szellemi őseinek” tevékenységét. A 26. és 27. Slokával kapcsolatban egy nagyon bonyolult és rejtett értelmű pontot kell megmagyaráznunk.

 

26. AMIKOR A VEREJTÉK-SZÜLTÉK LÉTREHOZTÁK A TOJÁSBÓL-KELTEKET, A KETTŐSÖKET,VII/27 A HATALMASOKAT, AZ ERŐS CSONTOSAKAT, A BÖLCSESSÉG URAI SZÓLTAK: „MOST FOGUNK TEREMTENI”.

 

Miért „most” – és nem korábban? Ezt a következő Sloka magyarázza meg:

 

27. A HARMADIK FAJ A BÖLCSESSÉG URAINAK VÂHAN-JAVII/28 LETT. AZ TEREMTETTE AZ AKARAT ÉS JÓGA FIAIT, KRIYÂSHAKTI ÁLTAL TEREMTETTE ŐKET, A SZENT ATYÁKAT, AZ ARHATOK ŐSEIT…

 

Hogyan „teremtettek”, ha egyszer a „Bölcsesség Urai” azonosnak a hindu Dévákkal, akik visszautasították a „teremtést”? Nyilvánvalóan ők a hindu Panteon és a Purâna-k Kumâra-i, Brahmâ idősebb fiai.

Sanandana és a Vedha-k többi fia [akiket] előzőleg ő megteremtett…, vágy vagy szenvedély nélküliek, [szüzek maradtak] a szent bölcsességtől inspirálva…, nem kívánva a nemzést”.VII/29 

Pontosan az az erő, amellyel először teremtettek, azt eredményezte, hogy a későbbiek szemében lesüllyesztette őket a magas méltóságukból a gonosz szellemek, a Sátán és seregei közé, akiket viszont az exoterikus hiedelmek tisztátalan képzelete teremtett. Ez az erő a Kriyâshakti volt, az a titokzatos és isteni erő, amely minden ember akaratában benne rejtőzik, és amely egymillió emberből 999.999-nél szunnyad, és így elsorvad, hacsak fel nem keltik, fel nem gyorsítják, és ki nem fejlesztik bizonyos jóga-gyakorlatokkal. Ezt az erőt „Az állatöv tizenkét jelében”VII/30 a következőképpen magyarázzák:

Kriyâshakti: Az a titokzatos gondolaterő, ami lehetővé teszi, hogy külső, észlelhető, jelenségi eredményeket hozzon létre saját, benne rejlő energiájával. A régiek azt tartották, hogy bármely gondolat külsőleg is megnyilvánul, ha az ember a figyelmét [és akaratát] erősen reá koncentrálja. Hasonló módon egy erős akarást követni fogja a kívánt eredmény.

A jógi csodáit általában az Ichchhâshakti (akaraterő) és a Kriyâshakti segítségével hajtja végre.

A harmadik faj így hozta létre – ténylegesen szeplőtlen módon – az úgynevezett „akarat és jóga fiait”, vagyis minden utánuk következő és jelenlegi Arhat vagy Mahatma „őseit”, a szellemi ősatyáit. Őket valóban teremtették és nem nemzették, mint negyedik fajbeli testvéreiket, akik a nemek szétválása, az „ember bűnbeesése” után szexuális egyesülésből születtek. Ugyanis a teremtés az akarat eredmény, ami hat a jelenségi anyagra, és előhívja belőle az őseredeti isteni Fényt és az örök Életet. Ők voltak az emberiség jövendő Megváltóinak „szent vetőmagjai”.

Itt most újra meg kell állnunk, hogy megmagyarázzunk néhány nehezen érthető pontot, amelyekből van bőven. Szinte lehetetlen elkerülni az ilyen megszakításokat.VII/31

Az emberi fajok fejlődési rendje a következőképpen szerepel a Kommentárok ötödik könyvében, és ezt már ismertettük:

Az első emberek a Chhâyâ-k voltak (1), a második faj a „Verejték-szülték” (2), a harmadik a „Tojásból-keltek” és a Kriyâshakti erejéből megszülető szent Atyák (3), a negyedik a Padmapâni [Chenresi] gyermekei voltak (4).

Természetesen a szaporodás ilyen ősi módjai – a saját képmás kivetítésével, verejtékcseppekből, majd jógával és végül azzal, amit az emberek mágiának tartanak (Kriyâshaktival) – már eleve arra vannak kárhoztatva, hogy tündérmeséknek tekintsék. Mindazonáltal, az elsőtől kezdve az utolsóig, nincs bennük semmi csodaszerű, semmi olyan, amit ne lehetne természetesnek találni. Lássuk tehát a bizonyítást.

1. A Chhâyâ-születésre, vagyis a nem nélküli szaporodás ősi módjára – mivel az első faj a Pitri-k testéből úgymond kiszivárgott – a Purâna-kbanVII/32 egy kozmikus allegóriában találunk utalást. A gyönyörű allegória és történet Vishvakarman leányáról, Sanjñâ-ról szól, aki feleségül ment a Naphoz, de „nem tudta elviselni Urának forróságát”, hátrahagyta neki Chhâyâ-ját (árnyékát, képét vagy asztrális testét), önmaga pedig a dzsungelben keresett menedéket, hogy vallásos gyakorlatokat, vagy Tapas-t folytasson. A Nap pedig azt hitte, hogy a Chhâyâ az ő hitvese, gyermekeket nemzett vele, akárcsak Ádám Lilith-tel, aki a legenda szerint ugyancsak egy éterikus árnyék volt, a valóságban azonban egy ténylegesen élő nőnemű szörnyeteg sok millió évvel ezelőtt.

Talán ez a példa kevés bizonyítékot szolgáltat, legfeljebb csak a purânai szerzők gazdag fantáziájáról tanúskodik. Van egy másik bizonyítékunk is. Ha azok a materializált formák, amelyeket néha látnak bizonyos médiumok testéből kiszivárogni, eltűnés helyett megmaradnának, és megszilárdulnának, akkor az első faj „teremtése” teljesen érthetővé válna. A szaporodásnak ez a módja feltétlenül megragadja a tanulmányozó képzeletét. Egy ilyen módszernek sem a titokzatossága, sem a lehetetlensége nem múlja felül a magzat fogantatásának, fejlődésének és gyermekként való megszületésének mai, általánosan ismert misztériumát – miközben a valódi metafizikai gondolkodás számára sokkal érthetőbb.

Most pedig térjünk át a Purâna-kban olvasható különös, és csak kevesek által megértett történetre, amely a „Verejték-szülöttekre” vonatkozik.

2. A szent bölcsességében és ájtatos önmegtartóztatásában kiváló jógi, Kandu végül felkelti az Istenek féltékenységét, akik a hindu szentírásokban véget nem érő viszályt folytatnak az aszkétákkal. Indra, az „Istenek királya”VII/33 végül elküldi egyik női Asparas-át, hogy kísértse meg a bölcset. Nem rosszabb ez, mint amikor Jehovah elküldi Sárát, Ábrahám feleségét, hogy kísértse meg a fáraót. Tulajdonképpen ezeket az isteneket (és istent) – akik állandóan megpróbálják megzavarni az aszkétákat, és így elragadni tőlük megtartóztatásuk gyümölcsét – „kísértő démonoknak” kellene tekinteni, mint hogy a Rudra-kra, Kumâra-kra és Asura-kra alkalmaznák ezt a fogalmat, akiknek a nagy szentségét és szüzességét a Pantheon érzéki élvezeteket hajhászó istenei folyamatosan becsmérelték. De éppen az ellenkezőjét találjuk meg minden purânai allegóriában, mégpedig alapos ezoterikus megfontolásból.

Tehát az Istenek Királya, vagyis Indra elküldi Pramlochâ-t, egy gyönyörű Apsaras-t (nimfát), hogy elcsábítsa Kandu-t, és megzavarja vezeklését. Pramlochâ eléri gonosz célját, és az a „kilencszázhét év, hat hónap és három nap”,VII/34 amelyet Kandu-val eltölt, egyetlen napnak tűnik a bölcs szemében. Amikor ez a pszichológiai vagy hipnotikus állapot elmúlik, a Muni keserűen megátkozza azt a teremtményt, aki őt elcsábította, és így megzavarta ájtatosságában. „Menj, takarodj! – kiált fel – káprázat hitvány batyuja!” Pramlochâ pedig rémülten elrepül, és a fák leveleivel törli le izzadságát testéről, amint fölöttük elsuhan.

A nimfa fáról-fára szállt, és amint a fák csúcsán levő napsütötte hajtásokkal leszárította tagjait, a gyermek, akit a Rishitől fogant, kiáradt bőrének pórusain izzadságcseppek formájában. A fák befogadták az élő harmatot, a szelek pedig összegyűjtötték egy tömegbe. „Ezt megérleltem a sugaraimmal – mondta Soma [a Hold] –, az pedig fokozatosan növekedett, amíg végül a fák csúcsain fennakadt párából létrejött a kedves leányzó, akit Mârishâ-nak neveztek el.”VII/35

Nos, Kandu az első fajt jelenti. Ő a Pitri-k egyik fia, ezért „nincs elméje”, erre vonatkozik az a célzás, hogy egy közel ezeréves időszakot képtelen megkülönböztetni egyetlen naptól. Ezért is lehetett olyan könnyen elcsábítani és megtéveszteni. Ez a történet a Mózes Könyvében szereplő Ádám-allegória egyik változata. Ádám az anyagból született képmás, amelybe az „Úristen” az „élet lélegzetét” leheli be, értelmet és ítélőképességet azonban nem. Ezek csak azután fejlődnek ki, amikor megkóstolta a Tudás Fájának gyümölcsét. Más szavakkal, amikor megszerezte az elme első csíráját, és beleültetik a manaszt, amelynek evilági aspektusa a porból lett földi, noha a legmagasabb képességei a szellemhez és az Isteni Lélekhez kapcsolják. Pramlochâ az árja Ádám hindu Lilith-je, Mârishâ pedig, a pórusaiból kiizzadt „verejték-szülött”, aki az emberiség második faját szimbolizálja.

Bár a Purâna-kban Indra szerepel, de nem ő, hanem Kâma-deva, a szerelem és vágy istene küldi le Pramlochâ-t a Földre. A logika, ahogyan az ezoterikus tanítás is azt mutatja, hogy ennek így kell lennie. Kâma ugyanis az Apsaras-ok ura és királya, akiknek egyike Pramlochâ. Ezért, amikor a Pramlochâ-t megátkozó Kandu felkiált: „Elvégezted, amit az Istenek uralkodója rád bízott, menj!” – akkor azon az uralkodón Kâma-t kell értenie, nem pedig Indrát, akinek nincs hatalma az Apsaras-ok fölött. A Rig VédábanVII/36 ugyancsak Kâma személyesíti meg azt az érzést, ami a teremtésre ösztönöz. Ő volt az első mozdulat, amely teremtésre késztette az EGY-et annak a tisztán Absztrakt Princípiumból való megnyilvánulása után.

Először a vágy ébredt fel BENNE, ami az elme ős-csírája volt, az értelmükkel kutató Bölcsek pedig rájöttek arra, hogy ez a vágy az a kötelék, amely az entitást a nem-entitással összeköti.

Az Atharva Védában az egyik himnusz Kâma-t a legfőbb Istenként és Teremtőként dicsőíti, ezt mondva:

Kâma az elsőszülött. Nincs vele egyenrangú sem az istenek, sem az atyák [Pitri-k], sem az emberek között.

Az Atharva Véda Kâma-t Agnival azonosítja, de ennél az istennél magasabb szintre helyezi. A Taittarîya Brahmana szerint Kâma allegorikusan Dharma (erkölcsi-vallási kötelesség, kegyesség és igazságosság) és Shraddhâ (hit) fia. Máshol Kâma Brahmâ szívéből születik, ezért ő Âtmabhû, az „Önmagától-létező” és Aja, a „Nem-született”. Annak, hogy ő küldi el Pramlochâ-t, mély filozófiai jelentése van. Ha Indra küldené, a történetnek nem volna értelme. Ahogyan a korai görög mitológiában Érosz a világ teremtéséhez kapcsolódott, és csak később vált a szexuális Cupido-vá, ugyanígy volt Kâma is eredeti védikus jellegében. A Harivansha teszi Lakshmî – aki Vénusz – fiává. Mint mondtuk, az allegória azt mutatja be, hogy a pszichikus elem fejleszti ki a fiziológiait, még Daksha – a valódi fizikai ember őse – születése előtt, aki pedig Mârishâ-tól születik meg, és akinek az ideje előtt az élőlényeket és embereket „akarattal, látással, érintéssel és jógával” teremtették, amint majd látni fogjuk.

Ez tehát a második, vagy a „Verejték-szülött” faj szaporodási módjára vonatkozó allegória. Ugyanez igaz a harmadik fajra is, egészen annak végső kifejlődéséig.

Mârishâ-t – Soma, a Hold erőfeszítéseinek eredményeként – feleségül veszik a Prachetas-ok, akik Brahmâ „Elme-szülte” fiainak alkotásai,VII/37 és akik vele nemzik Daksha-t, a pátriárkát, aki egy korábbi Kalpában vagy életben szintén Brahmâ fia volt, teszik hozzá és magyarázzák a Purâna-k félrevezetésként, mégis az igazat mondva.

3. A korai harmadik faj tehát az „izzadság” cseppjeiből alakult ki, amik sok átváltozás után emberi testekké növekedtek. Ezt semmivel sem nehezebb elképzelni, vagy megérteni, mint a magzat növekedését egy észrevehetetlen csírából, majd további fejlődését gyermekké, végül egy erős, súlyos felnőtté. A Kommentárok szerint azonban a harmadik faj újra megváltoztatta a szaporodási módját. Arról beszélnek, hogy egy formáló erő áradt ki, ami átalakította az izzadságcseppeket nagyobb cseppekké, amelyek növekedtek, kiterjedtek, és ovális alakú testekké, hatalmas tojásokká váltak. Ezekben a tojásokban több évig érlelődött az emberi magzat. A Purâna-kban Mârishâ – Kandu, a bölcs leánya – feleségül megy a Prachetas-okhoz, és Daksha anyjává válik. Nos, Daksha az első emberszerű Ősök apja, aki szintén ilyen módon született. Róla később történik említés. Az ember, a mikrokozmosz fejlődése analóg a világegyetem, a makrokozmosz fejlődésével. Fejlődése az utóbbi és az állati fejlődés között áll, amely számára ő jelenti a makrokozmoszt.

Ezt követően a harmadik faj:

4. Androgünné vagy hermafroditává válik. Az emberi szaporodás e folyamata talán megmagyarázza, hogy Platón Lakomájában Aristophanes miért írja le a régi faj természetét „androgünként”, ahol minden egyén kerek volt, „hátuk és oldalaik egy körben voltak”, „futási módjuk körmozgás volt… szörnyű erősek és ellenállóak voltak, telve rendkívüli becsvággyal”. Ezért, hogy meggyengítse őket, „Zeusz kettéosztotta őket [a harmadik gyökérfajban], Apolló [a Nap] pedig Zeusz irányítása alatt bezárta a bőrt”.

A valaha Lemuriához tartozó Madagaszkár szigete lakóinak van egy hagyományuk az első emberről. Ő először evés nélkül élt, majd rászokott az evésre, és egy daganat jelent meg a lábán, ami falfakadt, és egy nő jött elő belőle, aki azután a fajuk anyja lett. Valóban, „a heterogenézisről és a partenogenézisről szóló tudomány megmutatja, hogy a terület még nyitott… A polipok… önmagukból hozzák létre leszármazottaikat, mint a fa az ágakat és rügyeket…” Miért lett volna így az ősi emberi polipnál? A nagyon érdekes stauridium polip váltakozva használja a sarjadzást és a nemi módszert a szaporodásnál. Bármilyen furcsának tűnik, hogy polipként egy száron növekszik, csírarügyeket hoz létre, amelyek végül medúzává fejlődnek. A medúza egyáltalán nem hasonlít a szülőjéhez, a stauridium-hoz. Nem is úgy szaporodik, hanem szexuális módon, és az ennek következtében létrejövő tojásokból ismét staudirium-ok jelennek meg. Ez a meglepő jelenség könnyebbé teheti sokak számára annak megértését, hogy ki lehet olyan formát fejleszteni, amely egyáltalában nem hasonlít közvetlen elődeihez, mint például a hermafrodita szülőktől származó szexuális lemuriaiak. Kétségbevonhatatlan az is, hogy az emberi testet öltések esetében – akár faji, akár egyéni – karma törvénye hatálytalanítja szolgájának, az öröklődésnek alárendelt irányultságot.

A 27. slokára vonatkozó, korábban idézett Kommentárban az utolsó mondat jelentését, vagyis azt, hogy a negyedik faj tagjai Padmapâni gyermekei voltak, talán megmagyarázza az Esoteric Buddhism sugalmazójának egyik levele:

Az emberiség többsége a negyedik gyökérfaj hetedik alfajához tartozik – tehát a fent említett kínaiak, azok elágazásai és oldalhajtásai (malájok, mongolok, tibetiek, magyarok, finnek, sőt még az eszkimók is mindnyájan ennek az utolsó elágazásnak a maradványai).

Padmapâni, vagy szanszkritül Avalokiteshvara, tibetiül pedig Chenresi. Nos, Avalokiteshvara a legmagasabb aspektusában és az isteni régiókban a nagy Logosz. A megnyilvánult síkon viszont ő is, Daksha-hoz hasonlóan, az emberek (szellemi értelemben vett) őse. Padmapâni-Avalokiteshvara-t ezoterikusan Bodhisattva-nak (vagy Dhyân Chohan-nak) nevezi Chenresi Vanchug, „a hatalmas és mindenlátó”. Jelenleg őt tekintik általánosságban Ázsia és különösen Tibet legnagyobb védelmezőjének. Azt tartják, hogy ez az égi lény korszakról-korszakra emberi formában nyilvánítja meg magát, hogy szent életre vezesse a tibetieket és a lámákat, és hogy megóvja a világban tartózkodó a nagy arhatokat. Egy népszerű legenda szerint valahányszor kezd kihalni emberek hite, Padnapâni Chenresi, a „Lótusz-vivő” egy ragyogó fénysugarat bocsát ki, és azonnal testet ölt a két nagy láma – a dalai és a teshu láma – egyikében. Úgy hiszik, hogy végül Tibetben fog testet ölteni a „Legtökéletesebb Buddhaként” India helyett, ahol az elődei, a nagy Rishik és Manuk megjelentek fajunk kezdeténél, de többet már nem jelennek meg. A Dhyânî Chenresi-nek még az exoterikus megjelenítése is az ezoterikus tanításra emlékeztet. Daksha-hoz hasonlóan ő is nyilvánvalóan minden korábbi faj szintézise és a harmadik – az első teljes – fajt követő valamennyi emberi faj őse. Ezért úgy ábrázolják, mint a négy ősi faj betetőzését tizenegy-arcú formájában. Ez egy négy vízszintes sorba tagolt oszlop, minden sorban három-három különböző színezetű arc vagy fej látható, ahol minden egyes fajra a három jellemző arc a faj három alapvető fiziológiai átváltozásának felel meg. Az első sor fehér (holdszínű), a második sárga, a harmadik vörösesbarna, a negyedik sor, amelyben csak két arc van, a harmadik helye üresen maradt, utalásként az atlantisziak idő előtti végére, a két arc barnás fekete. Padmapâni (Daksha) az oszlop tetején ül, ő képezi a csúcsot. Ezzel kapcsolatban nézzük meg a 39. slokát. A Dhyân Chohan-t négy karral ábrázolják, ez egy újabb utalás a négy fajra. Két karját keresztbe fonja, a harmadik keze egy lótuszt tart – Padmapâni, a „Lótusz-vivő”, a virág pedig a nemzést szimbolizálja –, míg a negyedik egy kígyót tart, a hatalmában lévő Bölcsesség jelképét. Nyakában egy rózsakoszorú van, a fején a víz jele: h – anyag, vízözön –, homlokán a harmadik szem, Shiva szeme, a szellemi látás szeme. A neve „Védelmező” (Tibeté), az „Emberiség Megváltója”. Más alkalmakkor, amikor csak két karja van, ott ő Chenresi a Dhyânî, és Boddhiszattva, Chakna Padma Karpo, „aki egy fehér lótuszt tart”. Egy másik neve Chantong, „az ezerszemű”, ilyenkor ezer karja és ezer keze van, minden tenyerében ott van egy Bölcsességszem, ezek a karok pedig sugarak erdejeként áradnak ki testéből. Egy másik szanszkrit neve Lokapati vagy Lokanâtha, „a Világ Ura”, tibetiül pedig Jingten Gonpo, „Védelmező és Megváltó” a gonosz minden fajtája ellen.VII/38

Padmapâni azonban csak az avatatlanok számára a „Lótusz-vivő” szimbolikusan, ezoterikusan a kalpák fenntartóját jelenti. Az utolsó kalpa neve Pâdma, és Brahmâ életének felét jelképezi. Bár ez valójában egy kisebb kalpa, mégis Mahâ-nak, „nagynak” nevezik, mert magába foglalja azt a kort, amelyben Brahmâ előugrott egy lótuszból. Elméletileg a kalpák végtelenek, gyakorlatilag azonban többszörösen felosztják azokat térben és időben, és mindegyik felosztásnak – egészen a legkisebbig – megvan a saját Dhyânî-ja pártfogóként vagy uralkodóként. Padmapâni (Avalokiteshvara) Kínában női aspektusában Kwan-Yin-né válik, „aki tetszése szerint bármilyen formát magára ölt, hogy megmentse az emberiséget”. E Dhyânî-k megfelelő „születésnapjain” a csillagképek asztrológiai aspektusának ismerete – beleértve Amitabha-ét, (a kínai A-mi-to Fo-ét) ami például a második hónap 19. napján, a tizenegyedik hónap 17. napján és a harmadik hónap 6. napján,VII/39 stb. van –, az okkultista számára a legnagyobb lehetőséget biztosítja, hogy végrehajthassa azt, amit „mágikus” cselekedeteknek neveznek.  Bizonyos csillagképek sugarába beállított mágikus tükörben megláthatja bárkinek a jövőjét annak minden elkövetkező eseményével együtt. De vigyázzunk, az érem másik oldala: BOSZORKÁNYSÁG.

 

VIII. STANZA: AZ EMLŐSÁLLATOK FEJLŐDÉSE, AZ ELSŐ BUKÁS

 

28. Hogyan jöttek létre az első emlősök? 29. Egy majdnem darwini fejlődés. 30. Az állatok teste megszilárdul. 31. Szétválásuk nemekre. 32. Az elmenélküli emberek első bűne.

 

28. AZ ELSŐ ÁLLATOKATVIII/1 A VEREJTÉKCSEPPEKBŐL, AZ ANYAG MARADVÁNYAIBÓL, AZ ELŐZŐ KERÉKVIII/2 EMBEREINEK ÉS ÁLLATAINAK HOLTTESTEIBŐL ÉS FELKAVART PORBÓL TEREMTETTÉK.

 

Az okkult tanítás azt tartja, hogy ebben a körben a fejlődés később hozta létre az emlősöket, mint az embert. A fejlődés ciklusokban halad előre. A hét kör nagy manvantarai ciklusa, amely az első körben az ásványi, növényi és állati fejlődéssel kezdődik, a negyedik kör első felének befejeződésekor, a negyedik faj közepén a leszálló íven hirtelen megáll a fejlődés munkájában. Ezt a középső pontot földünkön – a negyedik és legalsó bolygón – a jelenlegi körben értük el. Mivel pedig a monád az A bolygón történt első „fémtelenedése” után keresztülhaladt az ásványi, növényi és állati világokon az anyag három halmazállapotának minden fokozatában, kivéve a harmadik, vagyis a szilárd halmazállapot legutolsó fokát, amelyet csak „a fejlődés felezőpontjánál” ért el, nyilvánvalóan logikus és természetes, hogy a negyedik kör kezdetén, a D bolygón elsőnek az embernek kellett megjelennie, és az is, hogy testének a tárgyiasultsággal összeegyeztethető legfinomabb anyagból kell állnia. Még világosabban megfogalmazva: ha a monád inkarnációinak ciklusát a leszálló íven levő három tárgyiasult birodalmon keresztül kezdi el, akkor az is szükségszerű, hogy a bolygó felemelkedő ívére emberként kell belépnie. A leszálló íven a szellemi az, ami fokozatosan átalakul anyagivá. A fordulópontnál a szellem és az anyag egyensúlyba kerül az emberben. A felemelkedő íven a szellem lassan újból érvényesül a fizikai, vagyis az anyag rovására úgy, hogy a hetedik kör hetedik fajának végeztével a monád olyan függetlenné válik az anyagtól és annak minden sajátosságától, mint kezdetben volt, de megszerezte a minden személyes életének gyümölcseként a tapasztalatot és bölcsességet, annak kísértései és gonoszságai nélkül.

Ugyanezt a fejlődési rendet megtaláljuk a Mózes Könyve első és második fejezetében is, ha azt helyes ezoterikus értelmében olvassuk. Az I. fejezet ugyanis az első három kör történelmét tartalmazza, valamint a negyedik kör első három fajának történelmét egészen addig az pillanatig, amikor a Bölcsesség Elohim-je tudatos életre kelti az embert. Az I. fejezetben az állatoknak, a bálnáknak és a levegő madarainak teremtése az androgün Ádámé előtt történik.VIII/3 A II. fejezetben a (nem nélküli) Ádám jelenik meg először, és az állatok csak utána következnek. A Mózes Könyve II. fejezetében még az első két fajra és a harmadik faj első felére jellemző öntudatlanság és értelmi tompaság állapota is szimbolikusan megjelenik Ádám mély álmában. Az értelmi tétlenségnek ez az álomtalan alvása, a lélek és az elme szendergése az, amit az „alvás” jelent, egyáltalán nem – ahogyan a nagy tudású francia elméleti szakember, M. Naudin képzeli – a nemek szétválásának fiziológiai folyamatát.

A fejlődés folyamatával és rendjével kapcsolatban mind a Purâna-k, mind a kaldeai és egyiptomi töredékek, valamint a kínai tradíciók is megegyeznek a Titkos Tanítással. Ezekben megtaláljuk szinte valamennyi tanításunk megerősítését, például a harmadik faj tojással való szaporodási módjával kapcsolatos állítást, sőt, még történik utalás az első emlős formák egy kevésbé törvényes nemzési módjára is. A Kommentár ezt mondja: „Hatalmasak, átlátszók, némák és iszonyatosak voltak.” Ezzel kapcsolatban tanulmányozásra ajánljuk a sok Rishi és különböző utódaik történeteit. Pulastya valamennyi kígyó és nâga apja – egy tojásról szaporodó fészekalja, Kashyapa pedig feleségén, Tâmrâ-n keresztül Garuda-nak, a tollas faj királyának és a madaraknak az ősapja, míg másik felesége, Surabhi által ő volt a tehenek, bölények, stb. nemzője.

A Titkos Tanításban az első nâga-k – a kígyóknál bölcsebb lények – „az Akarat és Jóga Fiai”, akik még a nemek teljes szétválása előtt születtek, és az embert hordozó tojásokbanVIII/4 fejlődtek ki, amelyet a korai harmadik fajVIII/5 „Szent Bölcseinek ereje (Kriyâshakti) hozott létre”.

„Bennük öltöttek testet a három [felső] világ Urai, a Rudra-k különböző osztályai, akik a Tushita-k voltak, akik a Jaya-k voltak, akik az Âditya-k”. Mert – ahogyan Parâshara magyarázza: „Száz elnevezésük van a mérhetetlenül hatalmas Rudra-knak”.

A Bölcsesség Kígyóinak, az ősi nâgáknak néhány leszármazottja népesítette be Amerikát, amikor ez a kontinens a hatalmas Atlantisz fénykorában felemelkedett. Amerika ugyanis a Jambu-dvîpa, nem pedig a Bhârata-varsha Pâtâla-ja vagy ellentéte. Különben honnan erednének azok a hagyományok és legendák – az utóbbiak pedig, ahogyan Augustin Thierry mondja, mindig igazabbak, mint a történelem –, sőt bizonyos „varázslók” és papok neveinek azonossága, akik a mai napig léteznek Mexikóban? Mondanunk kell majd még valamit a nargálokról és a nagálokról, valamint a nagalizmusról, amelyet a misszionáriusok „ördögimádásnak” neveztek.

Szinte minden Purâna-ban ismertetik „Daksha áldozatának” történetét, közülük a legrégibb leírás a Vâyu Purâna-ban található meg. Noha allegorikus, mégis több jelentést és biológiai kinyilatkoztatást talál benne egy természettudós, mint azokban az áltudományos bolondos ötletekben, amelyeket tudományos elméleteknek és hipotéziseknek tekintenek.

Daksha, akit a Fő Ősnek tartanak, a „mesében” egyben a fizikai ember teremtője is, aki az istenek és a raumák közötti általános küzdelemben elveszti fejét a testéről. Mivel ezt a fejet tűzben elégetik, helyébe egy kos fejét teszik a Skanda Purâna Kâshi Khanda-ja szerint. A kos-fej a szarvakkal mindig is a teremtő erő és a szaporodási képesség szimbóluma, és ezek fallikus jelképek. Ahogyan már bemutattuk, Daksha az, aki megnyitja azt a korszakot, amelyben az emberek szexuális közösüléssel szaporodnak. A szaporodásnak ez a módja azonban nem hirtelen bukkant fel, ahogyan gondolnánk, hanem hosszú korszakokra volt szükség, amíg ez vált az egyedüli „természetes” móddá. Ezért az Isteneknek áldozó Daksha úgy jelenik meg, mint akit megzavar Shiva, a Pusztító Istenség, a megszemélyesített Fejlődés és Haladás, aki ugyanakkor az Újjáalkotó is. Ő az, aki elpusztítja a dolgokat az egyik formájukban, de újra életre kelti azokat egy másik, tökéletesebb típusban. Shiva-Rudra megteremti a rettenetes Vîrabhadra-t, az „ezerfejű, ezerkarú” szörnyet, aki a lélegzetéből születik, és megbízza, hogy rombolja szét a Daksha által készített áldozatot. Ekkor Virabhadra „a szellemek (az éterikus emberek) régiójában lakozva… bőrének pórusaiból (romakûpa-k) megteremti a hatalmas raumákat”.VIII/6 Nos, bármennyire is mitikus ez az allegória, a Mahâbhârata-banVIII/7 – amely éppen annyira történelem, mint az Iliász – azt találjuk, hogy a raumák és más fajok ugyanilyen módon keletkeztek a romakûpákból, a haj- vagy bőrpórusokból. Daksha „áldozatának” ez az allegorikus leírása tele van jelentőséggel a Titkos Tanítás tanulmányozói számára, akik tudnak a „verejték-szülöttekről”.

A Vâju Purâna-ban, Daksha áldozatának leírásában még hozzáteszik, hogy mindez olyan teremtmények jelenlétében történt, amelyek tojásból születtek, gőzből, sarjadzásból, bőrpórusokból jöttek elő, és csak a legutolsók születtek méhből.VIII/8

Daksha a korai harmadik fajt jelképezi, amely szent és tiszta volt, de hiányzott belőle az egyéni Én, és csupán passzív képességekkel rendelkezett. Brahmâ ezért (az exoterikus szövegekben) megparancsolja neki, hogy teremtsen. Ekkor Daksha a parancsnak engedelmeskedve megteremti az „alsó és a felső” (Avara és Vara) utódokat (Putra-kat), a kétlábúakat és a négylábúakat, majd akaratával létrehozza a nőnemű lényeket, az isteneket, a Daitya-kat (a negyedik faj óriásait), a kígyó-isteneket, az állatokat, a szarvasmarhákat és a Dânava-kat (Titánok és Démon-mágusok) és egyéb lényeket.

Ettől az időszaktól kezdve az élő lények szexuális érintkezéssel szaporodtak. Daksha ideje előtt a szaporodás különböző módokon történt: akarattal, látással, érintéssel és az áhítatos bölcsek, a jámbor szentek vallásos vezeklésének következtében.VIII/9

Most pedig az egyszerű zoológiai tanítás következik.

 

29. A CSÚSZÓ-MÁSZÓKON KÍVÜL TEREMTETTEK CSONTOS ÁLLATOKAT, TENGERI SÁRKÁNYOKAT ÉS REPÜLŐ SARPA-KAT.VIII/10 A FÖLDÖN CSÚSZÓK SZÁRNYAKAT KAPTAK. A HOSSZÚNYAKÚ VÍZLAKÓK A LEVEGŐ MADARAINAK ŐSEIVÉ VÁLTAK.

 

Ez egy olyan pont, amelyben tanításaink és a modern biológiai elméletek tökéletesen megegyeznek. Még a leginkább bigottak számára is nyilvánvaló, hogy a hiányzó láncszemek alkották az átmenet folyamatát a hüllők és a madarak között, különösen a Vogt által ismertetett ornithoscelidae, hesperornis és archaeopteryx fajok esetében.

 

30. A HARMADIKVIII/11 ALATT A CSONTNÉLKÜLI ÁLLATOK NÖVEKEDTEK ÉS MEGVÁLTOZTAK; CSONTOS ÁLLATOKKÁ VÁLTAK, CHHÂYÂ-JUKVIII/12 MEGSZILÁRDULT.

 

A gerincesek, majd az emlősök következtek. Ezt megelőzően az állatok – az emberekhez hasonlóan – éterikus ős-szervezetűek voltak.

 

31. ELŐSZÖR AZ ÁLLATOK VÁLTAK KETTÉ.VIII/13 ELKEZDTEK SZAPORODNI. A KETTŐS EMBERVIII/14 SZINTÉN KETTÉVÁLT. AZT MONDTA:VIII/15 „LEGYÜNK MI IS OLYANOK, MINT ŐK, EGYESÜLJÜNK ÉS HOZZUNK LÉTRE TEREMTMÉNYEKET”. ÉS ÚGY TETTEK…

 

32. AZOK, AKIKBEN NEM VOLT SZIKRA,VIII/16 HATALMAS NŐSTÉNYÁLLATOKAT VETTEK MAGUKHOZ. EZEKKEL NÉMA FAJOKAT NEMZETTEK. ŐK MAGUKVIII/17 IS NÉMÁK VOLTAK. DE NYELVÜK FELOLDÓDOTT.VIII/18 IVADÉKAIK NYELVE NÉMA MARADT. SZÖRNYETEGEKET NEMZETTEK. HAJLOTT HÁTÚ, NÉGY LÁBON JÁRÓ, VÖRÖS SZŐRREL BORÍTOTT SZÖRNYETEGEKET NEMZETTEK.VIII/19 NÉMA FAJT, HOGY SZÉGYENÜKET NE MONDHASSÁK EL.VIII/20

 

A korábbi hermafrodita emlősök és a később bekövetkező nemekre való szétválás ténye ma már vitán felül áll, még a biológia szempontjából is. Ahogyan Oscar Schmidt professzor, a köztudomásúan darwinista mondja:

A használat és a nem-használat, kombinálva a kiválasztással megvilágítja[?] a nemek szétválását, valamint a csökevényes nemi szervek egyébként teljesen érthetetlen létezését. Különösen a gerinceseknél mindkét nem a másik nemre jellemző nemi szervek olyan határozott nyomaival rendelkezik, hogy még az antik világ is feltételezte a hermafroditaságot, mint az emberiség természetes ősi állapotát… Figyelemre méltó, milyen makacsul öröklődnek a nemi szervek e csökevényei. Az emlősök osztályában a tényleges hermafroditaság eddig nem ismert, bár azt, hogy fejlődésük egész időszaka alatt mióta hurcolják magukkal ezeket az ismeretlen őseiktől eredő maradványokat, senki nem tudhatja.VIII/21

„Először az állatok váltak ketté” – mondja a 31. sloka. Ne felejtsük el, hogy abban az időszakban az emberek még fiziológiailag is különböztek a mai embertől, amely már túljutott az ötödik faj felező-pontján. Nem közölték velünk, hogy milyenek voltak ezek a „hatalmas nőstényállatok”, de bizonyára annyira különböztek a ma általunk ismert állatoktól, mint amennyire az akkori „emberek” a mai emberektől.

Ez volt néhány akkor létező és alacsonyabb rendű fajnak az első fizikai „anyagba bukása”. Emlékezzünk a 24. slokára. A „Bölcsesség Fiai” elzavarták a korai harmadik fajt, vagyis a fejletleneket, és csak a késői harmadik fajban öltöttek benne testet, megadva ezáltal nekik az értelmet. Így tehát az értelmetlen vagy „értelem nélküli” fajok bűne – amelyek nem rendelkeztek „szikrával”, és beszámíthatatlanok voltak – azokra hullt, akik nem akartak eleget tenni karmikus kötelességüknek.

 

Mik lehetnek az ellenvetések az eddig elmondottakkal szemben?

 

Az okkultizmus tehát elutasítja azt az elképzelést, hogy a természet az embert a majomtól, vagy akár mindkettő közös őséből fejlesztette ki. Sőt, éppen ellenkezőleg, az emberszabású majmok legnagyobb részét a korai atlantiszi korszak harmadik emberfajához vezeti vissza. Mivel ezt az állítást könyvünkben máshol is képviselni és védelmezni fogjuk, e helyen csupán néhány szóban foglalkozunk vele. A nagyobb világosság kedvéért azonban néhány szóban elismételjük azt, amit az I. kötetben a VI. Stanzával kapcsolatban mondtunk.

Tanításaink azt mutatják, hogy amíg teljesen helytálló azt mondani, hogy a természet egykor az emberi asztrális forma köré egy majomszerű külső alakot formált meg, az is ugyanolyan helytálló, hogy ez az alak éppoly kevéssé volt a „hiányzó láncszem”, mint amennyire az asztrális formát eltakaró számos egyéb burok sem voltak az, amelyeket ezek a természet valamennyi birodalmában történő természetes fejlődésük folyamán felöltöttek. Ez a hosszú fejlődés pedig – ahogyan már bemutattuk – nem is e negyedik körhöz tartozó bolygón ment végbe, hanem az első, második és a harmadik kör folyamán, amikor az ember sorban „kő, növény és állat” volt, amíg azzá vált, ami a jelenlegi emberiség első gyökérfajában volt. A fejlődés tényleges folyamata eltér a darwini rendszertől, a két rendszer összeegyeztethetetlen, hacsak a darwinisták meg nem válnak a „természetes kiválasztódás” és más hasonló dogmáktól. Valóban, Haeckel moneronja és a Manu Sarîsripa-ja között egy áthidalhatatlan szakadék húzódik a Jîva formájában, mert az „emberi” monád, akár „fémtelenedve” a kő atomjában, akár „növénytelenedve” a növényben, akár „állattalanodva” az állatban, mindvégig isteni, ennélfogva emberi monád is. Csak akkor szűnik meg emberi lenni, amikor abszolút istenivé válik. Az „ásványi”, „növényi” és „állati” monád fogalmak csupán felszínes megkülönböztetésre szolgálnak, nem létezik olyan monád (Jîva), ami nem isteni, következésképpen már volt emberi, vagy azzá kell válnia a jövőben. Az utóbbi fogalom értelmetlen marad, hacsak ezt a különbséget jól meg nem értjük. A monád egyetlen csepp abból a partnélküli óceánból, amely az őseredeti elkülönülés síkján túl, vagy pontosabban azon belül van. Magasabb állapotában isteni, alacsonyabb állapotában emberi – a „magasabb” és az „alacsonyabb” jelzőket jobb szavak híján használtuk –, de mindvégig monád marad, bármilyen körülmények vagy külső formák közé kerül, a nirvánai állapotot kivéve. Ahogyan a Logosz visszatükrözi az Univerzumot az Isteni Elmében, és a megnyilvánult Univerzum visszatükröződik minden egyes monádjában – ahogy Leibnitz mondja egy keleti tanítást ismételve –, úgy kell a monádnak testet öltéseinek ciklusa során visszatükröződnie minden birodalom valamennyi alap-formájában. Ezért mondják helyesen a kabbalisták, hogy az „ember kővé, növénnyé, állattá, emberré, szellemmé, végül Istenné válik”, így fejezi be a ciklusát vagy körforgását, és tér vissza ahhoz a ponthoz, ahonnan égi emberként elindult. De az „ember” az Isteni Monádot jelentette, nem pedig a gondolkodó entitást és még kevésbé annak fizikai testét. A tudósok most megpróbálják nyomon követni a halhatatlan lelket – miközben létezését elutasítják – állati formák sorozatán keresztül a legalacsonyabbtól kezdve a legmagasabb rendűkig, pedig valójában az egész jelenlegi állatvilág azoknak az ősi szörnyeknek a leszármazottja, amikről a Stanzák beszélnek. Az állatok – a csúszómászók és a vízi állatok, amelyek ebben a negyedik körben megelőzték az embert, ahogyan a harmadik faj kortársai is, továbbá a harmadik és negyedik fajnál későbbi emlősök – valamennyien akár közvetlenül, akár közvetve fizikailag az emberi kölcsönhatások termékei. Helyes az a megállapítás, hogy e Manvantara embere, vagyis a három előző köré áthaladt a természet valamennyi birodalmán. Volt már „kő, növény, állat”. Viszont (a) ezek a kövek, növények és állatok a negyedik körbeliek prototípusai, fátyolszerű megjelenési formái voltak, és (b) még a negyedik kör elején is a jelenlegi kövek, növények és állatok pusztán asztrális árnyékok voltak, okkultista kifejezéssel élve. Végül pedig sem az embereknek, sem az állatoknak, sem a növényeknek nem olyan volt a formájuk és fajtájuk, mint amilyenekké később váltak. Így a negyedik kör állati birodalma alsóbbrendű lényeinek asztrális prototípusai, amelyek megelőzték az emberek chhâyâ-it, csupán azoknak a még éterikusabb formáknak vagy modelleknek a megszilárdult, de még mindig nagyon éterikus burkai voltak, amelyek a harmadik kör végén a D bolygón keletkeztek, ahogy ezt az Esoteric Buddhism mondja. Ezek „az anyag maradványaiból, az előző kerék – vagyis a harmadik kör – embereinek és [egyéb kihalt] állatainak holttesteiből jöttek létre” – ahogyan ezt a 28. sloka mondja. Így tehát, miközben Földünk ezen életciklusának kezdetén az asztrális embert megelőző, nehezen meghatározható „állatok” a harmadik kör emberének úgymond leszármazottai voltak, a jelenlegi kör emlősei viszont nagymértékben megint csak az embernek köszönhetik létezésüket. Sőt, a jelenlegi emberszabású majom „őse” az akkor még értelem nélküli ember közvetlen teremtménye, aki emberi méltóságát meggyalázva fizikailag leereszkedett egy állat szintjére.

A fentiek megmagyaráznak néhány, az antropológusok által felhozott állítólagos fiziológiai bizonyítékot, amelyek az ember állati eredetének bemutatására szolgálnak.

Az a pont, amire az evolucionisták a legnagyobb hangsúlyt helyezik az, hogy „az embrió története a faj történetének rövid összegezése”. Továbbá, hogy:

Minden szervezet a tojásban történő fejlődése során átmegy a formák sorozatán, amelyeken ősei hasonló sorrendben átmentek a Föld történetének hosszú folyamán.VIII/22 Az embrió története… kicsiben leképezi a faj történetét. Ez az elképzelés jelenti alapvető, biogenetikus törvényünk lényegét, amelyet az organikus fejlődés alapvető törvényének tanulmányozásánál a fő helyre kell állítanunk.VIII/23

Ezt a modern elméletet tényként ismerték, és sokkal filozofikusabban fejezték ki a legősibb idők bölcsei és okkultistái. Összehasonlításként idézünk egy részt az Isis Unveiled-ből. A kérdés az volt, hogy a fiziológusok minden nagy tudásuk mellett miért képtelenek megmagyarázni a fejlődési rendellenességek jelenségeit?

Bármely anatómus, aki az embrió fejlődését és növekedését… „különleges tanulmányozás tárgyává” tette, jelentős szellemi munka nélkül meg tudja mondani, amit a mindennapi tapasztalat és saját szemének tanúbizonysága mutat, hogy egy bizonyos időszakig az emberi embrió egy fiatal békaféle, a petéből kikelő ebihal pontos másolata. De eddig még egyetlen fiziológusnak vagy anatómusnak sem jutott eszébe, hogy az emberi lény fejlődésére – csíraként történő fizikai megjelenésének első percétől kezdve végső formájáig és megszületéséig – a metempszichózis* pithagoraszi ezoterikus tanítását alkalmazza, amelyet teljesen helytelenül értelmeznek bírálói. A kabbalista axióma: „A kő növénnyé, a növény állattá, az állat emberré válik”, stb. jelentését már említettük egy másik helyen az ember spirituális és fizikai fejlődésével kapcsolatban itt a Földön. Most még néhány újabb megjegyzéssel próbáljuk világosabbá tenni ezt a kérdést.

Mi a leendő ember első, primitív formája? Egy mag, egy testecske, mondják egyes fiziológusok; egy molekula, egy pete a petében, mondják mások. Ha elemezhetnénk – mikroszkóppal vagy másként – mire számítanánk, milyen összetételt találnánk? Analógiát használva azt kell mondanunk, hogy a vérkeringés által a csíráztató helyen lerakott szervetlen anyagrészecske, és a vele egyesülő szerves anyag. Más szóval, a jövendő embernek ez a mérhetetlen kicsiny magja ugyanolyan elemekből áll, mint egy kő – tehát ugyanolyan elemekből, mint a Föld, amelyet az ember lakóhelyéül jelöltek ki. A kabbalisták Mózest tekintélyként idézik azon megjegyzéssel kapcsolatban, hogy egy élőlény teremtéséhez föld és víz szükséges, így mondhatjuk azt, hogy az ember először egy kőként jelenik meg.

Az emberi pete három vagy négy hét után növényszerű formát ölt, az egyik vége gömbszerűvé válik, a másik pedig elvékonyodóvá, mint egy répa. Felboncolva kiderül, hogy egy hagymához hasonlóan nagyon finom lemezekből vagy burkokból áll, amelyek folyadékot zárnak körül. A lemezek az alsó végén összefutnak, és az embrió ezen a gyökércsúcson függ, majdnem úgy, mint egy gyümölcs a szárán. A kő „metempszichózissal” átváltozott egy növénnyé. Ekkor az embrionális teremtmény elkezd ágakat kihajtani belülről kifelé, a végtagjait, és kifejlődnek az arcvonások. A szemek két fekete pontként jelennek meg, a fül, az orr, a száj először csak horpadások, mint az ananász pontjai, mielőtt elkezdenének kidomborodni. Az embrió egy állatszerű magzattá – ebihal alakúvá – fejlődik, mint egy kétéltű csúszómászó, amely vízben él, és abból táplálkozik. A monádja még nem vált sem emberivé, sem halhatatlanná, mert ez – ahogyan a kabbalisták mondják – csak a „negyedik órában” történik meg. Lépésről lépésre a magzat felölti az emberi lény jellegzetességeit, a halhatatlan lélegzet első rebbenése áthalad lényén, a magzat megmozdul… és az isteni esszencia megtelepedik a csecsemő testében, amelyben annak fizikai haláláig – az ember szellemmé válásáig – tartózkodni fog.

A kilenchónapos kialakulás e misztikus folyamatát a kabbalisták a „fejlődés egyéni ciklusa” beteljesedésének nevezik. Ahogyan a magzat fejlődik a női méh magzatvizében, ugyanúgy csíráznak ki a bolygók az Egyetemes Éterben, vagy asztrális fluidumban, az Univerzum méhében. Ezek a kozmikus gyermekek, akárcsak apró lakóik, először csak magvak, azután peték, majd fokozatosan megérnek, és most már ők válnak anyává, kifejlesztik az ásványi, növényi, állati és emberi formákat. A központtól a peremig, az alig észrevehető hólyagocskától a kozmosz elképzelhető legtávolabbi határáig követik nyomon az okkultisták, ezek a ragyogó gondolkodók az egymást átható ciklusokat, amelyek vég nélküli sorozatokban tartalmazzák egymást. Az embrió születés előtti környezetében fejlődik, az egyén a családjában, a család az államban, az állam az emberiségben, a Föld a Naprendszerünkben, e rendszer a Tejútrendszerében, a Tejútrendszer a Kozmoszban, a Kozmosz pedig az EGY OK-ban, amely határtalan és végtelen.VIII/24

Ezek a fő vonásai az okkultisták fejlődési filozófiájának, ahogyan látjuk, ez eltér Haeckel-étől.

Csak részei vagyunk a csodás egésznek,

aminek teste a természet, és (Parabrahm) a lelke.

Ezek az okkultizmus bizonyítékai, és ezeket utasítja el a tudomány. De hogyan hidaljuk át ebben az esetben az emberi lélek és az állati lélek közötti szakadékot? Ha az emberszabású majomnak és a homo primigeniusnakaz érvelés kedvéért – közös őse volt, ahogyan ezt a modern elméletek hirdetik, akkor miért van olyan óriási eltérés a két csoport között az értelmi képességek tekintetében? Az igazság az – válaszolhatják az okkultistának –, hogy az okkultizmus is csak azt teszi, amit a tudomány állít: egy közös őst ad a majomnak és embernek, mivel az előbbit az ősi embertől származtatja. Ez igaz, de ez az „ősi ember” csak külső formájában volt ember. Értelem és lélek nélküli volt akkor, amikor egy nőstény állati szörnnyel a majomfajták ősapját nemzette. Ez az elmélet – ha ugyan az – legalább is logikus, és áthidalja azt a szakadékot, amely az emberi és az állati elme között van. Magyarázatot ad arra, ami eddig érthetetlen és felfoghatatlan volt. Azt a tényt pedig – amit a tudomány csaknem biztosra vesz – hogy a fejlődés jelenlegi szakaszában az ember és az állat egyesüléséből nem jöhetnek létre utódok, majd máshol fogjuk megvizsgálni és megmagyarázni.

Nos, mi az alapvető különbség a The Pedigree of Man-ben megfogalmazott, ma már elfogadott (vagy szinte elfogadott) következtetések, vagyis hogy az ember és a majom közös őssel rendelkezik, valamint az okkultizmus tanításai között, amely tagadja ezt a következtetést, és azt a tényt fogadja el, hogy minden dolog és minden élő lény ugyanabból a közös forrásból származik? A materialista tudomány fokozatosan fejleszti ki az embert azzá, ami az ember ma. Kezdi az első protoplazmikus, moneronnak nevezett szemcsével, amelyről azt mondja, hogy a többihez hasonlóan „mérhetetlen korszakok folyamán jött létre néhány vagy egyetlen egyszerű, spontán módon keletkező, a fejlődés törvényének engedelmeskedő eredeti formából”, és átvezeti az „ismeretlen és megismerhetetlen” típusokon keresztül a majomig és onnan tovább az emberi lényig. Azt nem mondja el, hogy hol fedezhetők fel az átmeneti formák, azon egyszerű oknál fogva, hogy eddig még semmilyen „hiányzó láncszemet” nem találtak az ember és a majom között, bár ez a tény nem akadályozza meg a Haeckel-hez hasonló embereket abban, hogy tetszésük szerint kitaláljanak ilyeneket.

Soha nem is fognak ilyet találni, egyszerűen azért, mert azt a láncszemet, ami összekapcsolja az embert valódi ősével, a tárgyiasult síkon és a formák anyagi világában keresik, míg az biztonságosan el van rejtve a mikroszkóp és a bonckés elől az embert hordozó állati tabernákulumon belül. Megismételjük, amit az Isis Unveiled-ben mondtunk:

Minden dolog a Szellemből ered, mert a fejlődés felülről indul el, és lefelé halad tovább, nem pedig fordítva, ahogyan a darwini elmélet tanítja. Más szavakkal, a formák fokozatosan materializálódnak, amíg a lealacsonyodás egy végső pontját el nem érik. Ez az a pont, ahol a modern fejlődéselmélet belép a spekulációs feltevések porondjára. Elérkezve eddig a korszakig, könnyebben megértjük Haeckel Anthropogeny-jét, amely az ember származását „addig a protoplazmikus gyökérig” vezeti vissza, „amely a tengeri iszapban ázott, és amely már akkor is létezett, amikor a legrégibb kövületeket tartalmazó sziklák még le sem ülepedtek”, Huxley magyarázata szerint. De még ennél is könnyebben elképzelhetjük azt, hogy a (harmadik körhöz tartozó) ember „egy majomszerű [asztrális] emlősből fokozatos átalakulással” fejlődött ki, amikor nem feledjük, hogy ugyanezt az elméletet egy tömörebb és kevésbé elegáns, de ugyanolyan érthető megfogalmazásban Berosus szerint sok ezer évvel őelőtte tanította az ember-hal Oannes vagy Dagon, a babiloniak fél-démonjaVIII/25 (bár kissé másként körvonalazva).

De mi húzódik meg a darwini leszármazási vonal mögött? Ami magát Darwint illeti, nem több, mint „bizonyíthatatlan hipotézisek”. Saját szavai szerint minden lényre úgy tekint, mint „annak a néhány lénynek egyenes leszármazottjára, amelyek az első szilur üledékgyűjtők lerakódásánál is sokkal korábban éltek”.VIII/26 Darwin nem is tesz kísérletet arra, hogy bemutassa, miféle volt ez a „néhány élőlény”. De célunkhoz ennyi is elegendő, mert azzal, hogy elismeri puszta létezésüket, tudományosan megengedhetővé válik, hogy a régiekhez forduljunk az elképzelés megerősítése és részletes kidolgozása céljából.VIII/27

Valójában, ahogyan az első munkánkban is mondtuk, ha elfogadjuk Darwin elméletét a fajok fejlődéséről, azt találjuk, hogy ez egy kiinduló pont egy nyitott ajtó küszöbén. Szabadságunkban áll vele együtt belül maradni, vagy átléphetjük a küszöböt, amely mögött a határtalan és megérthetetlen, vagy inkább a Kimondhatatlan húzódik. Ha halandó nyelvünk nem is tudja kifejezni azt, amit szellemünk – még itt a földön – homályosan felfog a nagy „Túloldalról”, az időtlen Örökkévalóság valamely pontján csak fel kell ismernie a valóságot. De mi van Haeckel elméletén „túl”? Úgy látszik, csak a Bathybius Haeckelii, és semmi más!

 

IX. STANZA: AZ EMBER VÉGSŐ FEJLŐDÉSE

 

33. A teremtők megbánják hibájukat. 34. Jóváteszik mulasztásukat. 35. Az emberek megkapják az elmét. 36. A negyedik faj kifejleszti a tökéletes beszédet. 37. Minden androgün egység szétválik, és kétnemű lesz.

 

33. EZTIX/1 LÁTVA A LHA-KIX/2, AKIK NEM TEREMTETTEK EMBEREKETIX/3, SÍRTAK, MONDVÁN:

34. „AZ AMÂNASA-KIX/4 BEMOCSKOLTÁK JÖVENDŐ LAKHELYEINKET. EZ KARMA. LAKJUNK A TÖBBIEKBEN. TANÍTSUK JOBBRA ŐKET, NEHOGY MÉG ROSSZABB LEGYEN.” EZT TETTÉK…

35. AZUTÁN MINDEN EMBER KAPOTT MANAS-T.IX/5 LÁTTÁK AZ ÉRTELEM-NÉLKÜLIEK BŰNÉT.

 

A szétválás azonban már megtörtént, mielőtt az isteni értelem sugara megvilágította addig szunnyadó elméjük sötétségét, és bűnbe estek. Azt mondhatjuk, öntudatlanul követtek el rosszat, amikor egy természetellenes jelenséget hoztak létre. Mégis, a többi hat ősi testvérfajhoz hasonlóan, még ez a hetedik, immár elfajzott faj is, amelynek az elkövetett bűn miatt ki kell várnia a maga idejét végső kifejlődéséhez, az utolsó napon szintén rálép a hét ösvény egyikére. Mert:

A bölcsekIX/6 őrzik a természet rendjének otthonát, titokban öltenek magukra tökéletes formákat.IX/7

Meg kell azonban néznünk, vajon a megrontott „állatok” olyanok voltak-e, amilyeneket a mai zoológia ismer.

A „Bűnbeesés” az ősi bölcsesség és a régi feljegyzések tanúsága szerint akkor történt, amikor Daksha – a korai harmadik faj embereinek és dolgainak testet öltött teremtője – eltávozott, hogy helyet adjon az emberiség azon részének, amely már „szétvált”. Az egyik Kommentár a következőképpen magyarázza a „Bűnbeesést” megelőző körülményeket:

Az ember negyedik fejlődésének kezdeti időszakában az emberi birodalom számos különböző irányba ágazott el. Az első emberi példányok külső formája nem volt egységes, mert az eszközöket [a tojásszerű, külső burkokat, amelyben a későbbi teljesen fizikai ember magzatként fejlődött] még megszilárdulásuk előtt hatalmas, ma már ismeretlen és a természet kezdeti próbálkozásai közé tartozó állatok dézsmálták meg. Az eredmény az lett, hogy közbeeső szörny-fajok, félig állat-, félig emberszerű lények keletkeztek. Mivel azonban ezek kudarcok voltak, nem élhettek sokáig, noha a „tojásból-szülött” fiak – akikben valójában nagyon gyenge volt még az elsődleges pszichikus erő ahhoz, hogy a fizikai természeten uralkodjanak – e lények számos nőstényét férfiként magukhoz vették, és újabb emberi szörnyeket nemzettek. Később az állatfajok és az emberfajok fokozatosan egyensúlyba kerültek, elkülönültek egymástól, és többé már nem párosodtak. Az ember nem teremtett többé, hanem nemzéssel szaporodott. De az ősi időkben nemcsak embereket, hanem állatokat is nemzett. Ezért igazat és bölcsen szóltak azok a Bölcsek, akik beszéltek olyan férfiakról, amelyeknek már nem akarattal nemzett utódaik voltak, hanem különböző állatokat és Dânava-kat [óriásokat] nemzettek más fajták nőstényeivel, és ezek az állatok [bizonyos értelemben] az [ember-férfiak] törvényes fiai voltak, akik később elutasították, hogy a néma teremtmények [törvényes] apáinak tekintsék őket. Látva ezt [a dolgok ilyen állását], [a harmadik és a negyedik] utolsó fajainak királyai és uralkodói a tiltás pecsétjét tették a bűnös közösülésre. Ez beavatkozás volt a karmába, és újat [karmát] hozott létre.IX/8 Ők [az Isteni Királyok] meddőséggel sújtották a bűnösöket. Elpusztították a vörös és kék fajokat.IX/9

Egy másik helyen ezt találjuk:

Még a későbbi időkben is kék és vörös arcú állat-emberek éltek, ezek nem tényleges [emberi és állati fajok közötti] közösülésből jöttek létre, hanem leszármazottak voltak.

Még másik bekezdés pedig megemlíti:

Vörös hajú, sötétbőrű, négy lábon járó emberek, akik lehajoltak és kiegyenesedtek [egyenesen álltak, majd újra kezükre ereszkedtek], akik úgy beszéltek, mint ősapáik, és úgy futottak a kezükön, mint óriástermetű ősanyáik.

Talán ezekben a fajtákban a Haeckel-követők ráismernek – ha nem is éppen a Homo primigeniusra, hanem – néhány alacsonyabb rendű törzsre, mint például az ausztráliai bennszülöttek néhány törzsére. De még ezek sem az emberszabású majmok leszármazottai, hanem emberi apáktól és fél-emberi anyáktól, pontosabban szólva emberi szörnyektől származnak – azoktól a „kudarcoktól”, amelyeket az első Kommentár említ. A valódi emberszabású majmok, Haeckel Catarrhini-ja és Platyrrhini-je, sokkal későbbiek, Atlantisz végső korszakából származnak. Az orángután, a gorilla, a csimpánz és a kutyafejű majom a legutolsók, és tisztán fizikai úton fejlődtek ki az alsórendű emberszabású emlősökből. Van bennük a tiszta emberi esszenciából egy szikra, de az ember ereiben viszont a majmok véréből egy csepp sem folyik.IX/10 Így szól az ősi Bölcsesség és az egyetemes hagyomány.

Megkérdezhetik: Hogyan történt a nemek szétválása? Higgyünk a régi zsidó mesében, az Ádám oldalbordájából teremtett Évában? Még egy ilyen hit is sokkal logikusabb és ésszerűbb, mint amikor az ember származását fenntartás nélkül a négykezű állathoz vezetjük vissza, mert az előbbi meseszerű formában egy ezoterikus igazságot rejt magában, míg az utóbbi csak azt a kívánságot leplezi, hogy az emberiségre ráerőltessen egy materialista képzelgést. A borda csontot jelent, és amikor azt olvassuk Mózes Könyvében, hogy Éva a bordából jött létre, ez csak annyit jelent, hogy a „csontos” faj egy korábbi fajból és fajokból keletkezett, amelyek „csont nélküliek” voltak. Ez széles körben ismert ezoterikus tanítás, szinte egyetemes, különböző formáiban. Egy tahiti hagyomány azt állítja, hogy az embert az Aræa-ból, a „vörös földből” teremtették. Taaroa, a teremtő erő, a fő isten, „hosszú évekre, több életre elaltatta az embert”. Ez faji periódusokat jelent, és egyben utalás az ember mentális álmára is, ahogyan máshol már bemutattuk. Ez idő alatt az istenség kivett egy Ivi-t (csontot) az emberből, és ebből lett az asszony.IX/11

Mindazonáltal, bármit is akarjon jelenteni az allegória, még ezoterikus jelentésében is megkívánja az ember isteni Építőjét – egy „Ősapát”. Hiszünk-e akkor ilyen „természetfölötti” lényekben? A válaszunk: Nem. Az okkultizmus soha nem hitt semmiben, legyen az élő vagy élettelen dolog, ami a természeten kívüli lenne. Nem vagyunk sem kozmolátorok, sem politeisták, hogy higgyünk az „Égi Emberben” és isteni emberekben, mert rendelkezünk a korok összegyűjtött tanúságtételével, amely minden lényeges pontban állandó bizonyítékkal szolgál, és igazol bennünket az Ősök Bölcsességében és az egyetemes hagyományban. Elvetjük viszont az olyan alaptalan és indokolatlan hagyományokat, amelyek a szabatos allegóriákból és szimbolizmusból nőttek ki, noha ezek esetleg elfogadásra találtak az exoterikus vallásokban. Azt azonban, amit az egybehangzó hagyomány megőrzött, csak a szándékosan vakok tagadhatják. Ezért tehát hiszünk a mieinktől eltérő fajú lényekben, akik régmúlt geológiai korokban éltek, hiszünk az éterikus fajokban, tehát a test nélküli (Arûpa) emberekben, akiknek formája nem szilárd halmazállapotú volt, hiszünk az óriásokban, akik megelőztek minket, törpéket. Hiszünk az isteni lények dinasztiáiban, a harmadik faj királyaiban és tanítóiban, akiknek a művészetéhez és tudományához képest a mi kis modern tudományunknak még annyi esélye sem lenne, mint az alapfokú számtani műveleteknek a geometria mellett.

Nem, semmiképpen sem hiszünk a természetfeletti, hanem csak az emberfeletti vagy inkább emberek közötti értelmekben. Könnyen meg tudjuk érteni, amikor egy művelt ember vonakodik attól, hogy egy osztályba sorolják a babonás és tudatlan emberrel, sőt, elfogadjuk a nagy igazságot, amit Renan fejezett ki, amikor a következőt mondja:

A természetfölötti olyanná vált, mint az eredendő bűn, egy szennyfolt, amelyet úgy látszik, mindenki szégyell, még azok a mélységesen vallásos személyek is, akik napjainkban elutasítják, hogy legalább a Biblia csodáit a maguk nyersességében elfogadják, és akik arra törekednek, hogy ezeket minimálisra lecsökkentsék, elrejtsék és eldugják a múlt legtávolabbi sarkaiban.IX/12

Renan „természetfölöttije” azonban a dogmához és annak holt betűjéhez tartozik. Semmi köze sincs a mögötte lévő szellemhez és a természetben fellelhető tények valóságához. Ha a teológia arra kér, hogy higgyük el, csak négy vagy ötezer évvel ezelőtt történt, hogy az emberek 900 évig vagy még tovább éltek, hogy az emberiség egy része, Izrael népeinek ellenségeit kivéve óriásokból és szörnyekből állt, akkor nem vagyunk hajlandók azt is elhinni, hogy ilyen dolgok a természetben csupán ötezer évvel ezelőtt léteztek. A természet ugyanis nem ugrásokkal fejlődik, a logika és a józan ész pedig – nem is szólva a geológiáról, az antropológiáról és az etnológiáról – jogosan tiltakozik az ilyen kijelentések ellen. De ha ugyanez a teológia, félretéve fantasztikus kronológiáját, azt állítaná, hogy ötmillió évvel ezelőtt az emberek 969 évig – Matuzsálem koráig – éltek, akkor ez ellen egy szavunk sem lehetne. Mert azokban az időkben az ember fizikai formája olyan volt a jelenlegi emberi testhez képest, mint egy megaloszaurusz egy közönséges gyíkhoz képest.

A természettudós még egy nehézségre felhívja a figyelmet. Az emberi nem az egyetlen, amely – bármennyire is egyenlőtlen fajai tekintetében – képes a különböző fajtákkal szaporodni. „Az emberi fajok között nincs szó kiválasztódásról” – mondja az antidarwinista, és ezt a megállapítást az evolucionisták sem tagadják. Ez az érv diadalmasan bizonyítja a faj különleges egységét. Hogyan állíthatja akkor az okkultizmus azt, hogy a negyedik fajhoz tartozó emberiség egy része egy másik – csak fél-emberi vagy éppen teljesen állati – faj nőstényeivel utódokat nemzett, és ebből az egyesülésből keletkező félvérek nemcsak szabadon szaporodtak, hanem a modern emberszabású majmok őseivé is váltak? Az ezoterikus tudomány erre azt feleli, hogy mindez a fizikai ember kialakulásának legelején történt. Azóta a természet megváltoztatta módszereit, és az ember állatokkal való fajtalankodása bűnének egyedüli eredménye a sterilitás.  Erre azonban még a mi időnkben is vannak bizonyítékok. A Titkos Tanítás szerint az emberiség különleges egységében még ma is léteznek kivételek. Még vannak, illetve néhány évvel ezelőtt még voltak azoknak a fél-állati törzseknek vagy fajoknak leszármazottaik, amelyek a távoli lemuriai vagy lemur-atlantiszi időkből származtak. Ezek a tasmánok (ma már kihaltak), az ausztrálok, az Andaman-szigetiek, stb. A tasmánok leszármazását szinte bizonyítja egy olyan tény, amely Darwint rendkívül meglepte, anélkül azonban, hogy bármit is tudott volna vele kezdeni. Ez a tény megérdemli, hogy megvizsgáljuk.

De Quatrefages és más természettudósok, akik a monogenézist* azzal a valódi ténnyel próbálják bizonyítani, hogy az emberiség minden faja tud kereszteződni egymással, kihagyták számításaikból a kivételeket, amelyek ebben az esetben egyáltalán nem erősítik meg a szabályt. Lehetséges, hogy az emberi kereszteződés általános gyakorlat a nemek szétválása óta, de ez nem akadályozza meg egy másik törvény érvényesülését, vagyis a két különböző emberfaj közötti meddőséget, ugyanúgy, mint két különböző állatfajta esetén, például azokban a ritka esetekben, amikor egy európai férfi leereszkedve társul választja magának egy bennszülött törzs nőjét, egy ilyen keveréktörzs tagját.IX/13 Darwin feljegyzett egy ilyen esetet egy tasmán törzsről, amelynek asszonyai hirtelen tömegesen meddők lettek nem sokkal az után, hogy európai gyarmatosítók érkeztek közéjük. A nagy természettudós ezt a tényt a táplálkozás, az életkörülmények, stb. megváltozásával próbálta magyarázni, de végül is lemondott a rejtély megfejtéséről. Az okkultista számára ez teljesen egyértelmű. A meddőséget az európaiak és a tasmán nők közötti úgynevezett „kereszteződés” okozta, amelyet az európaiak egy olyan faj képviselőivel végeztek, amelynek ősanyja egy „lélektelen”IX/14 és elme nélküli szörny, ősapja pedig egy valódi ember, bár még mindig elme nélküli ember volt. Ez pedig nemcsak egy fiziológiai törvény következménye, hanem a karmikus fejlődés parancsa is, amely tiltja az abnormális faj további fennmaradását. A tudomány fenti megállapítások egyikét sem kész még elhinni, de idővel majd kénytelen lesz elfogadni azokat. Az ezoterikus filozófia – ne felejtsük el – csak kitölti a tudomány által hagyott hézagokat, és kijavítja annak téves premisszáit.

Viszont ebben a konkrét esetben a geológia, sőt a botanika és a zoológia is támogatja az ezoterikus tanításokat. Számos geológus mutatott rá arra, hogy az archaikus faunával és flórával együtt élő ausztráliai bennszülötteknek rendkívüli ősiségből kell származniuk. Ennek a titokzatos fajnak az egész környezete, amelynek az eredetéről hallgat az etnológia, bizonyíték az ezoterikus álláspont igazságára. Ahogyan Jukes mondja:

Nagyon érdekes tény, hogy nemcsak ezek az erszényes állatok [az Oxfordshire Stone-field Slates-ben talált emlősök], hanem több kagyló – például a trigóniák, sőt az oolitos kövekben talált növényi fosszíliák némelyike is – sokkal inkább hasonlít az Ausztráliában jelenleg élő példányokhoz, mint a Föld bármely más tájának élő formáihoz. Ezt azzal a feltevéssel lehetne magyarázni, hogy az oolitikus [jura] korszak óta Ausztráliában kevesebb változás történt, mint máshol, és hogy az ausztrál flóra és fauna ennek folytán őriz valamennyit az oolitos típusból, míg ugyanakkor a Föld más részein ezt a típust teljesen kiszorították és felváltották más típusok. [!!]IX/15

Nos, miért történt kevesebb változás Ausztráliában, mint máshol? Mi egy ilyen „hátráltatási átok” létezésének az oka? Egyszerűen az, hogy a környező természet egyforma tempóban fejlődik az érintett emberfajjal. A megfelelések irányítanak minden területen. A jelenlegi bennszülött törzsek egy részének az ősei azoknak a késői lemúriaiaknak a maradékai voltak, akik a fő kontinens elmerülésekor megmenekültek a társaikat érő pusztulástól. Ez egy nagyon alacsonyrendű alfaj, amelyet eredetileg olyan állatok és szörnyek nemzettek, amiknek már a kövületei is több ezer méterrel a tengerfenék alatt pihennek, a népük pedig azóta is olyan környezetben él, amely erősen ki van téve a hátráltatás törvényének. Ausztrália az egyik legrégibb, a vizek fölé emelkedő szárazföld, és az öregkor elbutulási állapotában van „szűz talaja” ellenére. Új formákat már nem tud teremteni, ha csak új és friss fajok, a mesterséges földművelés és állattenyésztés nem segítenek neki.

Térjünk vissza azonban még egyszer a harmadik faj, az izzadság-szülték, a tojásból-keltek és az androgünök történetéhez. Ez a faj korai kezdeteiben szinte nem nélküli volt, majd kétneművé, vagyis androgünné vált, természetesen nagyon fokozatosan. Az első átalakulástól az utolsóig tartó átmenethez számtalan generációra volt szükség, amely során az egyszerű sejtből, amely a legkorábbi szülőtől (ami a kettő az egyben) származott, először fejlődött ki egy kétnemű lény. Majd pedig ez a sejt szabályos tojássá vált, amelyből egy egynemű lény kelt ki. A harmadik fajhoz tartozó emberiség a legtitokzatosabb az eddig megjelent öt faj között. A két különböző nem létrejöttének „hogyanja” itt természetesen csak nagyon homályosan szerepelhet, mert ennek magyarázata embriológust és specialistát kíván, a jelenlegi munka pedig csak a folyamat halvány körvonalait ismerteti. Annyi mindenesetre nyilvánvaló, hogy a harmadik fajhoz tartozó emberiség egyedei még a születés előtti burkokban vagy tojásokbanIX/16 kezdtek szétválni, és azokból kifejezetten fiú és lány csecsemők kibújni, korszakokkal kezdeti őseik megjelenése után. Ahogyan pedig az idő pergette geológiai korszakait, az újszülött alfajok kezdték elveszíteni a születéskori képességeiket. A harmadik faj negyedik alfajának vége felé, az újszülött már nem tudott azonnal járni, amint kiszabadult a burokból, az ötödik alfaj vége felé pedig az emberiség már ugyanolyan körülmények között született, ugyanolyan folyamat során, mint a mi történelmi generációink. Ehhez természetesen millió évekre volt szükség. Az olvasó már megismerkedett a megközelítő számokkal, legalább is az exoterikus számításokéval.IX/17

Most közeledünk a fajok fejlődésének fordulópontjához. Lássuk, mit mond az okkult filozófia a beszéd eredetéről.

 

36. A NEGYEDIK FAJ KIFEJLESZTETTE A BESZÉDET.

 

A Kommentárok elmagyarázzák, hogy az első faj – az éterikus vagy asztrális Jóga Fiai, akiket „ön-szültéknek” is neveznek – a mi felfogásunk szerint néma volt, mert a földi síkon nem rendelkezett elmével. A második faj egy „hang-nyelvet” beszélt, azaz énekszerű, csak magánhangzókból álló hangokat adott ki. A harmadik faj kezdetben kifejlesztett egyfajta nyelvet, amely a természet különböző hangjainak kissé tökéletesített változata volt. Ez a beszéd többek között az óriási rovarok valamint az első állatok hangját utánozta, noha az utóbbiak szinte még alig születtek meg az „izzadság-szülték”, vagyis a korai harmadik faj napjaiban. Ennek másik felében, amikor az „izzadság-szülték” létrehozták a „tojásból-kelteket”, a középső harmadik fajt, és amikor ezek már nem androgün lényekként „keltek ki a tojásból” – az olvasó bizonyára megbocsátja a nevetséges kifejezést, amit a mai kor emberi lényeire alkalmazunk –, hanem külön férfiakká és nőkké kezdtek kifejlődni, és amikor ugyanez a fejlődési törvény oda vezette őket, hogy fajtájukat szexuális módon szaporítsák. Ez olyan tevékenység volt, ami arra kényszerítette a teremtő isteneket a karma törvénye által, hogy az elme nélküli emberben öltsenek testet. Csak ezután fejlődött ki a beszéd, ami azonban akkor még alig volt több próbálkozásnál. Abban az időben az egész emberi faj „egy nyelvű és egy beszédű” volt. A harmadik fajIX/18 két utolsó alfaja már városokat épített, és messze földön elvetette a civilizáció első magvait Isteni TanítóiIX/19 és saját, már felébredt elméjük segítségével. Ne felejtse el az olvasó azt sem, ahogyan a hét faj mindegyike négy korszakra oszlik – az arany-, az ezüst-, a bronz- és a vaskorszakra –, ugyanez igaz a fajok legkisebb osztályaira is. A beszéd tehát – az okkult tanítás szerint – a következő sorrendben fejlődött ki:

I. Egyszótagú nyelv: Ez volt a harmadik gyökérfaj vége felé az első, nagyjából teljesen kifejlődött emberi lények, az „aranyszínűek”, a sárga-arcbőrűek nyelve, miután már szétváltak nemekre, elméjük pedig teljesen felébredt. Ezt megelőzően a kommunikációjuk úgy történt, amit ma „gondolatátvitelnek” nevezünk, bár az „Akarat és Jóga Fiainak” nevezett faj – az első, amelyben a „Bölcsesség Fiai” testet öltöttek – kivételével a kialakulóban lévő fizikai emberben a gondolkodás csak nagyon kevéssé volt kifejlődve, és soha nem is szállt az alacsony földi sík fölé. Fizikai testük a Földhöz tartozott, monádjaik pedig teljesen egy magasabb síkon maradtak. A beszédet nem is lehetett jól kifejleszteni addig, amíg meg nem szerezték és ki nem fejlesztették gondolkodási képességeiket. Ez az egyszótagú beszéd volt az úgymond magánhangzós őse azoknak a kemény mássalhangzókkal kevert egyszótagú nyelveknek, amelyeket még most is beszélnek az antropológusok által ismert sárga fajok.IX/20

II. Agglutináló nyelv: Ezekből a nyelvi jellegzetességekből fejlődtek ki az agglutináló nyelvek, amelyeket egyes atlantiszi fajok beszéltek, míg a negyedik fajhoz tartozó más ősi csoportok megőrizték anyanyelvüket. Mivel pedig a nyelveknek is megvan a maguk ciklikus fejlődése, gyermekkoruk, tisztaságuk, kifejlődésük, anyagba bukásuk, keveredésük más nyelvekkel, érett koruk, hanyatlásuk és végül haláluk,IX/21 ugyanígy a legcivilizáltabb atlantiszi fajok ősi nyelve – amelyet a régi szanszkrit művekben Râkshasî Bhâshâ-nak neveznek – is pusztulni kezdett, és csaknem kihalt. Míg a negyedik faj „színe-java” egyre erőteljesebben tört a fizikai és értelmi fejlődés csúcsa felé, örökül hagyva a megszülető ötödik (árja) faj számára a ragozó, magasan fejlett nyelveket, addig az agglutináló nyelvek elsorvadtak, és csak töredékes, elavult nyelvjárásként maradtak fenn, elszórva és szinte kizárólag Amerika őslakos törzseire korlátozódva.

III. Ragozó nyelv. Az ötödik faj első nyelve, ami jelenleg a beavatottak misztérium-nyelve, a szanszkrit eredője volt, amelyet nagyon tévesen a görög nyelv „nővérének” hívnak, pedig inkább az anyja. A „szemita” nyelvek azoknak az első fonetikus romlott alakoknak az elkorcsosult leszármazottai, amelyen a korai szanszkritok idősebb gyermekei beszéltek. Az okkult tanítás nem ismeri el az árjákra és szemitákra való felosztást, és még a turánit is elfogadja bizonyos fenntartással. A szemiták, de különösen az arabok késői árják, akik szellemileg elsatnyultak, anyagiságban pedig tökéletesedtek. Hozzájuk tartoznak a zsidók és az arabok valamennyien. Az előbbiek az indiai Chandâlas-ból származó törzs, a kiközösítettek, sokan közülük egykori brahmana-k voltak, amely Kaldeában, Scinde-ben és Aria-ban (Irán) keresett menedéket, és valóban atyjuktól, A-Bram-tól (Nem-Brahmana) származtak körülbelül i.e. 8.000-ből. Az arabok azoknak az árjáknak a leszármazottai, akik nem akartak Indiába menni a nemzetek szétszóródása idején, hanem annak határvidékén, Afganisztánban és KabulbanIX/22 valamint az Oxus mentén maradtak, míg más társaik behatoltak és elárasztották Arábiát. Mindez pedig akkor történt, amikor Afrika már felemelkedett kontinensként.

Kísérjük azonban tovább – amennyire a hely korlátozottsága megengedi – a mai, valóban emberi fajok fokozatos kifejlődését. Az emberszabású majmok eredetét pedig bizonyos alfajok hirtelen megakadt fejlődésében, ezeknek a tisztán állati vonal irányába való, mesterséges kereszteződéssel történő kikényszerített és erőszakos kitérésében kell keresnünk. Ez a folyamat valójában analóg a keresztezéssel, amit mostanában tanultunk meg a növényi és az állati birodalomban alkalmazni.

Ezekben a vörös hajú, szőrrel borított szörnyekben, az ember és az állat közötti természetellenes kapcsolat gyümölcsében, a „Bölcsesség Urai” – ahogyan látjuk – nem öltöttek testet. Így a természetellenes fajkeresztezés – a természetellenes „szexuális kiválasztódás” – eredményeként bekövetkező átalakulások hosszú sorozatán keresztül idővel az emberiség legalsóbb rendű fajtájának kialakulása megtörtént. Míg a további állatokkal való fajtalankodás és azok gyümölcsének első állati törekvése a szaporodásra egy olyan fajt nemzett, amely korszakokkal később a mai emlős majmokká fejlődött.IX/23

Ami pedig a nemek szétválását illeti, ez nem hirtelen történt, ahogyan gondolnánk. A természet lassan halad előre, bármilyen területről is legyen szó.

 

37. AZ EGYIX/24 KETTŐVÉ VÁLT; AHOGYAN MINDEN ÉLŐ ÉS CSÚSZÓ-MÁSZÓ, AMELY MÉG EGY VOLT: ÓRIÁS HALAK, MADARAK ÉS KAGYLÓFEJŰ KÍGYÓK.

 

Ez nyilvánvalóan az úgynevezett kétéltűek korára vonatkozik, amely során a tudomány lehetetlennek tartja az ember létezését! De mit tudhattak az ősiek az özönvíz előtti, történelemelőtti állatokról és szörnyekről? Mindazonáltal a Kommentárok VI. Könyvében találunk egy részt, amely szabadon fordítva ezt mondja:

Amikor a harmadik szétvált és bűnbe esett azzal, hogy ember-állatokat nemzett, akkor ezek [az állatok] vérengzőkké váltak, az emberek és állatok pedig egymást kezdték pusztítani. Addig nem volt bűn, nem volt gyilkolás. Azután [a szétválás után] a Satya [Yuga] véget ért. Az örök tavaszból folytonos változássá vált, az évszakok pedig egymást követték. A hideg arra kényszerítette az embereket, hogy menedéket építsenek, és ruházatot készítsenek. Ekkor az emberek a felsőbb Atyákhoz [a magasabb istenekhez vagy angyalokhoz] folyamodtak. A nâgák Nirmânakâya-i, a bölcs Kígyók és a Fénysárkányok, a Megvilágosultak [a Buddhák] előfutárai eljöttek. Isteni királyok szálltak alá, és tanították az embereket tudományra és művészetekre, mert az ember már nem élhetett tovább az első földön [Âdi-Varsha-n, az első fajok Édenén], amely átváltozott egy fehér fagyott holttestté.

Ez a szöveg rendkívül sokatmondó. Majd látni fogjuk, mi minden következik ebből a rövid kijelentésből. Egyesek úgy vélhetik, hogy több van benne, mint amennyi első pillantásra nyilvánvaló.

 

Édenek, kígyók és sárkányok

 

Honnan ered az „Éden” fogalom gondolata és valódi jelentése? A keresztények azt az álláspontot képviselik, hogy az Édenkert a szent Paradicsom, az a hely, amelyet Ádám és Éva bűnükkel meggyaláztak. Az okkultista tagadja ezt a holtbetűs értelmezést, és az ellenkezőjét bizonyítja. Ahhoz viszont nem szükséges hinni a Bibliában, és abban isteni kinyilatkoztatást látni, hogy elmondhassuk, ez az ősi könyv – ezoterikusan olvasva – ugyanazokon az egyetemes hagyományokon alapul, mint a többi ősi szentírás. Azt, hogy az Éden mi volt, az Isis Unveiled-ben már részben bemutattuk, ahol a következőket mondtuk:

Az Édenkert, mint helyszín, egyáltalán nem mítosz, a történelem azon tájékozódási pontjai közé tartozik, amelyek időnként elárulják a tanulmányozónak, hogy a Biblia nem pusztán allegória. „Eden, vagy a héber ןדע־ןג Gan-Eden jelentése a Díszkert vagy Édenkert, annak az országnak az ősi neve, amelyet az Eufrátesz és mellékfolyói öntöznek Ázsiától és Örményországtól kezdve a Vörös-tengerig.”IX/25 A kaldeai „Számok Könyvében” ennek helyét számjegyek határozzák meg, a St. Germain gróf által ránk hagyott rejtjeles rózsakeresztes kézirat pedig részletesen leírja azt. Az asszír Táblákban Gan-duniyas-nak nevezik. Mózes Könyvében םיהלא Elohim ezt mondja: „íme, az ember olyan lett, mint egy közülünk”. Az Elohim szót egyik értelmében isteneknek vagy erőknek lehet fordítani, másik értelme Aleim, vagyis olyan papok, hierofántok, akiket beavattak a világ jó és rossz dolgaiba. Volt ugyanis egy Aleim-nek nevezett papi rend, amelynek vezetőjét vagy a fő hierofántot Java-Aleim-nek nevezték. Egy Ádám vagy ember ahelyett, hogy neofitává vált volna, és fokozatosan szerezte volna meg az ezoterikus tudását szabályos beavatáson keresztül, intuíciós képességeit használta, és a kígyó – az asszony és az anyag – ösztönzésére törvénytelen módon megkóstolta a Tudás fájának gyümölcsét, az ezoterikus, vagy titkos tanítást. Herkulesnek, vagy Mel-karth-nak, az „Éden Urának” papjai mind „bőrruhát” viseltek. A szöveg így szól: „És Java-Aleim Ádám és felesége számára דוצתונתב-t Chitonuth our-t készített”. Az első héber szó a Chiton a görög Χιτών, (Khiton). A szlávok átvették a Bibliából ezt a szót, és náluk kabátot, felsőruhát jelent.

Bár az ezoterikus igazságnak ugyanazt a lényegét tartalmazza, mint minden más korai kozmogónia, a héber szentírás mégis magán hordja a kettős eredet jeleit. Mózes Könyve tisztán egy visszaemlékezés a babiloni fogságra. Az eredeti szövegből a helyek, emberek, sőt a tárgyak neveit is vissza lehet vezetni a kaldeaiakhoz és az akkádokhoz, akik az előbbiek ősei és árja tanítói voltak. Sokan kétségbe vonják, hogy Kaldea, Babilon és Asszíria akkád törzsei bármilyen módon is rokonságban lettek volna Hindusztán brahmanáival, de több bizonyíték szól mellette, mint ellene. A szemitákat vagy asszírokat talán turániaknak kellett volna hívni, a mongolokat pedig szkítáknak kellett volna elnevezni. De ha az akkádok valaha is léteztek, és nemcsak néhány filológus és etnológus fantáziájában éltek, akkor ez a nép semmiképpen sem lehetett turáni törzs, ahogyan ezt egyes asszírólógusok megpróbálják elhitetni velünk. Az akkádok egész egyszerűen az emberiség bölcsőjéből, Indiából származó kivándorlók voltak, akik Kis-Ázsia felé igyekeztek, papi vezetőik azonban megálltak útjukban, hogy civilizáljanak és beavassanak egy barbár népet. Halévy bebizonyította, hogy a turáni rögeszme tévedés az akkád néppel kapcsolatban, más tudósok pedig megállapították, hogy a babiloni civilizáció nem is a helyszínen született, és nem is ott fejlődött ki. Ezt a civilizációt Indiából hozták be, akik pedig hozták, brahmáni hinduk voltak.IX/26

Most pedig, tíz évvel azután, hogy ezeket leírtuk, igazol bennünket Sayce professzor, aki első Hibbert-előadásában azt mondja, hogy Eridu babiloni város kultúráját „idegen földről hozták be”. Ez a kultúra Indiából jött.

A szemiták teológiájuk nagy részét a nem-szemita akkádoktól vagy ős-kaldeaiaktól kölcsönözték, akiknek a helyét elfoglalták, és akiknek helyi vallásgyakorlatait nem akarták és nem is tudták kiirtani. Így tehát hosszú korszakok folyamán a két faj, a szemita és az akkád egymás mellett élt, felfogásuk és istentiszteletük észrevétlenül egymásba olvadt.

Sayce professzor itt az akkádokat „nem-szemitáknak” nevezi, mint ahogyan mi is ezt bizonygattuk az Isis Unveiled-ben, így most újabb megerősítést kaptunk. Igazunk van abban is, amit mindig is hangoztattunk, hogy a zsidó bibliai elbeszélés történelmi tények összeszerkesztése, amelyet más népek történelméből átvéve zsidó köntösbe öltöztettek – Mózes Könyvét kivéve, ami tiszta és egyszerű ezotéria. A tudománynak pedig valójában az Euxine-től Kasmírig és még azon túl kell keresnie az emberiség és Ad-ah fiainak bölcsőjét – vagy legalábbis a fő bölcsők egyikét – különösen a későbbi időkben, amikor az Eufrátesz mentén lévő Ed-en Kertje az asztrológusok és mágusok, az Aleim iskolájává vált.

Ez az „iskola” és ez az Éden azonban az ötödik fajhoz tartozik, és csak halvány visszaemlékezés az Âdi-Varsha-ra, az ősi harmadik fajra. Mi az Eden szó etimológiai jelentése? Görögül ez ήδονή, ami „érzékiséget” jelent. Ebben az aspektusban nem több, mint a görögök Olimpusza, Indra Mennyországa, Svarga a Meru hegyén, vagy akár a hurikkal teli paradicsom, amelyet Mohamed ígért az igazhitűeknek. Édenkert sohasem volt a zsidók sajátossága, mert Kínában – amelyről nehezen tételezhető fel, hogy i.e. 2000 évvel bármit is tudott a zsidókról – szintén volt egy ilyen ősi kert Közép-Ázsiában, amelyben a „Bölcsesség Sárkányai”, vagyis a beavatottak éltek. Klaproth szerint pedig a Foê-kouê-kiIX/27 könyvében van egy képírásos térkép – amelyet egy japán enciklopédiából másoltak ki –, ami a „Bölcsesség Kertjét” a Pamír-fennsíkra helyezi, a Himalája hegyláncainak legmagasabb csúcsai közé. A leírás szerint ez Közép-Ázsia csúcspontja, a négy folyó pedig – az Oxus, az Indus, a Gangesz és a Silo – egy közös forrásból, a „Sárkányok Tavából” ered.

Ez azonban nem az ember eredetének Édenkertje, és nem is a kabbalista Éden. Az előző ugyanis – Eden Illa-ah – egyik értelmében Bölcsességet jelent, a Nirvánához hasonló állapotot, az Üdvösség Paradicsomát, egy másik értelmében pedig magára az értelmes emberre utal, az Éden hordozójára, akiben a jó és a rossz Tudásának fája áll, az ember pedig ennek ismerője.

Renan és Barthélemy St. Hilaire „a legszilárdabb elemzésekre” alapozva lehetetlennek gondolják a továbbiakban kétségbe vonni, hogy az emberiség bölcsője „a Timaus térségében” volt. Végül a Journal AsiatiqueIX/28 arra a következtetésre jut, hogy:

Az emberi faj valamennyi hagyománya, amelyek az ősi családokat a közös szülőföldre vezetik vissza, azt mutatja, hogy ezek a törzsek azon országok körül csoportosultak, ahová a zsidó hagyomány az Édenkertet helyezi, és ahol az árják [zoroasztriánusok] az Airyana Vaêjô-t vagy Merut[?] helyezték. Ezeket a helyeket északon az Aral-tó országai, délen pedig a Baltistan vagy Kis-Tibet fogják körül. Minden arra mutat, hogy az ősi emberiség lakhelyét itt kell keresnünk.

Ez az „ősi emberiség” már az ötödik fajában élt, amikor a „Négytorkú Sárkány” – a ma már csak nyomaiban található tó – a „Bölcsesség Fiainak”, a harmadik faj első elme-szülte fiainak a lakhelye volt. Az emberiségnek nem ez volt az egyetlen és nem is az első bölcsője, bár az első gondolkodó isteni ember bölcsőjének valóban a másolata volt. Ez volt a Paradesha, az első szanszkritül beszélő nép hegyvidéke, a görögök Hedone-je, a gyönyör országa, viszont nem ez volt a kaldeaiak „Érzékiség lugasa”, mert ez utóbbi csak annak csupán emléke volt, és nem is itt történt az „ember bűnbeesése” a „szétválás” után. A zsidók Édenje a kaldeai másolat másolata volt.

Azt, hogy az ember nemzésbe bukása a tudomány által mezozoikus kornak nevezett időszak legelején történt, vagyis a hüllők korában, a kígyóra vonatkozó kifejezésmód teszi nyilvánvalóvá, amelynek természetét a Zohar magyarázza meg. A kérdés nem az, hogy Éva esete a kísértő hüllővel allegorikus vagy szó szerinti-e, mert abban senki sem kételkedhet, hogy allegóriáról van szó, hanem az, hogy bemutassuk, mennyire ősi ez a szimbólum, és azt is, hogy ez nem zsidó, hanem egyetemes elképzelés volt.

Nos, a Zohar-ban találunk egy nagyon furcsa kijelentést, amely nevetséges abszurditásával szándékosan vidám kacagásra készteti az olvasót. A Zohar azt mondja, hogy Shamael, a feltételezett Sátán által Éva elcsábítására felhasznált kígyó egyfajta „repülő teve”καμηλόμορφονIX/29 – volt.

Egy „repülő teve” valóban túl sok még a legliberálisabb Royal Society tag számára is. Mindazonáltal a Zohar-nak – amelytől aligha lehet elvárni, hogy Cuvier szakkifejezéseit használja – igaza volt leírásában, egy régi zoroasztriánus kéziratban ugyanis az Aschmogh elnevezést találjuk, amelyről az Avesta azt állítja, hogy a Bűnbeesés után elvesztette természetét és nevét, és egy tevenyakú hatalmas kígyóként írja le.

Salverte azt állítja, hogy:

Nincsenek szárnyas kígyók, sem valódi sárkányok… A sáskákat a görögök még ma is szárnyas kígyóknak nevezik, és ez a metafora hozhatott létre számos, a szárnyas kígyók létezéséről szóló elbeszélést.IX/30

Jelenleg valóban nincsenek, de ez nem ok arra, hogy ne létezhettek volna a mezozoikumban. Cuvier pedig, aki rekonstruálta a csontvázukat, tanú a „repülő tevékre”. A nagy természettudós – miután megtalálta bizonyos gyíkok egyszerű kövületeit – ma már ezt írja:

Ha a hidrák és más szörnyek létezését – amelyeket annyit emlegetnek a középkori történészek – bármi is bizonyíthatja, az kétségtelenül a Plesiosaurus.IX/31

Nem tudunk róla, hogy Cuvier további mea culpaként mondott-e még valamit, mindenesetre el tudjuk képzelni zavarát a régiek igazmondásával szembeni saját rágalmai miatt, amikor Németországban megtalálták a 26 méter hosszú pterodactilust, egy repülő gyíkot, amelynek hüllőtestéhez hatalmas szárnyak kapcsolódtak. Ezt a kövületet őshüllőként írják le, amely első végtagjainak kisujja annyira meghosszabbodott, hogy azon hosszú hártyás szárnyak voltak. Így tehát a Zohar „repülő tevéje” igazolást nyert. Persze, hiszen a hosszúnyakú plesiosaurus és a hártyás szárnyú pterodactilus, vagy még inkább a mosasaurus elegendő tudományos valószínűséget jelent egy „repülő teve” vagy egy hosszúnyakú sárkány létezésére. A philadelphiai Cope professzor bebizonyította, hogy a mészkőben talált mosasaurus kövülete egy ilyesféle szárnyas kígyó volt. A hátgerincében olyan jellegzetességek vannak, amelyek inkább a kígyófélékkel, mint a gyíkfélékkel mutatnak rokonságot.

És most lássuk a fő kérdést. Jól ismert, hogy az ókor tudományai és művészetei közé soha nem tartozott sem a paleográfia, sem pedig az őslénytan, és nem is volt meg a maguk Cuvier-je. Mégis, a babiloni cseréptáblákon, és különösen régi kínai és japán rajzokon, a legrégibb pagodákon és emlékműveken, továbbá a pekingi Császári Könyvtárban sok utazó látta és felismerte a változatos formájú kínai sárkányokban a plesiosaurusok és a pterodactilusok tökéletes ábrázolásait.IX/32 Továbbá a Bibliában is beszélnek a próféták a szárnyas tüzes kígyókról,IX/33 Jób pedig megemlíti a Leviatánt.IX/34 Ezzel kapcsolatban természetszerűleg felmerülnek a következő kérdések:

I. Honnan tudhattak a régi nemzetek bármit is a karbon kori és mezozoikumi kihalt szörnyekről, hogyan ábrázolhatták és írhatták le azokat szájhagyomány útján és képekben, hacsak vagy maguk nem látták ezeket a szörnyeket, vagy nem rendelkeztek volna leírásukkal a hagyományaikban? Az ilyen leírásoknak pedig előfeltétele az élő és értelmes szemtanú.

II. Ha pedig megengedjük ilyen szemtanúk létezését (hacsak el nem fogadjuk a múltba néző tisztánlátást), akkor miért nem lehet az emberiség és az első őskori ember legkorábbi megjelenése a harmadkor közepe előtti? Nem szabad elfelejtenünk, hogy a legtöbb tudós tagadja, hogy az ember a negyedkor előtt megjelent, és így teljesen kizárja őt a kainozoikumból. Pedig itt olyan kihalt állatfajták voltak, amelyek évmilliókkal ezelőtt eltűntek a Föld színéről, és amelyeket ismertek, és le is írtak olyan népek, amelyeknek civilizációja – azt mondják – alig néhány ezer évvel ezelőtt kezdődött el. Hogyan lehetséges ez? Nyilvánvalóan vagy a mezozoikumot kellene átcsúsztatni a negyedkorba, vagy pedig az embert kell a pterodactilus és a plesiosaurus kortársává tenni.

Abból, hogy az okkultisták az Ősi Bölcsességben és tudományban hisznek, és kiállnak mellette még akkor is, ha a Zohar fordításában a szárnyas gyíkot „repülő tevének” nevezik, még nem következik az, hogy ilyen könnyen elhiszünk minden történetet, amelyeket a középkorban terjesztettek az ilyen sárkányokról. A pterodactilusok és a plesiosaurusok kihaltak a harmadik faj nagy részével együtt. Amikor tehát a római katolikus írók komolyan arra kérnek, hogy higgyük el Christopher Scherer és Kircher atya dajkameséit arról, hogy a saját szemükkel láttak 1619-ben és 1669-ben élő tüzes és repülő sárkányokat, akkor engedjék meg nekünk, hogy állításaikat vagy álmoknak, vagy füllentésnek tekintsük.IX/35 A Petrarca által elmesélt azon történetet sem kell másnak tekintenünk, mint „költői szabadságnak”, hogy amikor egy napon Laurával az erdőben egy barlang mellett sétált, állítólag egy sárkányra bukkant, amelyet a tőrjével ledöfött és megölt, így mentve meg a szíve hölgyét attól, hogy a szörnyeteg felfalja.IX/36 Készségesen elhinnénk Petrarca történetét, ha Atlantisz korában élt volna, amikor ilyen vízözön előtti szörnyek még létezhettek. Jelenlegi korunkban azonban tagadjuk ezek létezését. A tengeri kígyó egy dolog, a sárkány pedig teljesen más dolog. Az előbbi létezését a többség tagadja, mert az óceánok nagy mélységeiben él, rendkívül ritka, és csak akkor emelkedik a felszínre, ha valami – talán az éhség – erre kényszeríti. Így láthatatlan maradva bár létezhet, mégis tagadják. De ha volna olyan dolog, mint a fent leírt sárkány, hogyan kerülhette volna el a felfedezést? Ez a teremtmény a legkorábbi ötödik faj kortársa volt, és ma már nem létezik.

Az olvasó azt kérdezheti, miért beszélünk egyáltalán sárkányokról? Azt feleljük: először is azért, mert ilyen állatok ismerete az emberi faj mérhetetlen ősiségének egyik bizonysága, másodszor pedig azért, hogy megmutassuk a különbséget, ami a „sárkány”, „Nâga” és „Kígyó” valódi zoológiai jelentése és ezek szimbolikusan használt képletes jelentése között van. Az avatatlan olvasó, aki semmit nem tud a misztériumnyelvről, valószínűleg – valahányszor az említett szavakkal találkozik – szó szerint fogadja el azokat. Ebből származnak az összetévesztések és az igazságtalan rágalmak. Elegendő lesz néhány példát bemutatni.

„De a kígyó is”? Persze, de mi is volt a kígyó természete? A misztikusok Mózes Könyve kígyójában intuitíve egy állati jelképet és magas szintű spirituális esszenciát látnak: egy kozmikus, rendkívül értelmes erőt, egy „hatalmas hulló csillagot”, egy szellemet, amely egyszerre mennyei, légi és földi és amelynek „hatása körüljárja a Földet” (qui circumambulat terram), ahogyan De Mirville,IX/37 a holtbetűk egyik keresztény fanatikusa mondja, és amely „olyan fizikai jelképben nyilvánul meg, ami a legjobban megfelelt erkölcsi és értelmi gyűrűinek” – vagyis kígyószerű formában.

De mit fognak a keresztények kezdeni a rézkígyóval, az „Isteni Gyógyítóval”, ha a kígyót a ravaszság és a gonoszság jelképének, magának a „Gonosznak” kell tekinteni? Hogyan lehet valaha is a határvonalat meghúzni, amikor azt önkényesen, szektás teológiai szellemben fektetik le? Mert ha a római egyház azt tanítja híveinek, hogy Merkur és Æsculapius, vagy Asclepios – akik valójában egyet jelentenek – „ördögök és az ördög fiai”, és ha az utóbbinak pálcája és kígyója az „ördög pálcája”, minek tekintsük akkor Mózes rézkígyóját? Minden tudós számára ismert, hogy a pogány „pálca” és a zsidó „kígyó” ugyanaz, vagyis a Merkúrnak, Apollo-Python fiának kaduceusa (kígyós botja). Könnyű megérteni, miért választottak a zsidók kígyóformát a „kísértő” számára. Ennek pusztán fiziológiai és fallikus oka volt, bármennyire is erőlködik álokoskodással a római katolikus egyház, hogy egy másik jelentést adjon annak, ami nyilvánvaló mindazok számára, akik jól ismerik a misztériumnyelvet, és akik a héber tekercseket számértékeik alapján olvassák. Az okkultisták tudják, hogy a kígyó, a Nâga és a sárkány mindegyike hétszeres jelentésű, és hogy például a Nap a gnosztikusok két ellentétes fényének és a két kígyójának, a jónak és a rossznak csillagászati és kozmikus jelképe volt. Azt is tudják, hogy – amikor általánosítanak – mind a tudomány, mind a teológia következtetései a legképtelenebb végleteket mutatják. Amikor ugyanis a tudomány azt mondja, hogy ha rendelkezni szeretnénk valamennyi későbbi vallásos dogma kulcsával, elegendő a kígyók legendáját visszavezetni eredeti forrásához, a csillagászati legendához, és komolyan elgondolkozni azon, hogy a Nap a Python legyőzője, és az állatövben az égi Szűz visszaszorítja a mindent felfaló sárkányt, akkor könnyen megértjük, hogy a szerző nem az általánosból indul ki, hanem félszemmel a keresztény vallásra és a Jelenések Könyvére sandít. Ezt nevezzük az egyik végletnek. A másikat akkor látjuk, amikor a teológia a Tridenti Zsinat híres határozatát megismételve arról próbálja meggyőzni a tömegeket, hogy:

Az ember felett bűnbeesésétől kezdve egészen megkeresztelése órájáig az ördögnek teljes hatalma van, és jogosan birtokolja őt diabolum dominium et potestatem super homimes habere et jure eos possidere.IX/38

Erre az okkult filozófia azt feleli: Bizonyítsák be először az Ördög, mint entitás létezését, akkor talán majd hiszünk ilyen veleszületett birtoklásban. Az emberi természet nagyon kismértékű megfigyelése és ismerete elég lehet ahhoz, hogy e teológiai dogma tévességét bebizonyítsa. Ha a Sátánnak bármilyen valóságossága lenne akár a tárgyiasult vagy akár a tárgyiasulatlan világban (egyházi értelemben), akkor éppen a szegény ördög lenne az, akit a bűnösök – tehát az emberiség nagy része – szüntelenül gyötörnének és hatalmukba kerítenének. Az emberiség és különösen a papság – akiket a gőgös, gátlástalan és türelmetlen római egyház vezet – találta ki, hozta világra, és nevelte fel gondosan a Gonoszt. De ezzel már eltértünk a témától.

Az egész gondolkodó világnak azt veti szemére az Egyház, hogy imádta a kígyót.

Az egész emberiség tömjénezte vagy megkövezte a kígyót. A Zend-ek ugyanúgy beszélnek róla, mint a Királyok Könyve és a Védák, mint az Edda… és a Biblia… A szent kígyónak [a Nâga-nak] mindenhol megvoltak a szentélyei és papjai. Rómában a veszta-szűz az, aki… elkészíti táplálékát ugyanolyan gondosan, ahogyan a szent tüzet táplálja. Görögországban Æsculapius nem tud gyógyítani a segítsége nélkül, és átruházza hatáskörét neki. Mindenki hallott a római szenátus által az orvoslás istenéhez küldött híres követségről, és annak visszatéréséről a nem kevésbé híres kígyóval, amely önként elindult mesterének a Tiberisz egyik szigetén levő temploma felé. [A kígyót] nem egy bacchánsnő fonta a hajába, nem egy augur kérdezte ki gondosan, nem egy varázsló sírján látható a képe! A kainiták és az ophiták Teremtőnek nevezik, miközben elismerik – ahogyan Schelling is tette – hogy a kígyó „lényegében és személyében gonosz”.IX/39

Igen, igaza van a szerzőnek. Ha pedig valaki teljes képet szeretne kapni, hogy milyen tekintélynek örvend a kígyó még napjainkban is, az tanulmányozza a kérdést Indiában, és figyelje meg, mi mindent hisznek ebben az országban a Nâga-król (kobrákról), és még ma is mi mindent tulajdonítanak nekik. Látogassa meg Whydah-ban élő afrikaiakat, a Port-au-Prince-ben és a Jamaicában élő vudukat, Mexikó nagal-jait, Kína Pâ-it vagy ember-kígyóit stb. is. De miért is csodálkozunk azon, hogy a kígyót „imádják”, ugyanakkor pedig átkozzák, hiszen tudjuk, hogy kezdettől fogva szimbólum volt? Minden régi nyelvben a sárkány szó azt jelentette, amit ma is jelent Kínában: long, vagy „az értelemben kiemelkedő lény”, a görög nyelvben pedig δράκων, vagy „aki lát és őrködik”.IX/40 Vajon e jelzők bármelyike is alkalmazható-e az ilyen nevű állatra? Nem nyilvánvaló-e, hogy – bárhová is vezette a vadembereket az eredeti jelentés elfelejtése és a babona – a fenti jelzőket az emberi ősökre akarták alkalmazni, akiket kígyókkal és sárkányokkal szimbolizáltak? Ezek az ősök – akiket Kínában a ma is „a Bölcsesség Kígyóinak” hívnak – a Dhyânî-k első tanítványai voltak, röviden a harmadik faj első adeptusai, később pedig a negyedik és az ötödik faj adeptusai. Ez a név egyetemessé vált, és a kereszténység kora előtt épelméjű ember soha nem keverte össze az embert és a szimbólumot.

Champollion a Chnouphis-ról, vagyis a Világlélek szimbólumáról ezt írja:

Ez többek között egy hatalmas kígyó, amely emberi lábon áll, ez a hüllő a Jó Szellem jelképe, egy valódi Agathodæmon. Gyakran szakállal ábrázolják. … Ezt a szent állatot, amely azonos az ophiták kígyójával, számtalan gnosztikus vagy bazilidiánus kőoszlopra rávésték. … A kígyónak többféle feje van, de mindig a következő betűkkel jelölik: ΧΝΟΥΒΙΣ.IX/41

Az Agathodæmon birtokában volt „a jó és a rossz tudásnak”, vagyis az Isteni Bölcsességnek, mert ez utóbbi nélkül az előbbi lehetetlen.IX/42 Jamblichust ismételve Champollion bemutatja, hogy

Agathodæmon az Ειχτών-nak [vagy az égi istenek tüzének – a Nagy Toth-HermésznekIX/43] nevezett istenség volt, akinek Hermész Triszmegisztosz a mágia feltalálását tulajdonítja.IX/44

A „mágia feltalálása”! Különös kifejezést használ, mintha a természet örök és valóban létező rejtélyeinek feltárását fel lehetne találni! Olyan ez, mintha több ezer év múlva Crookes-nak tulajdonítanák a sugárzó anyag feltalálását, annak felfedezése helyett. Ahogyan a legutolsó lábjegyzetünkben mondtuk, Hermész a mágiának nem feltalálója, sőt nem is felfedezője volt, mert a Toth-Hermes egy általános elnevezés, ahogyan Enoch – Enoïchion, a „belső, spirituális szem” –, Nebo, a próféta és a látnok, stb. is azok voltak. Hermész nem valamilyen élő ember tulajdonneve, hanem sok adeptus általános elnevezése. Kapcsolatuk a kígyóval a szimbolikus allegóriákban onnan ered, hogy őket a legkorábbi értelmes emberiség, a harmadik faj idejében a nap- és bolygói istenek világosították fel. Ők valamennyien a Titkos Bölcsesség pártfogóinak képviselői. Asclepios a Napisten Apolló fia, és ő Merkúr: Nebo Bel-Merodach fia: Vaivasvata Manu, a nagy Rishi, Vivasvat – a Nap vagy Sûrya – fia, stb. Miközben pedig csillagászati értelemben a Nâga-k, továbbá a Rishi-k, a Gandharva-k, Apsaras-ok, Grâmanî-k (vagy Yaksha-k, kisebb istenek), Yâtudhâna-k és Dévák a tizenkét szoláris hónap folyamán a Nap kísérői, a teogóniában és az antropológiai fejlődésben is ők egyaránt istenek és emberek, amikor az Alsó világban öltenek testet. Ezzel kapcsolatban emlékeztetni szeretnénk az olvasót arra a tényre, hogy Apollonius buddhista Nâga-kkal találkozott Kasmírban. Ezek pedig nem állattani értelemben vett kígyók voltak, és nem is etnológiai Nâga-k, hanem „bölcs emberek”.

A Biblia Mózes Könyvétől kezdve a Jelenések Könyvéig nem más, mint történelmi feljegyzések sorozata arról a nagy küzdelemről, amely a fehér és a fekete mágia, a jobboldali ösvény adeptusai, a próféták és a durva tömegeket vezető papság, a baloldali ösvény adeptusai, a leviták között dúlt. Még az okkultizmus tanulóinak is – bár egyesek számos ősi kézirattal rendelkeznek, és közvetlen tanításokra támaszkodnak – rendkívül nehéz meghúzni a határvonalat a jobb és baloldali ösvény sodales-ei (papsága) között. Az a nagy egyházszakadás, amely a negyedik faj fiai között következett be, amikor az „Isten-fiak” vezetése alatt az első beavatási templomok és csarnokok megépültek, Jákob fiainak történetében kap allegorikus formát. A haldokló Jákob szavaiból kiderül, hogy a mágiának két iskolája volt, és hogy az ortodox leviták nem a szent iskolához tartoztak. Idézzünk most néhány mondatot az Isis Unveiled-ből:IX/45

A haldokló Jákob így írja le fiait: „Lészen Dan – mondja – olyan, mint a mérges kígyó az úton, és az áspis az ösvényen, mely megmarja a lónak sarkát, hogy a rajta ülő ember hátra essék [vagyis fekete mágiát fog tanítani a jelölteknek]. A te szabadításodra várom az Úrnak segítségét”. Simeonról és Léviről a pátriárka azt jegyzi meg, hogy ők „atyafiak, álnokságának fegyvere volt az ő szerződésük a Sékhemitákkal. Az ő titkukban, tanácsokban részes ne légy, én lelkem”.IX/46 Az eredetiben „az ő titkukban” úgy olvasandó: „az ő Sodjukban”.IX/47 Sod pedig Baal, Adonis és Bacchus nagy misztériumainak neve volt, akik mind Napistenek voltak, és a kígyó volt a szimbólumuk. A kabbalisták azzal magyarázzák a tüzes kígyók allegóriáját, hogy azt mondják, így hívták a Lévi törzset, és minden levitát, és hogy Mózes volt a Sodales-ek vezetője.IX/47

A „sárkányölő” kifejezés eredeti jelentését a misztériumokhoz kell visszavezetni, és ezt a kérdést a későbbiekben részletesen megvizsgáljuk.

Mindebből az következik, hogy ha Mózes volt a misztériumok vezetője, akkor ő volt a Főpap; ha pedig ugyanakkor azt találjuk, hogy a próféták Izrael népének „irtózatosságai” ellen mennydörögnek, akkor ebből két iskolának kellett lennie. A „tüzes kígyók” tehát egyrészt a papi kaszthoz tartozó leviták jelzője volt, miután már eltértek a jó törvénytől, Mózes hagyományos tanításaitól, másrészt mindazokra vonatkoztak, akik fekete mágiát űztek. Ézsaiás, amikor az „engedetlen fiakra” hivatkozik, akiknek el kell vinniük gazdaságukat azokba az országokba, ahonnan „a baziliszkusz és tüzes szárnyas kígyóIX/48 jön, vagyis Kaldeába és Egyiptomba, amiknek a beavatottjai az ő idejében (i.e. 700) már jelentősen elsatnyultak, akkor ezen országok varázslóira gondolt.IX/49 Őket azonban gondosan meg kell különböztetni a „Bölcsesség Tüzes Sárkányaitól” és a „Tűzköd Fiaitól”.

A Misztériumok Nagy Könyvében ezt olvassuk:

A Hét Úr megteremtette a hét embert, három Úr [Dhyân Chohan vagy Pitri] jó és szent volt, négy kevésbé égi, tele szenvedéllyel… Az Atyák Chhâyâ-i [árnyai] olyanok voltak, mint ők, maguk.

Ez magyarázatot ad az emberi természet különbözőségeire, amit hét jó és rossz fokozatra osztanak. Volt tehát hét tabernákulum, készen arra, hogy azokban hét különböző karmikus körülményű monádok lakozzanak. Ennek az alapján magyarázzák a Kommentárok azt, hogy miért terjedt el könnyen a rossz, amint ezek az emberi formák valódi emberekké váltak. Egyes régi filozófusok azonban az ember származásának leírásában figyelmen kívül hagyták a hetet, és csak négyet adtak meg. Így a mexikói helyi Genezis „négy emberről” szól, akiket az emberi faj négy valódi őseként ír le, „akiket nem is istenek nemzettek, és nem is nőtől születtek”, hanem teremtésüket a teremtő erők csodával hajtották végre, ami csak azután sikerült, hogy „az ember létrehozására irányuló három kísérlet már kudarcba fulladt”. Az egyiptomiaknak a teológiájukban csak „négy Istenfiú” volt – noha a Pymander-ben hét szerepel –, ezzel kerülve el az ember rossz természetének megemlítését. Amikor pedig Seth istenből Seth-Typhonná süllyedt, elkezdték őt „hetedik fiúnak” nevezni. Valószínűleg innen származik az a hit, hogy a „hetedik fiú hetedik fia” mindig született mágus, bár ez eredetileg csak varázslót jelentett. A gonoszt szimbolizáló kígyót, Apap-ot Seth kígyója, Aker öli meg,IX/50 ezért Seth-Typhon maga nem lehetett a gonosz. A Halottak Könyve arra utasít, hogy a CLXIII. fejezetet így kell olvasni: „egy kétlábú kígyó jelenlétében”, ami egy magas beavatottat, egy főpapot jelent, mivel az említett fejezet címének hieroglifájában e „kígyó” fejét ékesítő diadém és a kos-szarvakIX/51 ezt jelzik. A „kígyó” felett Ammon,IX/52 a rejtett „misztérium-isten” misztikus szempárja látható. A fenti rész megerősíti állításunkat, és megmutatja, mit jelentett valójában a „kígyó” szó az antik világban.

Ami pedig a nagalokat és a nargalokat illeti, honnan ered a hasonlóság az indiai nâga-k és az amerikai nagalok között?

A nargal volt a mágia [Rab-Mag] kaldeai és asszír vezetője, a nagal pedig a mexikói indiánok fő varázslója. Mindkét elnevezés az asszír isten, Nergal-Serezer-ből és a hindu nâga-kból ered. Mindkettő hasonló képességekkel rendelkezett, hatalmukban állt magukhoz kapcsolni egy démon-segítőt, akivel azután teljesen azonosították magukat. A kaldeai és asszír nargal ezt a démont valamilyen szentnek tartott állat képében a templomon belül helyezte el. Az indián nagal viszont ott tartja, ahol tudja, a közeli tóban, az erdőben vagy a saját házában, valamilyen háziállat képében.IX/53

Egy ilyen mértékű egyezést nem lehet a véletlennek tulajdonítani. Felfedezünk egy új világot, és kiderül, hogy már negyedik fajbeli őseink számára is egy régi világ volt, hogy Arjuna-ról, Krishna társáról és chelâ-járól azt mondják, hogy leszállt a Pâtâla-ba, az „antipódusokba”, és ott vette feleségül Ulûpî-t,IX/54 egy nâga-t, helyesebben nâgî-t, aki a nâga-k királyának, Kauravya-nak a lánya volt.IX/55

Most már remélhető, sikerült bebizonyítanunk a kígyó-jelkép teljes jelentését. Nem is a gonoszé, még kevésbé az ördögé, hanem valójában a ΣEMEΣ EIΛAM ABPAΣΑΞ, az „Örök Nap Abrasax”, minden kabbalista központi szellemi napjának a szimbóluma, amelyet egyes diagramokon a Tiphereth körével ábrázolnak.

Itt pedig ismét szeretnénk idézni egy korábbi munkánkból, további magyarázatokkal kiegészítve azt.

A mérhetetlen Mélység (Bythos, Aditi, Shekinah, az Ismeretlen Fátyla) e tájáról kiszakadt egy spirálokból álló kör. Ez a Tiphereth, ami szimbolikus nyelven egy nagy ciklust jelent, amely kisebb ciklusokból tevődik össze. Belsejében feltekeredve, a spirálisok mentén fekszik a kígyó – a Bölcsesség és Örökkévalóság jelképe – a Kettős Androgün. A ciklus Ennoiat vagy az isteni elmét (egy erő, amely nem teremt, de amelynek el kell keverednie) jelent, a kígyó pedig, az Agathodæmon, az Ophis, a Fény (amely nem örök, de a mi síkunkon mégis a legnagyobb isteni fény) Árnyéka. Mindkettő az ophiták Logosza volt, vagy az Egység a Jó és a Rossz kettős princípiumában megnyilvánuló Logoszként.IX/56

Ha csak egyedül az inaktív és abszolút Fény lett volna, az emberi elme nem tudta volna értékelni, de még felfogni sem. Az árnyék az, amely lehetővé teszi, hogy a fény megnyilvánuljon, és annak tárgyiasult létezést adjon. Ezért az árnyék nem rossz, hanem egy szükséges és nélkülözhetetlen kiegészítő, amely teljessé teszi a fényt, vagyis a jót. A Földön az árnyék az, ami megteremti a fényt.

A gnosztikusok nézete szerint ez a két alap princípium megváltoztathatatlanul a Fény és az Árnyék, mivel a Jó és a Rossz valójában egy, és örökkévalóan léteznek, ahogyan örökké létezni is fognak, amíg csak megnyilvánult világok léteznek.

Ez a szimbólum megmagyarázza, miért imádta a gnosztikus szekta a Kígyót Megváltóként, ami a szakrális kenyér, vagy egy tau (a fallikus jelkép) köré tekeredik. Egységként Ennoia és Ophis jelentik a Logoszt. Amikor szétválnak, az egyik a Szellemi Élet Fája, a másik pedig a Jó és a Rossz Tudásának Fája. Ezért biztatja Ophis az első emberpárt – akik Ilda-Baoth anyagi termékei, viszont a spirituális princípiumot Sophia-Achamoth-nak köszönhetik –, hogy egyenek a tiltott gyümölcsből, noha Ophis az isteni Bölcsességet képviseli.

A kígyó, a Jó és a Rossz Tudásának Fája és az Életfa India földjéről átültetett szimbólumok. A hinduk számára annyira szent banyanfát, az Arasa-Maram-ot[?] nevezték a Tudás Fájának és az Életfának, amióta Vishnu egyik testetöltésében annak hatalmas árnyékában pihent, és tanította az embereket filozófiára és egyéb tudományokra. Az erdők e királyának védő lombozata alatt tanítják a guruk tanítványaikat a halhatatlanság első leckéire, és avatják be őket az élet és a halál rejtelmeibe. A kaldeai hagyományokban azt mondják a papi kollégium Java-Aleim-jéről, hogy megtanították az emberek fiainak, hogyan válhatnak hozzájuk hasonlókká. Még jelenleg is Foh-tchou,IX/57 aki a Foh-Maeyu-jában, vagyis Buddha templomában él, a Kouin-Long-Sanj,IX/58 a nagy hegy tetején, legnagyobb vallásos csodatételeit egy fa alatt hajtja végre, amit kínai nyelven Sung-Ming-Shŭ-nak vagyis a Tudás Fájának és az Életfának neveznek, mert a tudatlanság halál, és egyedül a tudás ad halhatatlanságot. Ez a csodálatos bemutató minden harmadik évben történik, amikor a szent helyre kínai buddhisták hatalmas tömege zarándokol el.IX/59

Így érthetővé válik, hogy a legkorábbi beavatottak és adeptusok, vagy a „Bölcs Emberek” – akikről azt állítják, hogy az Egyetemes Elme által nyertek beavatást a természet misztériumaiba, amiket a legmagasabb angyalok képviselnek – miért kapták a „Bölcsesség Kígyói” és a „Sárkányok” nevet. Továbbá az is világos lesz, hogy az első fiziológiailag teljes emberpárokat – miután Ophis, a Megnyilvánult Logosz és az Androgün által beavatást nyertek az emberi teremtés misztériumába azzal, hogy ettek a tudás gyümölcséből – hogyan kezdték fokozatosan azzal vádolni az utókor anyagias szellemében, hogy bűnt követtek el, hogy nem engedelmeskedtek az „Úr Istennek”, és hogy engedtek a Kígyó kísértésének.

Az első keresztények – akik megfosztották a zsidókat Bibliájuktól – olyan keveset értettek Mózes Könyve első négy fejezetének ezoterikus jelentéséből, hogy soha nem fogták föl, hogy nemcsak nem követtek el bűnt ezzel az engedetlenséggel, de hogy a „Kígyó” valójában maga az „Úr Isten” volt, aki Ophis-ként, a Logoszként, vagy az isteni teremtő bölcsesség hordozójaként megtanította az emberiséget arra, hogy most már ő maga is teremtsen.IX/60 A keresztények soha nem ismerték fel, hogy a kereszt a fa és a kígyó szimbólumából fejlődött ki, és így vált az emberiség megváltásává. Ezzel az átalakulással válhatott a Teremtő Ok elsődleges alapvető szimbólumává, amelyet egyaránt alkalmaznak a geometriában, a számok esetében, a csillagászatban, a mértékegységek és az állati szaporodás terén. A Kabalah szerint az emberre az asszony megteremtésével sújtott le az átok.IX/61 A kör elvált átmérője vonalától.

Az egyben levő kettős princípium birtoklásából, vagyis az androgün állapotból kiindulva történt meg a két princípium szétválása, két ellentétet hozva létre, akiknek a végzete attól kezdve mindig az újraegyesülés keresése az eredeti egy állapotba. Az átok az volt, hogy a keresést ösztönző természet megkerülte a kívánt eredményt azzal, hogy egy új lényt hozott létre, amely eltért a vágyott egységtől vagy újraegyesüléstől. Így az elvesztett állapot helyreállítására irányuló természetes törekvés állandóan megcsalatik. Egy állandó átok e tantaluszi folyamata az, amivel a természet működik.IX/62

Ádám allegóriája, különválasztva az Élet Fájától, ezoterikusan azt jelenti, hogy az újonnan kettévált faj visszaélt az Élet misztériumával, lehúzta azt az állati érzékiség és kegyetlenség szintjére. Mert, ahogyan a Zohar bemutatja, Matronethah – Shekinah, szimbolikusan Metatron felesége – „az út a nagy Életfához, a Hatalmas Fához”, Shekinah pedig az isteni kegyelem. A magyarázat szerint ez a fa eléri az égi völgyet, és három hegy (az emberben levő princípiumok felső hármassága) között rejtőzik el. Erről a három hegyről a fa tovább emelkedik (az adeptus tudása az ég felé törekszik), majd újra leereszkedik (az adeptus Én-jébe a Földön). Ez a fa látható nappal, de rejtve van éjszaka, vagyis megmutatkozik a megvilágosult elme számára, és rejtve van a tudatlanság, az éjszaka számára.IX/63 Ahogyan a Kommentár mondja:

A Jó és a Rossz Tudásának fája az Életfa gyökereiből nő.

Viszont ahogyan a The Source of Measures szerzője írja:

A kabbalában nyíltan kimondják, hogy az „Életfa” a füles kereszt volt, annak szexuális aspektusában, és hogy a „Tudás Fája” a szétválást, majd az újraegyesülést jelentette, hogy az elkerülhetetlen állapot bekövetkezzen. Ezt számokban bemutatva, az Otz (צע), fa értéke 7 és 9, a hét pedig a szent női szám, míg a kilenc a fallikus vagy férfi energia száma. A füles kereszt az egyiptomi női-férfi, Isis-Osiris szimbóluma, a minden formában benne levő csírázási princípium, amely a minden irányban és minden értelemben alkalmazható eredeti megnyilvánuláson alapul.

Ez a nyugati okkultisták kabbalista nézete, amely ebben a kérdésben eltér a filozofikusabb keleti vagy árja szemlélettől.IX/64 A nemek szétválása benne volt a természet és a természetes fejlődés programjában, a férfi és női teremtőképesség pedig az Isteni Bölcsesség ajándéka volt. Az egész antik világ, kezdve a patrícius filozófustól a legszerényebb spiritualitásra hajló plebejusig hitt ezeknek a hagyományoknak az igazságában. Munkánk további folyamán talán sikerül bemutatnunk azt is, hogy az ilyen legendák relatív igazsága, hacsak nem abszolút pontossága – amelyekért olyan intellektuális óriások kezeskedtek, mint Solon, Pythagoras, Platón és mások – több modern tudós előtt derengeni kezd. Meghökkent, meglepődik, és zavarba jön a napról napra halmozódó bizonyítékok láttán,